Szlovénia lesz-e a következő Ciprus? Vagy Szlovákia?

       Most, hogy a PIIGS országok után Ciprus gazdasága is összeomlott, egyre többen aggódnak, hogy nem lesz-e Szlovénia a következő dominó a sorban? Egy másik igen érdekes kérdés, hogy ha igaz az, amit Görögországról és Ciprusról írtam, azaz hogy nem annyira maguk tehetnek a gazdasági problémáikról, hanem az eurózóna kedvezőtlenül alacsony kamatszintje miatt kialakuló buborékok áldozatául estek (Ciprus görög áttéttel), akkor miért nem következett ez be a kelet-európai euró országokban is? Vagy bekövetkezett?

        Nos, Szlovénia esetében igen. Az ország relatíve nyomott árszínvonallal fixálta árfolyamát az euró előszobájának számító kétéves ERM mechanizmusban rögtön a 2004-es csatlakozás után. 2006-tól megszűntették az országra addig jellemző központi bérmegállapodások rendszerét, a csatlakozási időszak bérvisszafogása ellenkezőjébe fordult. A meglóduló infláció pedig alacsony euró nominálkamat mellett igen alacsony, olykor negatív reálkamathoz vezetett. Ez ugyanúgy túlpörgette a gazdaságot, mint Görögországban, vagy Írországban. A kialakuló folyó fizetési mérleg hiányt pedig nem ellensúlyozta külföldi működőtőke (FDI) beáramlás, mert Szlovénia nem FDI alapú ország, mint mi itt kelet-Európában, hanem egy német-osztrák típusú, saját tulajdonlású, ráadásul nagy állami szektort működtető sikeres korporatív ország. Az egyetlen volt szocialista ország, amelyiknek sikerült a rendszerváltás, ahogy erről már máshol írtam. És a jelenleg problémái sem fogják megrengetni.

       Észtországgal hasonló volt a helyzet. Ők ugyan sokkal később vezették be az eurót, ám valutatáblát működtettek, azaz fixálták árfolyamukat az euróhoz. Ezzel importálták az euróhoz köthető összes problémát. A reálkamatszint itt is negatívba fordult, jött a buborék és az irtózatos összeomlás.

                Érdekes módon egyedül Szlovákia vészelte eddig át az euróviharokat nagyobb gond nélkül. Vajon miért? Egyrészt mert Szlovákia relatíve későn vezette be az eurót, addig autonóm monetáris politikával tudott manőverezni. Amikor viszont bevezette, akkor úgy tette ezt, hogy elképesztő nyomott szinten tartotta a szlovák béreket, melyeknek a szlovák termelékenységhez képest elmaradása ma már drámainak mondható, messze a legnagyobb az egész EU-ban. A szlovák termelékenység alapján ma már dupla akkora bérek lehetnének északi szomszédainknál, mint amekkorák vannak. Nyersen fogalmazva: a szlovákok úgy nem kerültek az euró miatt bajba, hogy szegények maradtak. Ráadásul az euró bevezetése is a válság alatt történt, és emiatt erős bérnyomás se lehetett. Így nem ugrott meg az infláció, nem lett alacsony reálkamat, és buborék sem. 

7 Tovább

Mi a neoliberalizmus? Mi a jobb és mi a bal?

Bal, jobb

Magyarországon zűrzavar uralkodik a közbeszédben. Gazdasági értelemben a hagyományos baloldal baloldalnak képzeli magát, miközben jobboldali gazdaságpolitikát folytatott húsz éven át, privatizált, megszorított, az adócsökkentést és az állam méretének visszaszorítását helyezte programja középpontjába. A hagyományos mérsékelt jobboldal pedig első kormányzása idején és ellenzékben baloldali retorikát használt, 2010 után ismét kormányra kerülve jobboldali gazdaságpolitikát folytat.

