Az eurózóna előnyeivel kapcsolatban nagyon sokféle érv szokott elhangzani, de talán a legfontosabb szinte soha. Nyugat-Európában az eurózóna legfőbb pozitívumának azt tartják, hogy kiküszöböli a árfolyamkockázatot, és ezáltal növeli a vállalatok hajlandóságát hogy kereskedjenek. Magyarországon az eurózóna elsődleges előnyének a költségvetési stabilitás kikényszerítését, a politikai elit megfékezését gondoljuk. (Ez önmagában kínos, hiszen a fiskális stabilitás önérték, az eurózóna távlata nélkül is szükséges. Amennyiben egy társadalom csak akkor képes annak betartására, ha külső kényszer erőlteti azt rá, akkor ez az alapelv sosem válik interiorizált értékké.)

Létezik azonban egy olyan érv az eurózóna mellett, amelyről rendkívül keveset szoktak szót ejteni, mégis elképesztően fontos. Az 1980-as évek végéig alapvetően elfogadott volt, hogy a nemzetállamok jegybankjainak valutatartaléka elégséges volt ahhoz, hogy nemzeti valutáik értékét megőrizzék vagy manipulálják a nemzetközi tőkepiacokon. (Alapvetően nyíltpiaci műveletek formájában.) A kilencvenes évek elejétől azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a nemzetközi pénzintézetek, befektetési alapok túlságosan nagyra nőttek, túlságosan jelentős összegekkel mozognak a globális pénzpiacokon. (Lásd Soros György híres spekulációja a font és az európai monetáris rendszer ellen.) Marx rendkívül sok tévedése mellett sok mindent igen tisztán megjósolt, így a nagyvállalati szektor koncentrációját, ezen belül pedig a globális pénzügyi cégek méretének exponenciális növekedését is.  Illusztrációképpen álljon itt néhány adat.

A nemzetközi devizapiacokon manapság naponta körülbelül 4 billió dollárnyi összeg forog. A jegybankok ebbe a játékba maximum valutatartalékuk erejéig képesek beszállni. (Illetve az arra alapozott hiteleik erejéig.) Jelenleg a világ legnagyobb valutatartalékával Kína rendelkezik, kb. 2,85 billió dollárnyi összeggel. Ennek a tartaléknak azonban csak egy részét használja fel ténylegesen, napi szinten kb. 2 milliárd dollárt, ami nem több, mint a teljes kereskedési összeg két ezreléke. Japánnak van a második legnagyobb valutatartaléka (többek között ezért sem omlik össze a jen az elképesztő eladósodottságuk ellenére), és ezzel az egyetlen másik olyan ország, amelynek a tartaléka meghaladja az 1 billió dollárt, kb. 100 milliárddal. A világ országai közül csupán húsznak áll rendelkezésére 100 milliárd dollárnál nagyobb valutatartalék. Érdekes módon az Egyesült Államok ennek a listának az alján van, kb. 129 milliárd dollárral. A jegybankok esélye tehát hogy beavatkozzanak ezeken a piacokon kisebb mint valaha.

Ezzel szemben a spekulánsok, hedge fundok és más valutakereskedelemre speciálizálódott befektetési társaságok által naponta megmozgatott pénzek a piaci volumen háromnegyedét, vagy akár még annál is többet tesznek ki. Ráadásul a kereskedési tömegnek csak egy része úgynevezett „spot”, azaz azonnali tranzakció (kb. 1,5 billió dollár naponta). A többi különböző derivatívák formájában jelenik meg, melyek magas komplexitásúak, és melyek kockázatát nehéz felmérni, hiszen egyrészt sokszor nem túlságosan erős a hozzájuk kötődő szabályozás, másrészt pedig a specialistákon kívül nagyon kevesen értik lényegüket. Sőt, ahogy az elmúlt években láttuk, sokszor még a specialisták sem annyira látják, hogy mi lehet a következménye egy-egy származtatott termék összeomlásának. (Lásd amerikai jelzálog hitelezésre alapuló derivatívák.) A tíz legnagyobb devizával kereskedő piaci szereplő a Deutsche Bank, amelyik majdnem egyötödnyi piaci részesedéssel rendelkezik, valamint a UBS, a Barclays, a Citi, a Royal Bank of Scotland, a J.P. Morgan, az HSBC, a Credit Suisse, a Goldman Sachs és a Morgan Stanley. (A lista nagy átfedésben van az offshoret bonyolító bankok top listájával, illetve a Libor és más kurrens bankbotrányok szereplőivel.)

A globális világ deviza kereskedelmét szinte teljes egészében mindösszesen tíz valuta uralja: a dollár a tranzakciók 85 százalékát, az euró 39 százalékát, a jen 19 százalékát, a brit font pedig a 12,9 százalékát. A tíz legnagyobb világvaluta közül a többi mind egyenként egyszámjegyű piaci részesedést tudhat magáénak. A gyakorlatban tehát összesen négy jelentős valuta uralja a globális piacot. (Lehetséges, hogy a közeljövőben a kínai renminbi felzárkózik hozzájuk.)

Fizikai értelemben csupán 1,655 billió dollár létezik a világgazdaságban, míg puha becslések szerint a világ összes fizikai pénze nem több, mint 8 billió dollár. Ezzel szemben a világ derivatíváinak teljes összege megközelíti a 791 billió dollárt. Ez kb. a fizikai pénz százszorosa, illetve a globális GDP tizennégyszerese.

Summa summárum, az euró fennmaradása mellett egy ritkán említett, de igen nyomos érv szól. A globálisra hízott befektetői intézményekkel szemben a nemzeti valuták (például egy esetleg visszavezetett drachma, peseta, líra) megvédésére még a közepes méretű európai országok jegybankjai sem lennének ma már képesek. Az Európai Központi Banknak euróból sokkal kisebb kritikus valutatartalékot kell tartania, mint euró nélkül a nemzeti a monetárisan független jegybankoknak összesen. (A másik útra, a pénzügyi intézmények Standard Oil szerű feldarabolására nincs meg a politikai akarat. A bankmentéssel – TARP- Amerikában azok még nagyobbak lettek, mint előtte.)