Margaret Thatcher, neoliberális válságunk anyja

Az emberiség elleni bűntettekért elítélt Augusto Pinochet chilei diktátor úttörő tevékenysége után Margaret Thatcher volt az első neoliberális, aki egy meghatározó jelentőségű államban hatalomra került. A két legjelentősebb neolib gondolkodó közül inkább Hayek, mint Friedman hatása alatt állt, főleg minekután az utóbbi gondolatai kudarchoz vezettek saját kormánya kezdeti gyakorlatában.

Thatcher első számú célja az állam méretének csökkentése volt, mindenekelőtt a kiadások visszaszorítása által. Meggyőződése szerint a keynesiánus megoldások nem segítethették elő a foglalkoztatás bővtését, ezért a kormányzatnak az adók csökkentésével kell a gazdasági aktivitást növelnie. Ezt a megközelítést később "Laffer görbének" és "lecsorgó gazdaságpolitikának" nevezték Amerikában Thatcher legközelebbi ideológiai társai, Ronald Reagan és követői

Talán meglepő módon Thatcher kormányzása elején nem öszpontosított a privatizációra. Sőt, magát a szót is utálta, és inkább a 'denacionalizáció' kifejezést preferálta. Inkább az állami cégek átstrukturálására koncentrált. Elődei a brit nyersanyag és feldolgozóipar nagy részét államosították, és a természetes monopóliumokkal együtt a állami tulajdon a hetvenes évekre meghatározó részét tette ki a brit gazdaságnak. Ezekben a cégekben erős jogosítványokat szereztek a szakszervezetek, Thatcher szerint túlságosan erőseket. Elképzelése szerint ezért váltak versenyképtelenekké ezek a cégek. Erősen kurtítani kívánta a szakszervezeti jogokt, ezért került szembe nagyon hamar a szakszervezetekkel, melynek leghíresebb epizódja az Arthur Scargill vezette bányászokkal folytatott hosszú konfrontáció volt.

Eredetileg csak az állami cégek kisebb részét kívánta magánosítani, ám a folyamat közben megérezte annak előnyeit. Az esetek nagyobb részében áron alul kínálták megvételre az állami eszközöket, ami hatalmas keresletet támasztott azok iránt. A Vaslady ezt azzal igazolta, hogy még így is jobb megszabadulni a veszteséges vállalatoktól. Privatizációs miniszterének saját szavai szerint is azonban nem az volt a fő baj ezekkel vállalatokkal, hogy az állam volt a tulajdonos, hanem hogy nem voltak versenytársaik. A magánosításra felkészített vállalatok általában már az értékesítés előtti időszakban elkezdtek profitot termelni, bizonyítva, hogy megfelelő menedzsment és versenytársi nyomás esetén az állami vállalatok is tudnak nyereségesek lenni. (Ez ma Nyugat-Európában közhely. Tele is van a régió nyereséges állami vállalatokkal, akik nem egyszer "privatizátorokként" léptek fel Kelet-Európában.) Thatcher érdekes módon a legkeményebb kritikát konzervatív miniszterelnök elődjétől, Harold MacMillantől kapta, aki szerint Thatcher "eladogatta a családi ezüstöt". A privatizáció kereszttüzébe aztán a lakásállomány került. A szintén áron aluli értékesítés igen népszerűvé tette a lakástulajdonlást, és egyben jelentősen szélesítette a konzervatív párt szavazóbázisát is.

A feldolgozóipar, a bányászat, a vasút, a légiközlekedés és a telekommunkáció magánosítása logikus előkészítése volt a Nagy Robbanásnak (~Big Bang), a brit pénzügyi szektor deregulációjának, amely külföldi cégek előtt is megnyitotta a City-t, amely ezzel a globalizálódó pénzügyi szektor meghatározó központjává vált. Ez aztán egyenes úton vezetett egyrészt az egyoldalúan a City-re támaszkodó, a feldolgozóipart megszüntető brit gazdaság mély válságához a 2008-as összeomlás után, másrészt pedig ahhoz, hogy a London körüli adóparadicsom háló (Guernsey, Jersey, Isle of Man, stb.) ma az egyik legtöbb forrást elszívó fekete luk az Európai Unióban.

Monetaristaként Thatcher első kormányzati évei látványos bukáshoz vezettek. Képtelenek voltak kontrollálni a pénzkibocsátást (LM3), ami az első számú célmutatójuk volt, az infláció pedig elszaladt. Keynesiánus kritikusaik szerint ha tudták volna, akkor ezen évek recessziója még mélyebb lett volna. De nem tudták, ezért inkább az adókra irányították át figyelmüket.