Bal-jobb tengely ugyanis nem egy van, hanem minimum kettő. Van egy kulturális jobb-bal tengely, ahol a balosok szabadságjogokat (szólás- és véleményszabadság, kisebbségek, stb.), a jobbosok a hagyományt (család, nemzet) preferálják. És van egy gazdasági jobb-bal tengely, ahol a jobbosok az üzleti körökhöz állnak közelebb, az adók és az állam szerepének csökkentését támogatják, nem zavarják őket az egyenlőtlenségek. A gazdasági baloldal pedig azt gondolja, hogy a gazdasági felzárkózáshoz és az egyenlőtlenségek csökkentéséhez az állam szerepe szükséges, ehhez pedig adóbevételek. Ebben a két merőleges tengely alkotta koordináta-rendszerben bárki elhelyezheti magát kedvenc politikusai mellé.

A hazai zűrzavar a rendszerváltáskor keletkezett, rosszul vezetődtek be a fogalmak, illetve senki nem kívánt negyven év kommunizmus után baloldalinak látszani. A "reformközgazdászoknak" nevezett generáció a hetvenes-nyolcvanas években megtagadva fiatalkori radikálisan balos önmagát, elkezdte a neliberalizmus klasszikusait, Hayeket, Misest, Kornait és Friedmant olvasni, és élvezettel fedezte fel benne a szocialista rendszer saját bőrén megtapasztalt visszásságainak ideológiai kritikáját. Ezek az írások magas tudományos színvonalúak és relevánsak voltak. Mindent megtanultak arról, hogy miért nem működik a szocializmus. Ez a tudás azonban később kevésnek bizonyult ahhoz, hogy azt is tudják, hogyan működik a kapitalizmus. Főleg a peremvidékeken. Az akkor uralkodó neoliberális forradalom (Thatcher, Reagan) és a szocializmus összeomlásának időszakában érthető, hogy ez a generáció miért szívta őszinte hittel magába egy életre az állam utálatát.

Elfogadták a piaci fundamentalizmus két alaptételét. Először is, hogy a felzárkózó országokra ugyanazok a szabályok vonatkoznak, mint a hatszáz éve kapitalizmust működtető, volt gyarmattartó centrum országokra. Semmi különleges politikára, intézményekre nincs szükség, a szűk értelemben vett "közgazdasági logika" mindent megold. Az állam legyen minimális, a piac uralkodó. Másrészt pedig elfogadták és hirdették, hogy a politikai liberalizmus egyenlő a gazdasági liberalizmussal. Ebből adódóan gondolja még mindig a felmorzsolódott liberális tábor önreflexióra nem nyitott része azt, hogy a gazdasági szabadság garantálhatja egyedül a politikai szabadságjogokat.

A piac fundamentalizmus mindkét alaptézise tévesnek bizonyult, ez a globális pénzügyi és gazdasági válság után világosan látható. Az 1973-ban kezdődött neoliberális hullám bukását ma már a globális közgazdasági irodalom is feldolgozta. Az olyan szerzők művei, mint a Nobel-díjas (egykori neolib) Joseph Stiglitz, Paul Krugman, vagy a máshol szintén közismert köpönyeget váltott (egykori neolib) Jeffrey Sachs, vagy Erik S. Reinert, Ha-Joon Chang, Chalmers Johnson, Kenneth Rogoff alig-alig vannak jelen a magyar gazdaságpolitikai közbeszédben, miközben a világ fejlettebb területein meghatározzák azt. Még a hazánkfia Soros György megtéréséről is lemaradtunk, pedig a piacok világhírű ismerője nyomatékosan megírta, hogy jelenleg a piaci fundamentalizmust tartja a Nyílt Társadalom első számú ellenségének.

