A francia étatizmus-dirigizmus

Címkék: Franciaország

Magyarországon a negyven év kommunizmus miatt makacsul tartja magát a nézet, ami szerint az államot gazdaságfejlesztésre használni baloldali dolog, Miközben Japántól Koreán, Szingapúron, Chilén át Görögországig és Franciaországig tele vagyunk példákkal arra, hogy a hagyományos jobboldal ugyanezt tette.

A francia étatizmus-dirigizmus a második világháború utáni, leginkább de Gaulle nevéhez köthető időszak developmentista gazdasági stratégiája. Jellemzője az állam markáns szerepvállalása a gazdaság fejlesztésében. De Gaulle-ék már a második világháborút közvetlenül követően államosították a gazdaság nagy részét, köztük például az elektromos hálózatokat, az AGF biztosítót, a Crédit Lyonnais és a Société Generale bankokat, a Renault autógyárat, stb. A gazdasági stratégiát ezeken az államosított vállalatokon keresztül kívánták érvényesíteni a francia 'grandeur' (~nagyság) nagyobb dicsőségére. Az egyes szektoroknak külön, államilag megállapított kamatokkal adtak hiteleket, ezzel folytatva iparpolitikát. A francia atomerőművekben, kikötőkben, autópályarendszerben, a Concorde és a La Manche csatorna francia oldalán mind-mind az állam volt található. És nem is sikertelenül. A második világháború utáni három évtizedet hívják a gazdasági fejlődés, a magas foglalkoztatás és a javuló életszínvonal miatt a franciák "les trente glorieuses"-nek (~a dicsőséges harminc év).

de Gaulle és Ceacucescu

Thatcherhez hasonlóan de Gaulle is barátkozott Ceaucescuval. Pedig ő sem volt balos. Jobbos volt, de még a neoliberalizáció előtti generációból. Thatcherrel szemben.

De Gaulle-t nehéz lenne baloldalisággal vádolni, a legklasszikusabb jobboldali vezér volt. A hadsreget kívánta bevetni a '68-as diáklázadások ellen. A britek második világháborús menedéke és segítsége ellenére nem engete be őket az Európai Közösségekbe. A NATO-ból félig kilépett. Nukleáris bombát robbantott az algériai sivatagban, és nem írta alá az Atomsorompó egyezményt. Monopolizálta az állami médiát, amely konzervatív, katolikus programokat sugárzott, a nők tradícionális szerepeit hangsúlyozva.

A sajátos étatista modellt több dél-európai ország, többek között Spanyolország, Portugália és Görögország is. Egyes elemei a kemálizmusba is átszivárogtak. Magában Franciaországban érdekes módon a szocialista Francois Mitterand vetett véget a modellnek, aki igy baloldali koalíció élén került kormányra. Tanácsadói (többek között Jacques Delors, akire ismert módon Thatcherék akkor még mint 'párizsi emberük"-re gondoltak) azonban meggyőzték, hogy a brit neiliberalizációt Franciaország sem kerülheti el. Ekkor következett be Mitterand híres "visszafordulása", amely alapvetően megrengette a francia fejlődési modellt.

Komment 2 | Reblog! 0 |

Az emberiség elleni bűntettekért elítélt Augusto Pinochet chilei diktátor úttörő tevékenysége után Margaret Thatcher volt az első neoliberális, aki egy meghatározó jelentőségű államban hatalomra került. A két legjelentősebb neolib gondolkodó közül inkább Hayek, mint Friedman hatása alatt állt, főleg minekután az utóbbi gondolatai kudarchoz vezettek saját kormánya kezdeti gyakorlatában.