Ezzel megfelelő bizonyítékot mutattak be arra, hogy 'az infláció bizony NEM mindig és mindenhol monetáris jelenség', szemben azzal, amit a neoliberális guru, Milton Friedman állított. Első költségvetésükben hitüknek megfelelően 33%-ról 30-ra csökkentették a fő SzJA adókulcsot, a legfelsőt pedig 83% (!!!)-ról 60-ra (!!!). Mint ahogy később Amerikában, Szlovákiában vagy Magyarországon sem, így az Egyesült Királyságban sem folyt be több adó, a hatalmas lukat pedig be kellett valahogy tömni. Thatcherék ezt az ÁFA-bevételek megduplázásával érték el, amely azon nyomban felnyomta az inflációt 10,3%-ról 21,9%-ra. Az ÁFA egykulcsossá tétele pedig ellehetetlenítette, hogy azt társadalompolitikai célokra használják, ahogy azt az adópolitikai szakkönyvek ajánlják. A gazdagoktól a szegények felé történő redisztrobució pesze soha nem volt a neolibek célja. Fontos megemlíteni, hogy a munkanélküliség sem csökkent az adócsökkentések eredményeképpen. Ellenkezőleg, nőtt, és ez így folytatódott hosszú éveken át.

Első ciklusa végén Thatcher minden idők legnépszerűtlenebb miniszterelnökeként állt a választások előtt. Ekkor azonban háborúba keveredett egy Londontól 8000 mérföldre fekvő szigetért, ahol 1800 brit állampolgár élt. A Falkland szigeteki háború után Thatcher férje a szigetett meglátogatva így jellemezte azt: "sok-sok mérföldnyi trágya". Ez a lilliputi háború 3 milliárd fontjába került a brit állampolgároknak, valamint emberéletekbe. Mindenesetre Thatcher újraválasztását bebiztosította. Azóta nevezzük a nemzetközi konfliktusok pozitív hatását a politikai vezetők népszerűségére "Falkland effektusnak".

A nyolcvanas évek második felére aztán ahogy a világ többi részére, úgy az Egyesült Királyságba is megérkezett a gazdasági fellendülés. A világgazdaság kiheverte az olajválságok, az aranystandard feladása, a Nixon és a Volker sokkok együttes negatív hatását. Thatcher hívei ezzel a fellendülési időszakkal igyekeznek bizonyítani, hogy a Vaslady gazdasági zseni volt. (Angliában ezt az időszakot "Lawson boom"-nak hívják, Nigel Lawson pénzügyminisztere után, aki civilben Nigella Lawson konyhatündér papája.) Az angolszász dominanciájú nezetközi sajtó generációkkal hitette el, nem utolsó sorban Kelet-Európában, hogy Thatcher (és Reagan) nemzetközi összehasonlításban kiemelkedő sikerre vitte országa gazdaságát. Az adatok tükrében azonban ez egész egyszerűen nem állja meg a helyét:

Thatcher és Reagan eredményei nemzetközi összehasonlításban gyengék

Az adatok elfogulatlan vizsgálata azt mutatja, hogy az OECD vagy a rivális gazdasági-társadalmi berendezkedést működtető német vagy skandináv gazdaságok szinte minden mutatóban felülmúlták az angolszászokat. A neoliberális csoda egész egyszerűen nem létezett, globális médialegenda.

Mindeközben a brit gazdaságban eluralkodott a hitelkártyákon és a jelzáloghiteleken keresztüli eladósodás a háztartások körében. A 2008-as válságban kulcsszerepet játszó jelzáloghiteleket Thatcher klientúraépítő okokból különösen kedvelte. Piachívő nézetei ellenére nem lehetett őt meggyőzni, hogy a jelzáloghitelezést támogató adókedvezményeket eltörölje.

A brit gazdaság annak ellenére nem tudta felvenni a versenyt az OECD-vel, hogy pont ekkor találták meg az északi tengeri gázt és olajat. Az Egyesült Királyság 1980 júniusától vált nettó energiaexportőrré. Ahogy Paul Johnson történész híresen megállapította: "nem a gyémántok, hanem az olajkutak a lányok legjobb barátai". 

A privatizáció egyszeri bevételei segítettek a költségvetés bevételi oldalán. Mindeközben azonban 1982 és 2005 között a brit felső egy százalék részesedése a nemzeti jövedelemből 6,5%-ról 13 százalékra nőtt. 