*

A neoliberalizmust a tervutasításos rendszer kritikájaként dolgozta ki az osztrák és a chicagói iskola, és ezt a szerepet tudományos értelemben kitűnően teljesítette is. A baj akkor kezdődött, amikor a nyugati jobboldal mellett politikai szerepet kezdett vállalni, és azt kezdte bizonygatni, hogy a szabad piacon kívül csak a sztálini, hitleri és Pol Pot-i diktatúrák léteznek. Nem ismerik el, hogy a kapitalizmus sokszínű (lásd a Hall & Soskice könyv nyomán kibontakozó "kapitalizmus változatai" kutatási program a közgazdaságban), és a piaci fundamentalizmus mellett ezerféle (skandináv, francia, rajnai, távol-keleti, mediterrán, stb.) változata létezik. A piaci fundamentalizmus pedig megvalósult formájában nemhogy nem garantálta az elmúlt évtizedekben a politikai szabadságot, hanem kifejezetten ellenségévé vált, mert a közérdeket a végletekig gyengítette a magánérdek kiszolgálásával. Von Mises és Hayek téziseivel ellentétben egy véres jobboldali katonai diktatúrában vezették be először (Chile 1973), melyet számos hasonló dél-amerikai diktatúra követett, CIA segédlettel. Majd következett Thatcher és Reagan "forradalma", amelyről ma már csak a piaci fundamentalisták gondolják idehaza és világszerte, hogy sikeresek voltak. Mind gazdasági növekedésben, mind pedig foglalkoztatásban alulmúlták az OECD-átlagot, mint ahogy a neoliberalizmus évtizedei globálisan is messze alulmúlták az előtte lévő jóléti állami időszak növekedését és foglalkoztatását.

Neoliberalizmus

Neoliberalizmus...

A thatcheri és reagani gazdaságpolitika brutálisan eladósította az államot és a háztartásokat, miközben a pénzügyi, szociális és környezeti deregulációval megágyazott az egyenlőtlenségek növekedésének, a harmadik világ végzetes lemaradásának, a globális felmelegedésnek, és végül a 2008-as globális gazdasági és pénzügyi válságnak. Magyarországon valószínűleg megdöbbentően kevesen hallottak még a Gramm-Leach-Bliley törvényről, pedig nyugaton ma már konszenzus van arról, hogy ez a piaci fundamentalista elvű dereguláció vezetett a jelzáloghitelezéshez, a hitel-derivatívákhoz, és ezeken keresztül az amerikai pénzügyi rendszer összeomlásához. Szintén dereguláció okozta Izland csődjét, valamint a görög és az ír válságot. Kevesen mérik fel helyesen az offshore adóparadicsomok valódi méretét, pedig minden más tényezőnél nagyobb hatása volt a görögök tragédiájára. A sort folytathatnánk, és a nyugati gazdaságpolitikai közbeszéd folytatja is.

A magyar közbeszéd azonban megrekedt egy korábbi szinten: csak szabadpiaci rendszerek teremtettek tartós növekedést. Sajnos ennek pontosan az ellenkezője az igaz. Tegyük félre a diktatúrákat, ezeket teljesen feleslegesen keveri bele a piaci fundamentalizmus tábora ellenpontnak. Nem ők az ellenpontok, hanem azok az országok, amelyek az állam és a piac kiegyensúlyozott viszonyrendszerében zárkóztak fel a világgazdaság centrumországaihoz. És gyakorlatilag csak ilyeneket ismer a gazdaságtörténet. Ilyen volt Anglia, amikor felzárkózott Flandriához. Ilyen volt az USA, Németország és Svédország, amikor felzárkóztak Angliához a tizenkilencedik században. Védővámokkal, állami szubvenciókkal dolgoztak, állami bankokat és cégeket hoztak létre, és féltve őrizték a technológiai titkukat. Ilyenek voltak a második világháború után a japánok, koreaiak és a szingapúriak, akik állami eszközökkel hoztak létre exportképes hazai multikat, technológiát, belső megtakarítást, a kockázatok állami átvállalását. Ilyenek voltak a finnek és az írek, amikor állami forrásokból finanszírozták az oktatási és szakképzési rendszerüket.