Thatcher első számú célja az állam méretének csökkentése volt, mindenekelőtt a kiadások visszaszorítása által. Meggyőződése szerint a keynesiánus megoldások nem segítethették elő a foglalkoztatás bővtését, ezért a kormányzatnak az adók csökkentésével kell a gazdasági aktivitást növelnie. Ezt a megközelítést később "Laffer görbének" és "lecsorgó gazdaságpolitikának" nevezték Amerikában Thatcher legközelebbi ideológiai társai, Ronald Reagan és követői

Talán meglepő módon Thatcher kormányzása elején nem öszpontosított a privatizációra. Sőt, magát a szót is utálta, és inkább a 'denacionalizáció' kifejezést preferálta. Inkább az állami cégek átstrukturálására koncentrált. Elődei a brit nyersanyag és feldolgozóipar nagy részét államosították, és a természetes monopóliumokkal együtt a állami tulajdon a hetvenes évekre meghatározó részét tette ki a brit gazdaságnak. Ezekben a cégekben erős jogosítványokat szereztek a szakszervezetek, Thatcher szerint túlságosan erőseket. Elképzelése szerint ezért váltak versenyképtelenekké ezek a cégek. Erősen kurtítani kívánta a szakszervezeti jogokt, ezért került szembe nagyon hamar a szakszervezetekkel, melynek leghíresebb epizódja az Arthur Scargill vezette bányászokkal folytatott hosszú konfrontáció volt.

Eredetileg csak az állami cégek kisebb részét kívánta magánosítani, ám a folyamat közben megérezte annak előnyeit. Az esetek nagyobb részében áron alul kínálták megvételre az állami eszközöket, ami hatalmas keresletet támasztott azok iránt. A Vaslady ezt azzal igazolta, hogy még így is jobb megszabadulni a veszteséges vállalatoktól. Privatizációs miniszterének saját szavai szerint is azonban nem az volt a fő baj ezekkel vállalatokkal, hogy az állam volt a tulajdonos, hanem hogy nem voltak versenytársaik. A magánosításra felkészített vállalatok általában már az értékesítés előtti időszakban elkezdtek profitot termelni, bizonyítva, hogy megfelelő menedzsment és versenytársi nyomás esetén az állami vállalatok is tudnak nyereségesek lenni. (Ez ma Nyugat-Európában közhely. Tele is van a régió nyereséges állami vállalatokkal, akik nem egyszer "privatizátorokként" léptek fel Kelet-Európában.) Thatcher érdekes módon a legkeményebb kritikát konzervatív miniszterelnök elődjétől, Harold MacMillantől kapta, aki szerint Thatcher "eladogatta a családi ezüstöt". A privatizáció kereszttüzébe aztán a lakásállomány került. A szintén áron aluli értékesítés igen népszerűvé tette a lakástulajdonlást, és egyben jelentősen szélesítette a konzervatív párt szavazóbázisát is.

A feldolgozóipar, a bányászat, a vasút, a légiközlekedés és a telekommunkáció magánosítása logikus előkészítése volt a Nagy Robbanásnak (~Big Bang), a brit pénzügyi szektor deregulációjának, amely külföldi cégek előtt is megnyitotta a City-t, amely ezzel a globalizálódó pénzügyi szektor meghatározó központjává vált. Ez aztán egyenes úton vezetett egyrészt az egyoldalúan a City-re támaszkodó, a feldolgozóipart megszüntető brit gazdaság mély válságához a 2008-as összeomlás után, másrészt pedig ahhoz, hogy a London körüli adóparadicsom háló (Guernsey, Jersey, Isle of Man, stb.) ma az egyik legtöbb forrást elszívó fekete luk az Európai Unióban.

Monetaristaként Thatcher első kormányzati évei látványos bukáshoz vezettek. Képtelenek voltak kontrollálni a pénzkibocsátást (LM3), ami az első számú célmutatójuk volt, az infláció pedig elszaladt. Keynesiánus kritikusaik szerint ha tudták volna, akkor ezen évek recessziója még mélyebb lett volna. De nem tudták, ezért inkább az adókra irányították át figyelmüket.