Kölpolitikájában Thatcher ismert módon a kommunista diktatúra ádáz ellensége volt. Ez alátámasztani látszik Hayek nézetét, mely szerint a neoliberalizmus a demokrácia első számú garantora. Más diktatúrákkal szemben azonban Thatcher nem bizonyult ennyire eltökéltnek. A rasszista Apartheid rendszerrel szemben nem volt hajlandó szankciókat bevezetni. Nelson Mandelát és mozgalmát, az ANC-t az IRA-hoz és a PFSz-hez hasonló terrorista szerveztnek nevezte. Külföldi útjain élénken támogatta a hatalmas brit fegyverexportot, többek között Saddam Husseinnek is, annak ellenére hogy az Egyesült Királyság is az Irak ellenes fegyverembargó aláírója volt. Az emberiségellenes bűnökért elítélt Augusto Pinochetet pedig barátjának nevezte és többször meglátogatta annak angliai száműzetése idején. 

(A cikk forrása: fordítás Pogátsa Zoltán Heterodox International Political Economy című könyvéből.)

 

7 Tovább

Mi a neoliberalizmus? Mi a jobb és mi a bal?

Bal, jobb

Magyarországon zűrzavar uralkodik a közbeszédben. Gazdasági értelemben a hagyományos baloldal baloldalnak képzeli magát, miközben jobboldali gazdaságpolitikát folytatott húsz éven át, privatizált, megszorított, az adócsökkentést és az állam méretének visszaszorítását helyezte programja középpontjába. A hagyományos mérsékelt jobboldal pedig első kormányzása idején és ellenzékben baloldali retorikát használt, 2010 után ismét kormányra kerülve jobboldali gazdaságpolitikát folytat.

Bal-jobb tengely ugyanis nem egy van, hanem minimum kettő. Van egy kulturális jobb-bal tengely, ahol a balosok szabadságjogokat (szólás- és véleményszabadság, kisebbségek, stb.), a jobbosok a hagyományt (család, nemzet) preferálják. És van egy gazdasági jobb-bal tengely, ahol a jobbosok az üzleti körökhöz állnak közelebb, az adók és az állam szerepének csökkentését támogatják, nem zavarják őket az egyenlőtlenségek. A gazdasági baloldal pedig azt gondolja, hogy a gazdasági felzárkózáshoz és az egyenlőtlenségek csökkentéséhez az állam szerepe szükséges, ehhez pedig adóbevételek. Ebben a két merőleges tengely alkotta koordináta-rendszerben bárki elhelyezheti magát kedvenc politikusai mellé.

A hazai zűrzavar a rendszerváltáskor keletkezett, rosszul vezetődtek be a fogalmak, illetve senki nem kívánt negyven év kommunizmus után baloldalinak látszani. A "reformközgazdászoknak" nevezett generáció a hetvenes-nyolcvanas években megtagadva fiatalkori radikálisan balos önmagát, elkezdte a neliberalizmus klasszikusait, Hayeket, Misest, Kornait és Friedmant olvasni, és élvezettel fedezte fel benne a szocialista rendszer saját bőrén megtapasztalt visszásságainak ideológiai kritikáját. Ezek az írások magas tudományos színvonalúak és relevánsak voltak. Mindent megtanultak arról, hogy miért nem működik a szocializmus. Ez a tudás azonban később kevésnek bizonyult ahhoz, hogy azt is tudják, hogyan működik a kapitalizmus. Főleg a peremvidékeken. Az akkor uralkodó neoliberális forradalom (Thatcher, Reagan) és a szocializmus összeomlásának időszakában érthető, hogy ez a generáció miért szívta őszinte hittel magába egy életre az állam utálatát.

Elfogadták a piaci fundamentalizmus két alaptételét. Először is, hogy a felzárkózó országokra ugyanazok a szabályok vonatkoznak, mint a hatszáz éve kapitalizmust működtető, volt gyarmattartó centrum országokra. Semmi különleges politikára, intézményekre nincs szükség, a szűk értelemben vett "közgazdasági logika" mindent megold. Az állam legyen minimális, a piac uralkodó. Másrészt pedig elfogadták és hirdették, hogy a politikai liberalizmus egyenlő a gazdasági liberalizmussal. Ebből adódóan gondolja még mindig a felmorzsolódott liberális tábor önreflexióra nem nyitott része azt, hogy a gazdasági szabadság garantálhatja egyedül a politikai szabadságjogokat.