*

A magyar piaci fundamentalisták végzetes tévedése, hogy iparágakban gondolkodnak, és az államszocialista rendszerhez képest végbement technológiai váltást hangsúlyozzák: lám-lám, téeszek helyett van nekünk most már Audink. Nem ismerik ugyanis a multinacionális cégek globális termelési láncaival kapcsolatos közgazdasági irodalmat, mert ha ismernék, tudnák, hogy alacsony hozzáadott értéken kapcsolódunk ezekhez, ezért alacsonyak a béreink. A statisztikailag magas technológiájú exportból nekünk az alacsony hozzáadott értékű gyártás és összeszerelés jut, a magas hozzáadott értékű kutatás, fejlesztés, design, termékdefiníció, pénzügyi szolgáltatások képzett foglalkoztatottjai máshol keresnek sokkal többet. Mi a globális versenyben Mexikó, Indonézia és Banglades strukturális pozícióját céloztuk meg. Ez a modell rengeteg embernek képtelen munkát adni, ezért alacsony a foglalkoztatásunk.

A felzárkózásnak így nincs esélye. Az adóink azért magasak, mert kevesen fizetjük őket, nem pedig fordítva. Megdöbbentő, hogy még mindig a válság idején hét százalékot zuhant "Tátrai Tigris" Szlovákiát hozzák példának, ahol még a gazdasági növekedés időszakában is csökkentek a munkabérek és jottányit nem növekedett a foglalkoztatás a megelőző Meciar-érához képest. A munkával nem rendelkezőknek foglalkoztatást, a már dolgozóknak magasabb hozzáadott értéket és ezen keresztül magasabb béreket az Északi modell és a fejlesztő állam tudna adni. Ehhez jobb oktatási rendszer kell az alapiskolától a szakképzésen át a phd-ig, vasúti és tömegközlekedési infrastruktúra, gyors és hatékony igazságszolgáltatás, korrupcióellenes küzdelem, szociálpolitika és mobilitás, vidékfejlesztés, környezetpolitika. Mindezeket csakis az állam képes szolgáltatni, a piac nem. Mindennek megtalálható a forrása, ha felhagyunk azzal a téves szemlélettel, hogy az újraelosztás mértéke legyen a kiindulópont a GDP-hez képest. Az állam mérete nem valamifajta testtömegindex. Bár a fiskális egyensúly fontos szempont, hosszabb távon azonban egyedüliként nem képes a növekedés és a felzárkózás megalapozására. Magyarország harminc éve stabilizációról stabilizációra bukdácsol, vagy öt nagyobb stabilizációs hullám olvad össze egyetlen folyamatos megszorítássá. Ez nem mehet tovább. Elmaradottabb társadalomnak nagyobb állam kell, nagyobbak a fejlesztési szükségletek. Ráadásul ahogy számos nyugat-európai példa mutatja, a nagyobb újraelosztás sem gazdasági növekedésben, sem tőkevonzásban nem jelent hátrányt.

A magyar politikai baloldal mitológiája szerint amikor a Bajnai kormány csökkentette a saját maga által kreált csődhelyzetet, és közben leaállította a kórházakban a műtéteket, eltörölni igyekezett az iskolatej programot, stb. az szakértői stabilizálás, Bajnai és Oszkó kormányképességének jele Matolcsy megszorító politikájával szemben. Baloldali önazonosság, jobboldali lépések.

A magyar politikai jobboldal mitológiájának alapja, hogy Orbán Viktor ellenzékben felismerte a munkahelyteremtés és az ehhez vezető ingyenes oktatás fontosságát, beszédeket tartott és szociális népszavazást kezdeményezett a neoliberalizmussal szemben. Hoffmann Rózsa szintén. Matolcsy György pedig sokszor elmondta, hogy minden eddigi felemelkedéshez az állam kellett. Ezek nagyon fontos előrelépések voltak. Kormányra kerülve azonban adót csökkentettek, forrásokat vontak el az oktatástól, bevezették a tandíjat, extrém módon csökkentették a felsőoktatást, a kormány külső tagjának számító Parragh László pedig "extrém sokkterápiáról" ad interjút.  Baloldali retorika, jobboldali lépések.

Még mindig nagy a zűrzavar…

18 Tovább

Szlovákia: a Tátrai Tigris ami sosem volt

Szlovákiát az utóbbi években úgy idézték a nemzetközi sajtóban, és Magyarországon is, mint a gazdasági liberalizáció csodaországát. A "Tátrai Tigris" gyors gazdasági növekedésének alapja a közvélekedés szerint az adócsökkentés volt, az egykulcsos adórendszer bevezetése. Hivatkozási alap lett Magyarországon is az egykulcsos, csökkentett adó támogatóinak. Joggal-e? 