Ezzel megfelelő bizonyítékot mutattak be arra, hogy 'az infláció bizony NEM mindig és mindenhol monetáris jelenség', szemben azzal, amit a neoliberális guru, Milton Friedman állított. Első költségvetésükben hitüknek megfelelően 33%-ról 30-ra csökkentették a fő SzJA adókulcsot, a legfelsőt pedig 83% (!!!)-ról 60-ra (!!!). Mint ahogy később Amerikában, Szlovákiában vagy Magyarországon sem, így az Egyesült Királyságban sem folyt be több adó, a hatalmas lukat pedig be kellett valahogy tömni. Thatcherék ezt az ÁFA-bevételek megduplázásával érték el, amely azon nyomban felnyomta az inflációt 10,3%-ról 21,9%-ra. Az ÁFA egykulcsossá tétele pedig ellehetetlenítette, hogy azt társadalompolitikai célokra használják, ahogy azt az adópolitikai szakkönyvek ajánlják. A gazdagoktól a szegények felé történő redisztrobució pesze soha nem volt a neolibek célja. Fontos megemlíteni, hogy a munkanélküliség sem csökkent az adócsökkentések eredményeképpen. Ellenkezőleg, nőtt, és ez így folytatódott hosszú éveken át.

Első ciklusa végén Thatcher minden idők legnépszerűtlenebb miniszterelnökeként állt a választások előtt. Ekkor azonban háborúba keveredett egy Londontól 8000 mérföldre fekvő szigetért, ahol 1800 brit állampolgár élt. A Falkland szigeteki háború után Thatcher férje a szigetett meglátogatva így jellemezte azt: "sok-sok mérföldnyi trágya". Ez a lilliputi háború 3 milliárd fontjába került a brit állampolgároknak, valamint emberéletekbe. Mindenesetre Thatcher újraválasztását bebiztosította. Azóta nevezzük a nemzetközi konfliktusok pozitív hatását a politikai vezetők népszerűségére "Falkland effektusnak".

A nyolcvanas évek második felére aztán ahogy a világ többi részére, úgy az Egyesült Királyságba is megérkezett a gazdasági fellendülés. A világgazdaság kiheverte az olajválságok, az aranystandard feladása, a Nixon és a Volker sokkok együttes negatív hatását. Thatcher hívei ezzel a fellendülési időszakkal igyekeznek bizonyítani, hogy a Vaslady gazdasági zseni volt. (Angliában ezt az időszakot "Lawson boom"-nak hívják, Nigel Lawson pénzügyminisztere után, aki civilben Nigella Lawson konyhatündér papája.) Az angolszász dominanciájú nezetközi sajtó generációkkal hitette el, nem utolsó sorban Kelet-Európában, hogy Thatcher (és Reagan) nemzetközi összehasonlításban kiemelkedő sikerre vitte országa gazdaságát. Az adatok tükrében azonban ez egész egyszerűen nem állja meg a helyét:

Thatcher és Reagan eredményei nemzetközi összehasonlításban gyengék

Az adatok elfogulatlan vizsgálata azt mutatja, hogy az OECD vagy a rivális gazdasági-társadalmi berendezkedést működtető német vagy skandináv gazdaságok szinte minden mutatóban felülmúlták az angolszászokat. A neoliberális csoda egész egyszerűen nem létezett, globális médialegenda.

Mindeközben a brit gazdaságban eluralkodott a hitelkártyákon és a jelzáloghiteleken keresztüli eladósodás a háztartások körében. A 2008-as válságban kulcsszerepet játszó jelzáloghiteleket Thatcher klientúraépítő okokból különösen kedvelte. Piachívő nézetei ellenére nem lehetett őt meggyőzni, hogy a jelzáloghitelezést támogató adókedvezményeket eltörölje.

A brit gazdaság annak ellenére nem tudta felvenni a versenyt az OECD-vel, hogy pont ekkor találták meg az északi tengeri gázt és olajat. Az Egyesült Királyság 1980 júniusától vált nettó energiaexportőrré. Ahogy Paul Johnson történész híresen megállapította: "nem a gyémántok, hanem az olajkutak a lányok legjobb barátai". 

A privatizáció egyszeri bevételei segítettek a költségvetés bevételi oldalán. Mindeközben azonban 1982 és 2005 között a brit felső egy százalék részesedése a nemzeti jövedelemből 6,5%-ról 13 százalékra nőtt. 

