Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

A magyar fekete gazdaság nem túl nagy

Szebb jelent!

Bár sokszor összemosódik vele, a feketegazdaság fogalma mást takar, mint a korrupció. Mivel azonban ez a szektor is tőkekivonást jelent a közösségi források tekintetében, érdemes vele foglalkoznunk. A feketegazdaság mértékéről általában túlzó becslések jelennek meg a sajtóban. A közvélekedés valahol a GDP egyharmada környékén becsli azt. Tóth István János és társai összegzik[i] a feketegazdasággal kapcsolatos eddigi kutatásokat. Fontos leszögezni, hogy ahogy a korrupció területén sem, a szakértők szerint itt sem áll rendelkezésre módszertanilag támadhatatlan becslés. Anyagi erőforrások és megfelelően kiépült szakpolitikai intézményrendszer hiányában nincs lehetőség a terület mértékének és jellegzetességeinek folyamatos monitorozására. Egy kielégítően működő, a fekete és szürke gazdaságot monitorozni képes szakpolitikai intézményrendszer kiépítése és működtetése milliárdos tétel lenne, megtérülése azonban nyilvánvalóan ennél magasabb.

 A legtöbb becslés igen sok évvel ezelőtti, azóta meghaladott gazdasági és adókörnyezet kontextusában készült. Azonban még a legújabb becslések is a GDP 11-18%-a közé esnek, konszenzusosa azt állítják, hogy Magyarországon az ország gazdasági helyzetéhez képest nem kiemelkedően magas a feketegazdaság aránya. Azaz nem állja meg a helyét az az érvelés, amely szerint a hazai fekete és szürke gazdaság lenne minden bajunk oka. A nagykorrupció és az offshore minden valószínűség szerint sokkal többet árt a közpénzügyeknek, bár erre szintén csak nagyságrendi becslés létezik (400-2000 milliárd), közelítő számítások nem.

Scharle és társai[ii] becslése szerint nagyságrendileg 600 ezer ember dolgozik feketén (a 3 800 ezres legális foglalkoztatottsághoz képest). Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a kifehérítés kényszerítő eszközei változatlan gazdasági környezetben a GDP és a foglalkoztatás ekkora részét lennének képesek legalizálni, hiszen a feketegazdasági jelentős része megélhetési célzatú, a legális keretek között nem lenne folytatható. Csak a javuló gazdasági helyzet és egy kedvező gazdaságszerkezet lenne képes fenntarthatóan legalizálni ezt a területet.



[i] Semjén András és Tóth István János (szerk.)Rejtett gazdaság: Be nem jelentett foglalkoztatás és jövedelemeltitkolás - kormányzati lépések és a gazdasági szereplők válaszai. (MTA KTI Könyvek)

[ii] Scharle és társai in. Semjén András és Tóth István János (szerk.)Rejtett gazdaság: Be nem jelentett foglalkoztatás és jövedelemeltitkolás - kormányzati lépések és a gazdasági szereplők válaszai. (MTA KTI Könyvek)

 

5 Tovább

Szlovákia: a Tátrai Tigris ami sosem volt

Szlovákiát az utóbbi években úgy idézték a nemzetközi sajtóban, és Magyarországon is, mint a gazdasági liberalizáció csodaországát. A "Tátrai Tigris" gyors gazdasági növekedésének alapja a közvélekedés szerint az adócsökkentés volt, az egykulcsos adórendszer bevezetése. Hivatkozási alap lett Magyarországon is az egykulcsos, csökkentett adó támogatóinak. Joggal-e? 

Tátrai Tigris vagy elkésett gazdasági újjáéledés?

Az adatok elfogultság nélküli vizsgálata azonban három megállapításra kell hogy sarkalljon minket. Először is, hogy Szlovákia esetében nincs szó különösebb gazdasági csodáról. Az ország nagyon szépen illeszkedik abba a trendbe, amelyet a gazdasági átalakítás után mutatnak az egyes kelet-európai gazdaságok. Legfeljebb ez az átalakítás, illetve annak újjáéledési hatásai később történtek meg, mint a régió többi országában. Ráadásul Szlovákia már függetlenségének elnyerése óta magas növekedésű gazdaságnak számít. Másodszor, hogy a folyamat társadalmi hatásai nem egyértelműen pozitívak. Harmadszor pedig, hogy a Tátrai Tigris és a Kelta Tigris csak a felszínen hasonlatosak, a mélyrétegekben jelentős szerkezeti különbség adódik a két fejlődési pálya között.

A Tátrai Tigris eredményei között kiemelkedik a magas gazdasági növekedés:
1. grafikon - GDP növekedés Szlovákiában (Forrás: OECD, 2009 becslés)

GDP növekedés Szlovákiában (Forrás: OECD, 2009 becslés)

Elismerésre méltó, hogy ez a komoly gazdasági növekedés alacsony inflációs környezetben, kiegyensúlyozott államháztartás mellett jött létre, mivel Szlovákia ez idő tájt a 2009 január elsején elnyert euróövezeti tagság előfeltételeinek igyekezett megfelelni.