Tátrai Tigris vagy elkésett gazdasági újjáéledés?

Az adatok elfogultság nélküli vizsgálata azonban három megállapításra kell hogy sarkalljon minket. Először is, hogy Szlovákia esetében nincs szó különösebb gazdasági csodáról. Az ország nagyon szépen illeszkedik abba a trendbe, amelyet a gazdasági átalakítás után mutatnak az egyes kelet-európai gazdaságok. Legfeljebb ez az átalakítás, illetve annak újjáéledési hatásai később történtek meg, mint a régió többi országában. Ráadásul Szlovákia már függetlenségének elnyerése óta magas növekedésű gazdaságnak számít. Másodszor, hogy a folyamat társadalmi hatásai nem egyértelműen pozitívak. Harmadszor pedig, hogy a Tátrai Tigris és a Kelta Tigris csak a felszínen hasonlatosak, a mélyrétegekben jelentős szerkezeti különbség adódik a két fejlődési pálya között.

A Tátrai Tigris eredményei között kiemelkedik a magas gazdasági növekedés:
1. grafikon - GDP növekedés Szlovákiában (Forrás: OECD, 2009 becslés)

GDP növekedés Szlovákiában (Forrás: OECD, 2009 becslés)

Elismerésre méltó, hogy ez a komoly gazdasági növekedés alacsony inflációs környezetben, kiegyensúlyozott államháztartás mellett jött létre, mivel Szlovákia ez idő tájt a 2009 január elsején elnyert euróövezeti tagság előfeltételeinek igyekezett megfelelni.

Széles körben elfogadott a nézet, amely szerint ezek az eredmények Mikuláš Dzurinda kormányfő két egymást követő kabinetjének eredményei, amelyek 1998 október 30-a és 2006 július 4-e között regnáltak. Általában a Dzurinda kormányok következő intézkedéseit szokták a tigris jelenség előidézőiként említeni:

• drasztikus, a támogatásokat mintegy megfelező csökkentések 2004-ben a szociális ellátásban, amelyek a munkaerőpiacra szorították az eltartottakat (MoLSAF 2003);
• a bankok, nagy állami vállalatok és az energiaszektor nagy részének privatizációja;
• nyugdíjreform (egyéni számlák az állami pillérben, magán pillér bevezetése, nyugdíj korhatár megemelése) (MoLSAF 2003);
• adóreform 2003-ban: személyi jövedelemadó, társasági nyereségadó és hozzáadott érték adó egyaránt 19%-os egykulcsos megállapítása;
• egészségügyi reform: több biztosítós rendszer, vizitdíj, a korházak átalakítása részvénytársaságokká;
• regionalizáció: a fiskális decentralizáció megkezdése;
• fiskális megszorítások a Stabilitási Paktum kritériumainak elérésére, az euro nevezetésének megalapozása.

Vegyük most szemügyre a tényleges fejleményeket. A függetlenné vált Szlovákia GDP növekedését vizsgálván rögtön szembeötlő, hogy az már a Meciar időszak végén, azaz 1998 előtt is magas növekedésű gazdaság volt (4-6% sávban). Ez a növekedés gyakorlatilag a nulla közelébe csökken a Dzurinda kormány első két évében (1998-9), majd 2000-től fogva ismét növekedni kezd, 10% környékén tetőzvén 2007-ben. Egy ilyen trendvonalban a két év visszaesés szorul magyarázatra, nem pedig a gyors növekedés. Ez nem lehet önmagában az orosz válság eredménye, hiszen a régió többi országa nem ment át ez idő tájt ilyenfajta kibocsátás csökkenésen.