Kölpolitikájában Thatcher ismert módon a kommunista diktatúra ádáz ellensége volt. Ez alátámasztani látszik Hayek nézetét, mely szerint a neoliberalizmus a demokrácia első számú garantora. Más diktatúrákkal szemben azonban Thatcher nem bizonyult ennyire eltökéltnek. A rasszista Apartheid rendszerrel szemben nem volt hajlandó szankciókat bevezetni. Nelson Mandelát és mozgalmát, az ANC-t az IRA-hoz és a PFSz-hez hasonló terrorista szerveztnek nevezte. Külföldi útjain élénken támogatta a hatalmas brit fegyverexportot, többek között Saddam Husseinnek is, annak ellenére hogy az Egyesült Királyság is az Irak ellenes fegyverembargó aláírója volt. Az emberiségellenes bűnökért elítélt Augusto Pinochetet pedig barátjának nevezte és többször meglátogatta annak angliai száműzetése idején. 

(A cikk forrása: fordítás Pogátsa Zoltán Heterodox International Political Economy című könyvéből.)

 

Komment 7 | Reblog! 0 |

Az orosz-ciprusi special relationship

Címkék: Oroszország, Ciprus, Egyesült Királyság, offshore

Két ciprusi: "Kivetted már a pénzed a bankból?" "Minek pánikoljak? Holnap is lesz krízis..."

Kevés szó esik arról, hogy milyen különleges viszony alakult ki az elmúlt években az EU tagállam Ciprus és Oroszország között. Mindkét ország esetében a másik a legnagyobb befektető, ami mindkét ország esetében, bár különböző okból, de megdöbbentő.

Persze az sem mellékes, hogy hány másik de facto adóparadicsom van a képben: a brit Virgin szigetek, Luxemburg, Bahama, Gibraltar, Belize, Guernsey, a Seychelles szigetek és Málta mind mind aktívak e területen, tengelyként pedig az Egyesült Királyság és Hollandia.

Komment 3 | Reblog! 0 |

Hol itt a szakértelem???

Címkék: GDP, IMF

Már rég óta terveztem, hogy visszamenőlegesen megvizsgálom, hogy az egyes előrejelző intézmények milyen mértékben találják el a különböző gazdasági mutatókat, köztük talán a legnagyobb izgalommal vártat, a GDP növekedését. Újságíró barátaink előszeretettel rágódnak a kijövő friss adatokon, nem győztem eddig figyelmeztetni őket azok tévedési valószínűségére.

Nos, szerencsére Jankovics Soma az Origo portálon összeszedte a különböző intézmények előrejelzéseit az utóbbi évekből, rengeteg munkát megspórolva nekünk. Köszönet érte! Az előrejelzéseket összehasonlítva a megvalósult tényszámokkal ő arra a következtetésre jut, hogy a kormány tudja a legkevésbé a valóságot. Módszere egyszerű, a legnagyobb és legkisebb tévedéseket hasonlítja össze.

Én azt tanultam statisztikából, hogy ha mennyiségi összehasonlításra van lehetőség, akkor ne csak rangsoroljunk. Soma adatbázisa hál’Istennek lehetőséget nyújt arra, hogy azt is vizsgáljuk, ki mennyit tévedett. Nos, kevés számítással az egyes intézetek esetében a következő átlagos tévedéseket számoltam ki ezekre az évekre:

Kormány: 1,76 százalékpont

MNB: 1,62

IMF: 1,59

Reuters: 1,52

Európai Bizottság: 1,36

 

Mi  mindebből a tanulság? Egyrészt valóban a kormány tévedett a legnagyobbakat. Az ő tipikus tévedéseik azonban alig térnek el a Nemzeti Bankétól, mindösszesen 0,14 százalékponttal. Azaz ha a kormány szakértelme kétségbe vonható, akkor sajnos a híresen jónak mondott MNB szakértői gárdában is meg kell inogjon a bizalmunk. Mint ahogy az IMF-ben is, és a piaci elemzők reprezentánsaként felvonultatott Reutersben is. Még talán az Európai Bizottság volt a legpontosabb, de hát 1,36 százalékpontos tévedés is óriási.