A piac fundamentalizmus mindkét alaptézise tévesnek bizonyult, ez a globális pénzügyi és gazdasági válság után világosan látható. Az 1973-ban kezdődött neoliberális hullám bukását ma már a globális közgazdasági irodalom is feldolgozta. Az olyan szerzők művei, mint a Nobel-díjas (egykori neolib) Joseph Stiglitz, Paul Krugman, vagy a máshol szintén közismert köpönyeget váltott (egykori neolib) Jeffrey Sachs, vagy Erik S. Reinert, Ha-Joon Chang, Chalmers Johnson, Kenneth Rogoff alig-alig vannak jelen a magyar gazdaságpolitikai közbeszédben, miközben a világ fejlettebb területein meghatározzák azt. Még a hazánkfia Soros György megtéréséről is lemaradtunk, pedig a piacok világhírű ismerője nyomatékosan megírta, hogy jelenleg a piaci fundamentalizmust tartja a Nyílt Társadalom első számú ellenségének.

*

A neoliberalizmust a tervutasításos rendszer kritikájaként dolgozta ki az osztrák és a chicagói iskola, és ezt a szerepet tudományos értelemben kitűnően teljesítette is. A baj akkor kezdődött, amikor a nyugati jobboldal mellett politikai szerepet kezdett vállalni, és azt kezdte bizonygatni, hogy a szabad piacon kívül csak a sztálini, hitleri és Pol Pot-i diktatúrák léteznek. Nem ismerik el, hogy a kapitalizmus sokszínű (lásd a Hall & Soskice könyv nyomán kibontakozó "kapitalizmus változatai" kutatási program a közgazdaságban), és a piaci fundamentalizmus mellett ezerféle (skandináv, francia, rajnai, távol-keleti, mediterrán, stb.) változata létezik. A piaci fundamentalizmus pedig megvalósult formájában nemhogy nem garantálta az elmúlt évtizedekben a politikai szabadságot, hanem kifejezetten ellenségévé vált, mert a közérdeket a végletekig gyengítette a magánérdek kiszolgálásával. Von Mises és Hayek téziseivel ellentétben egy véres jobboldali katonai diktatúrában vezették be először (Chile 1973), melyet számos hasonló dél-amerikai diktatúra követett, CIA segédlettel. Majd következett Thatcher és Reagan "forradalma", amelyről ma már csak a piaci fundamentalisták gondolják idehaza és világszerte, hogy sikeresek voltak. Mind gazdasági növekedésben, mind pedig foglalkoztatásban alulmúlták az OECD-átlagot, mint ahogy a neoliberalizmus évtizedei globálisan is messze alulmúlták az előtte lévő jóléti állami időszak növekedését és foglalkoztatását.

Neoliberalizmus

Neoliberalizmus...

A thatcheri és reagani gazdaságpolitika brutálisan eladósította az államot és a háztartásokat, miközben a pénzügyi, szociális és környezeti deregulációval megágyazott az egyenlőtlenségek növekedésének, a harmadik világ végzetes lemaradásának, a globális felmelegedésnek, és végül a 2008-as globális gazdasági és pénzügyi válságnak. Magyarországon valószínűleg megdöbbentően kevesen hallottak még a Gramm-Leach-Bliley törvényről, pedig nyugaton ma már konszenzus van arról, hogy ez a piaci fundamentalista elvű dereguláció vezetett a jelzáloghitelezéshez, a hitel-derivatívákhoz, és ezeken keresztül az amerikai pénzügyi rendszer összeomlásához. Szintén dereguláció okozta Izland csődjét, valamint a görög és az ír válságot. Kevesen mérik fel helyesen az offshore adóparadicsomok valódi méretét, pedig minden más tényezőnél nagyobb hatása volt a görögök tragédiájára. A sort folytathatnánk, és a nyugati gazdaságpolitikai közbeszéd folytatja is.

A magyar közbeszéd azonban megrekedt egy korábbi szinten: csak szabadpiaci rendszerek teremtettek tartós növekedést. Sajnos ennek pontosan az ellenkezője az igaz. Tegyük félre a diktatúrákat, ezeket teljesen feleslegesen keveri bele a piaci fundamentalizmus tábora ellenpontnak. Nem ők az ellenpontok, hanem azok az országok, amelyek az állam és a piac kiegyensúlyozott viszonyrendszerében zárkóztak fel a világgazdaság centrumországaihoz. És gyakorlatilag csak ilyeneket ismer a gazdaságtörténet. Ilyen volt Anglia, amikor felzárkózott Flandriához. Ilyen volt az USA, Németország és Svédország, amikor felzárkóztak Angliához a tizenkilencedik században. Védővámokkal, állami szubvenciókkal dolgoztak, állami bankokat és cégeket hoztak létre, és féltve őrizték a technológiai titkukat. Ilyenek voltak a második világháború után a japánok, koreaiak és a szingapúriak, akik állami eszközökkel hoztak létre exportképes hazai multikat, technológiát, belső megtakarítást, a kockázatok állami átvállalását. Ilyenek voltak a finnek és az írek, amikor állami forrásokból finanszírozták az oktatási és szakképzési rendszerüket.