A növekedés újjáéledését 2001 után általában két tényezővel szokták magyarázni. Az egyik a külföldi működő tőke megindulása Szlovákiába a már említett adóreform következtében. A második pedig a munka szociális ellenösztönzőinek megszüntetése. Vizsgáljuk meg hát ezt a két hatást. Az első mindenképpen hamis. A növekedés már 2001-ben megkezdődik, jóval a 2003-as adóreform előtt. Az adóreform nem lehetett tehát a növekedés újraindulásának az oka. Nyilvánvalóan hozzájárult a későbbiekben a kibocsátás növekedéséhez, azonban nem lehetet annak kiváltó oka, ahogy az alábbi grafikon szemlélteti:
Külföldi működő tőke állomány Szlovákiában, millió USD (Forrás: OECD)

Külföldi működő tőke állomány Szlovákiában, millió USD (Forrás: OECD)

Közismert, hogy Szlovákiába jelentős beruházások érkeztek, különösen az autógyártásba és a nehéziparba. A legnagyobb beruházók a US Steel, a Volkswagen, a Peugeot-Citroen, a KIA, a Hyundai és a Ford. Azonban ahogy a grafikon mutatja, már a Meciar időszakban folyamatos növekedés volt az FDI állományban, amely 2000 után még erőteljesebbé válik. A 2003-as adóreform semmiképpen nem okozhatta ezt a gyorsulást, sőt, 2004-ben még némi lassulás is látható.

(Érdekes azt is megfigyelni, hogy ha a beáramló külföldi működőtőke okozza a gazdasági növekedést, ahogy azt a közkeletű vélekedés tartja, illetve ha ennek fordítottjaként a működő tőke beáramlás visszaesése kibocsátás visszaeséshez vezet, akkor a magyarázatra szoruló 98-99-es visszaesést biztos, hogy nem a beáramlás visszaesése okozta. Ilyen ugyanis nem volt.)

Vizsgáljuk meg most azt a második vélekedést, amely szerint a szociális ellenösztönzők 2004-es megvonása nyomta volna vissza a munkaerőpiacra az eltartottakat, és ez okozta volna a gazdasági növekedést.
A foglalkoztatás alakulása Szlovákiában (Forrás: OECD)

A foglalkoztatás alakulása Szlovákiában (Forrás: OECD)

Ahogy láthatjuk, a Dzurinda kormányok tulajdonképpen igen gyengén szerepeltek a foglalkoztatás tekintetében. Az első időszakban hatalmas visszaesést produkáltak, és bár később növekedésnek indult a foglalkoztatás, a második Dzurinda kormány végén még mindig nem érte el annak szintje a Meciar éra utolsó évének szintjét, nem is szólva a csúcs évekről. Ehhez hozzá kell még adnunk, hogy a Statisztikai Hivatal becslései szerint mintegy 174 000 szlovák (azaz a munkaerőpiac 7,4%-a) hagyta el az országot ez idő tájt, külföldön vállalva munkát. Mindez valószínűleg a 2004-es uniós belépés után történt, csökkentve a nyomást a szlovák munkaerőpiacon. Azaz a Dzurinda kormányok eredményei még csekélyebbek. Azaz megállapíthatjuk, hogy a „jóléti függőség” csökkentésére hozott kormányzati intézkedések foglalkoztatási hatásai nem okozhatták a jelentős növekedést.

Mi maradt tehát a Tátrai Tigrisből? Elfogulatlan szemmel nem látunk mást, mint egy amúgy is magas növekedési potenciálú országot, amelyet egy, a külföldi működő tőkével szemben retorikailag ellenséges kormány vezet a kilencvenes években.

Elemzői körökben elterjedt nézet szerint Meciarék mindenekelőtt befelé privatizáltak, politikai klientúrájuk irányába. Az adatok szerint azonban nem kizárólag, hiszen az ő időszakukban is folyamatosan emelkedik a külföldi működő tőke állomány. Aztán következik két év magyarázatra szoruló stagnálás a Dzurinda korszak legelején. A beáramló működő tőke visszaesése nem lehet kiváltó ok, ilyen ugyanis nem történt. A növekedés aztán 2000-től visszaáll a megelőző korszak szintjére (4-6%), sőt, pár évre efelé is megy. Ez idő tájt a működő tőke felé kifejezetten nyitott kormányzat vezeti az országot, sőt, Szlovákia a dependens versenyállam iskolapéldája lesz.