Szumma szummárum: egy olyan mutatónál, ahol -1,7-től +1,6-ig terjedő tényadatokat kellett megbecsülni, ezek a becslések olyan megbízhatatlanok voltak, hogy recessziót könnyen stagnálásba vagy növekedésbe fordíthattak, avagy fordítva. Hagyjuk egymás áltatását, a GDP növekedés ökonometriai módszerekkel nem becsülhető kielégítően!

Komment 5 | Reblog! 0 |

Szlovénia lesz-e a következő Ciprus? Vagy Szlovákia?

Címkék: Szlovákia, Szlovénia, Észtország, eurózóna

       Most, hogy a PIIGS országok után Ciprus gazdasága is összeomlott, egyre többen aggódnak, hogy nem lesz-e Szlovénia a következő dominó a sorban? Egy másik igen érdekes kérdés, hogy ha igaz az, amit Görögországról és Ciprusról írtam, azaz hogy nem annyira maguk tehetnek a gazdasági problémáikról, hanem az eurózóna kedvezőtlenül alacsony kamatszintje miatt kialakuló buborékok áldozatául estek (Ciprus görög áttéttel), akkor miért nem következett ez be a kelet-európai euró országokban is? Vagy bekövetkezett?

        Nos, Szlovénia esetében igen. Az ország relatíve nyomott árszínvonallal fixálta árfolyamát az euró előszobájának számító kétéves ERM mechanizmusban rögtön a 2004-es csatlakozás után. 2006-tól megszűntették az országra addig jellemző központi bérmegállapodások rendszerét, a csatlakozási időszak bérvisszafogása ellenkezőjébe fordult. A meglóduló infláció pedig alacsony euró nominálkamat mellett igen alacsony, olykor negatív reálkamathoz vezetett. Ez ugyanúgy túlpörgette a gazdaságot, mint Görögországban, vagy Írországban. A kialakuló folyó fizetési mérleg hiányt pedig nem ellensúlyozta külföldi működőtőke (FDI) beáramlás, mert Szlovénia nem FDI alapú ország, mint mi itt kelet-Európában, hanem egy német-osztrák típusú, saját tulajdonlású, ráadásul nagy állami szektort működtető sikeres korporatív ország. Az egyetlen volt szocialista ország, amelyiknek sikerült a rendszerváltás, ahogy erről már máshol írtam. És a jelenleg problémái sem fogják megrengetni.

       Észtországgal hasonló volt a helyzet. Ők ugyan sokkal később vezették be az eurót, ám valutatáblát működtettek, azaz fixálták árfolyamukat az euróhoz. Ezzel importálták az euróhoz köthető összes problémát. A reálkamatszint itt is negatívba fordult, jött a buborék és az irtózatos összeomlás.

                Érdekes módon egyedül Szlovákia vészelte eddig át az euróviharokat nagyobb gond nélkül. Vajon miért? Egyrészt mert Szlovákia relatíve későn vezette be az eurót, addig autonóm monetáris politikával tudott manőverezni. Amikor viszont bevezette, akkor úgy tette ezt, hogy elképesztő nyomott szinten tartotta a szlovák béreket, melyeknek a szlovák termelékenységhez képest elmaradása ma már drámainak mondható, messze a legnagyobb az egész EU-ban. A szlovák termelékenység alapján ma már dupla akkora bérek lehetnének északi szomszédainknál, mint amekkorák vannak. Nyersen fogalmazva: a szlovákok úgy nem kerültek az euró miatt bajba, hogy szegények maradtak. Ráadásul az euró bevezetése is a válság alatt történt, és emiatt erős bérnyomás se lehetett. Így nem ugrott meg az infláció, nem lett alacsony reálkamat, és buborék sem. 

Komment 7 | Reblog! 0 |