*

A magyar piaci fundamentalisták végzetes tévedése, hogy iparágakban gondolkodnak, és az államszocialista rendszerhez képest végbement technológiai váltást hangsúlyozzák: lám-lám, téeszek helyett van nekünk most már Audink. Nem ismerik ugyanis a multinacionális cégek globális termelési láncaival kapcsolatos közgazdasági irodalmat, mert ha ismernék, tudnák, hogy alacsony hozzáadott értéken kapcsolódunk ezekhez, ezért alacsonyak a béreink. A statisztikailag magas technológiájú exportból nekünk az alacsony hozzáadott értékű gyártás és összeszerelés jut, a magas hozzáadott értékű kutatás, fejlesztés, design, termékdefiníció, pénzügyi szolgáltatások képzett foglalkoztatottjai máshol keresnek sokkal többet. Mi a globális versenyben Mexikó, Indonézia és Banglades strukturális pozícióját céloztuk meg. Ez a modell rengeteg embernek képtelen munkát adni, ezért alacsony a foglalkoztatásunk.

A felzárkózásnak így nincs esélye. Az adóink azért magasak, mert kevesen fizetjük őket, nem pedig fordítva. Megdöbbentő, hogy még mindig a válság idején hét százalékot zuhant "Tátrai Tigris" Szlovákiát hozzák példának, ahol még a gazdasági növekedés időszakában is csökkentek a munkabérek és jottányit nem növekedett a foglalkoztatás a megelőző Meciar-érához képest. A munkával nem rendelkezőknek foglalkoztatást, a már dolgozóknak magasabb hozzáadott értéket és ezen keresztül magasabb béreket az Északi modell és a fejlesztő állam tudna adni. Ehhez jobb oktatási rendszer kell az alapiskolától a szakképzésen át a phd-ig, vasúti és tömegközlekedési infrastruktúra, gyors és hatékony igazságszolgáltatás, korrupcióellenes küzdelem, szociálpolitika és mobilitás, vidékfejlesztés, környezetpolitika. Mindezeket csakis az állam képes szolgáltatni, a piac nem. Mindennek megtalálható a forrása, ha felhagyunk azzal a téves szemlélettel, hogy az újraelosztás mértéke legyen a kiindulópont a GDP-hez képest. Az állam mérete nem valamifajta testtömegindex. Bár a fiskális egyensúly fontos szempont, hosszabb távon azonban egyedüliként nem képes a növekedés és a felzárkózás megalapozására. Magyarország harminc éve stabilizációról stabilizációra bukdácsol, vagy öt nagyobb stabilizációs hullám olvad össze egyetlen folyamatos megszorítássá. Ez nem mehet tovább. Elmaradottabb társadalomnak nagyobb állam kell, nagyobbak a fejlesztési szükségletek. Ráadásul ahogy számos nyugat-európai példa mutatja, a nagyobb újraelosztás sem gazdasági növekedésben, sem tőkevonzásban nem jelent hátrányt.

A magyar politikai baloldal mitológiája szerint amikor a Bajnai kormány csökkentette a saját maga által kreált csődhelyzetet, és közben leaállította a kórházakban a műtéteket, eltörölni igyekezett az iskolatej programot, stb. az szakértői stabilizálás, Bajnai és Oszkó kormányképességének jele Matolcsy megszorító politikájával szemben. Baloldali önazonosság, jobboldali lépések.

A magyar politikai jobboldal mitológiájának alapja, hogy Orbán Viktor ellenzékben felismerte a munkahelyteremtés és az ehhez vezető ingyenes oktatás fontosságát, beszédeket tartott és szociális népszavazást kezdeményezett a neoliberalizmussal szemben. Hoffmann Rózsa szintén. Matolcsy György pedig sokszor elmondta, hogy minden eddigi felemelkedéshez az állam kellett. Ezek nagyon fontos előrelépések voltak. Kormányra kerülve azonban adót csökkentettek, forrásokat vontak el az oktatástól, bevezették a tandíjat, extrém módon csökkentették a felsőoktatást, a kormány külső tagjának számító Parragh László pedig "extrém sokkterápiáról" ad interjút.  Baloldali retorika, jobboldali lépések.

Még mindig nagy a zűrzavar…

18 Tovább

PogiBlog

blogavatar

Pogátsa Zoltán blogja a globális gazdaságról, az Európai Unióról és benne Kelet-Közép-Európáról.

Utolsó kommentek