Mindez nem más, mint egy átlagos poszt-szocialista ország, magas növekedési rátával (3-4% növekedési előny Nyugat-Európához képest), két igen rossz évvel növekedés tekintetében, és három kiemelkedően magas évvel. Az utóbbi esetben egy olyan kormányzat regnálása alatt, amelynek hozzáállása a külföldi működő tőkéhez kifejezetten pozitív. Lehet persze amellett érvelni, hogy a Meciar időszak növekedése megalapozatlan, és a Dzurinda kormány első időszakának eredménye nem kevesebb, mint a Szlovák gazdaság magánosítása, átalakítása, racionalizálása. Ez okozza egy időre a kibocsátás csökkenését, majd még jobban megerősödik a beruházók bizalma, amikor a kormány konzekvensen a privatizáció és a külső nyitottság politikáját folytatja, maga mögött hagyva a Meciar időszak katasztrofális politikai örökségét. Nos, lehet, hogy valóban ez történt, ez azonban nem több, mint egyfajta elkésett gazdasági újjáéledés (recovery) egy megkésett racionalizálás után, mintegy egy parlamenti ciklussal a hasonló magyar átalakulás után. Az adórendszer adhatott egy újabb lökést a már beindult növekedésnek, de semmiképpen nem volt annak okozója. Azt is meg kell jegyezzük, hogy az adóreform utáni években érkező beruházások találtak megfelelő munkaerőt maguknak Szlovákiában, hiszen a gazdasági átalakulás éppen az azt megelőző években szabadított fel jelentős tömegeket.

Ezt azért fontos megemlíteni, mert az egykulcsos, alacsony adó stratégiáját az óta több állam is követte a régióban, és további államokban is napirenden van javaslatként. Többek között az olyan országokban is, mint Magyarország, ahol a gazdasági rendszerváltás már jóval korábban lezajlott, és ahol társadalom foglalkoztatható része már foglalkoztatva van. Azaz egyszerre van jelen a munkaerőpiacon a keresleti nyomás, illetve a felnőtt népesség egészét tekintve a rendkívül alacsony foglalkoztatás. Egy szlovák típusú reform az ilyen esetekben csak bevételkiesést okozna, a foglalkoztatás növekedésén keresztüli kibocsátás növekedés csatornája nem működne. A munkaügyi, oktatási és egészségügyi rendszerek átfogó reformja nem megspórolható.

Jelentős vita folyik arról, hogy milyen hatással volt a szlovák emberek életszínvonalára a Tátrai Tigris jelensége. Már említettük, hogy a Dzurinda évek egésze foglalkoztatás csökkenést hozott, azaz negatívan érintette a lakosság teljességének életszínvonalát. A gazdaság folyamatos növekedése sem jelenti automatikusan a lakosság életszínvonalának növekedését, avagy egy ország gazdagodását. A megtermelt jövedelem ugyanis eloszlik a háztartások jövedelmei, az állam adóbevételei és a cégek profitja között. Az éves reáljövedelmek alakulása váltakozó képet mutat, de nem egyértelműen pozitív:
Éves reáljövedelmek alakulása az előző évhez képest Szlovákiában, (Forrás: saját számítások OECD és CPI alapján)

Éves reáljövedelmek alakulása az előző évhez képest Szlovákiában, (Forrás: saját számítások OECD és CPI alapján)

Mindezek alapján arra a következtetésre kell jussunk, hogy a gazdasági növekedés hatása a lakosság életszínvonalára legalább is kérdéses.

Gyakran hangzik el az a felvetés, hogy az alacsonyabb adókulcsok esetében nagyobb lesz az emberek adó befizetési hajlandósága is (a híres Laffer hipotézis). Ha az egykulcsos adónak lenne ilyen hatása, akkor azt várnánk, hogy a kormányzati bevételek legalább is szinten maradjanak. Erről azonban szó sincs: az adóreform alapja a zsugorodó szlovák állam volt. Ezt mutatja a teljes adóbevételek csökkenése az 1998-as 37%-os GDP arányos szintről a 2006-os 30%-os szintre (OECD). Érdekes módon a közkeletű híresztelésekkel szemben nem is annyira az egy foglalkoztatottra jutó költségek csökkentek. Ezek aránya csupán a teljes munkaerő költség 42%-áról 39%-ára csökkent 2000 és 2006 között, ami nem jelentős módosulás a bérterhekben. Ezzel szemben a jövedelmek és profit adóztatása a GDP 9.4%-áról 5.7%-ára csökkentek 1998 és 2006 között. (Érdekes lenne a kétféle adónem különválasztása, az OECD adatbázisa azonban ezt nem teszi lehetővé. Könnyen lehet, hogy az igazi csökkenés a profit adóztatásában zajlott le.)

Természetesen a bevételi oldal csökkenését a kiadási oldal csökkenésének is követnie kellett, hiszen Szlovákia prudens gazdaságpolitikával érhette csak el az euró bevezetését. Pozsony stratégiája tehát az volt, hogy megengedte az állam mértékének csökkenését annak érdekében, hogy ez lehetővé tegye az alacsonyabb adókat, amely elősegítette a gazdasági átalakulást.

Végezetül érdemes végiggondolnunk a másik kérdést is, a Kelta és a Tátrai Tigris közötti hasonlatosságokat és különbözőségeket. Mindkét kiugrás alacsony adóztatással igyekezett kihasználni a globalizáció és az egységes piac nyújtotta lehetőségeket, vonzóvá téve magát a külföldi működő tőke számára. A hasonlatosságok sora azonban nagyjából itt véget is ér. Írországba a legtöbb működő tőke az EU-n kívülről, az Egyesült Államokból érkezett. Szlovákiában a legnagyobb beruházók német, holland, osztrák és olasz cégek. Írország soha nem volt kimondottan alacsony bérezésű gazdaság, 1995-ben pedig az egy foglalkoztatottra jutó kompenzáció már az Egyesült Királyság hasonló mutatóját is meghaladta (OECD). Szlovákia mind a mai napig az alacsony béreivel versenyez.

A fő különbség azonban abban rejlik, hogy milyen típusú működő tőkét vonz a két gazdaság. Írország fantasztikus sikertörténetének az adott alapot, hogy ő volt az első alacsony adóztatású, angolul beszélő, feles munkaerővel rendelkező exportbázis az egységes piacon belül, közel az Egyesült Királysághoz, ahova az amerikai cégek magas hozzáadott értékű, magas bérezésű termelési fázisokat hoztak. Ez az exporthelyettesítő működő tőke klasszikus esete, amikor egy exportőr egy rivális gazdasági blokk magas vámjait igyekszik kikerülni azáltal, hogy annak területén telephelyet hoz létre. Szlovákia ezzel szemben elsősorban unión belüli cégek olcsó gyártó és összeszerelő telephelyévé vált, elsősorban alacsony béreivel vonzva a termelési tényező előnyöket kereső, Kojima típusú beruházókat. Ahogy azt maga Dzurinda ex kormányfő is elismerte, a Tátrai Tigrisnek szüksége van a hozzáadott érték szintjének emelésére. Jelenleg ugyanis klasszikus dependens (függő, kiszolgáltatott helyzetű) versenyállam. Kérdés, hogy Dzurinda hogyan próbálta volna a Dzurinda kormányzat emelni a szlovák munkaerő hozzáadott értékét. 2002-ben, újraválasztásuk évében Szlovákia az alacsony újraelosztási ráta miatt mindösszesen a GDP 3,6%-át költött oktatásra az Eurostat adatai szerint. Ennél kevesebbet az egész Európai Unióban csak Görögország költött, Dánia pedig többszörösen magasabb GDP-jének 7,7%-át költötte ugyanebben az évben oktatásra...

0 Tovább

PogiBlog

blogavatar

Pogátsa Zoltán blogja a globális gazdaságról, az Európai Unióról és benne Kelet-Közép-Európáról.

Utolsó kommentek