Széles körben elfogadott a nézet, amely szerint ezek az eredmények Mikuláš Dzurinda kormányfő két egymást követő kabinetjének eredményei, amelyek 1998 október 30-a és 2006 július 4-e között regnáltak. Általában a Dzurinda kormányok következő intézkedéseit szokták a tigris jelenség előidézőiként említeni:

• drasztikus, a támogatásokat mintegy megfelező csökkentések 2004-ben a szociális ellátásban, amelyek a munkaerőpiacra szorították az eltartottakat (MoLSAF 2003);
• a bankok, nagy állami vállalatok és az energiaszektor nagy részének privatizációja;
• nyugdíjreform (egyéni számlák az állami pillérben, magán pillér bevezetése, nyugdíj korhatár megemelése) (MoLSAF 2003);
• adóreform 2003-ban: személyi jövedelemadó, társasági nyereségadó és hozzáadott érték adó egyaránt 19%-os egykulcsos megállapítása;
• egészségügyi reform: több biztosítós rendszer, vizitdíj, a korházak átalakítása részvénytársaságokká;
• regionalizáció: a fiskális decentralizáció megkezdése;
• fiskális megszorítások a Stabilitási Paktum kritériumainak elérésére, az euro nevezetésének megalapozása.

Vegyük most szemügyre a tényleges fejleményeket. A függetlenné vált Szlovákia GDP növekedését vizsgálván rögtön szembeötlő, hogy az már a Meciar időszak végén, azaz 1998 előtt is magas növekedésű gazdaság volt (4-6% sávban). Ez a növekedés gyakorlatilag a nulla közelébe csökken a Dzurinda kormány első két évében (1998-9), majd 2000-től fogva ismét növekedni kezd, 10% környékén tetőzvén 2007-ben. Egy ilyen trendvonalban a két év visszaesés szorul magyarázatra, nem pedig a gyors növekedés. Ez nem lehet önmagában az orosz válság eredménye, hiszen a régió többi országa nem ment át ez idő tájt ilyenfajta kibocsátás csökkenésen.

A növekedés újjáéledését 2001 után általában két tényezővel szokták magyarázni. Az egyik a külföldi működő tőke megindulása Szlovákiába a már említett adóreform következtében. A második pedig a munka szociális ellenösztönzőinek megszüntetése. Vizsgáljuk meg hát ezt a két hatást. Az első mindenképpen hamis. A növekedés már 2001-ben megkezdődik, jóval a 2003-as adóreform előtt. Az adóreform nem lehetett tehát a növekedés újraindulásának az oka. Nyilvánvalóan hozzájárult a későbbiekben a kibocsátás növekedéséhez, azonban nem lehetet annak kiváltó oka, ahogy az alábbi grafikon szemlélteti:
Külföldi működő tőke állomány Szlovákiában, millió USD (Forrás: OECD)

Külföldi működő tőke állomány Szlovákiában, millió USD (Forrás: OECD)

Közismert, hogy Szlovákiába jelentős beruházások érkeztek, különösen az autógyártásba és a nehéziparba. A legnagyobb beruházók a US Steel, a Volkswagen, a Peugeot-Citroen, a KIA, a Hyundai és a Ford. Azonban ahogy a grafikon mutatja, már a Meciar időszakban folyamatos növekedés volt az FDI állományban, amely 2000 után még erőteljesebbé válik. A 2003-as adóreform semmiképpen nem okozhatta ezt a gyorsulást, sőt, 2004-ben még némi lassulás is látható.

(Érdekes azt is megfigyelni, hogy ha a beáramló külföldi működőtőke okozza a gazdasági növekedést, ahogy azt a közkeletű vélekedés tartja, illetve ha ennek fordítottjaként a működő tőke beáramlás visszaesése kibocsátás visszaeséshez vezet, akkor a magyarázatra szoruló 98-99-es visszaesést biztos, hogy nem a beáramlás visszaesése okozta. Ilyen ugyanis nem volt.)

Vizsgáljuk meg most azt a második vélekedést, amely szerint a szociális ellenösztönzők 2004-es megvonása nyomta volna vissza a munkaerőpiacra az eltartottakat, és ez okozta volna a gazdasági növekedést.
A foglalkoztatás alakulása Szlovákiában (Forrás: OECD)

A foglalkoztatás alakulása Szlovákiában (Forrás: OECD)

Ahogy láthatjuk, a Dzurinda kormányok tulajdonképpen igen gyengén szerepeltek a foglalkoztatás tekintetében. Az első időszakban hatalmas visszaesést produkáltak, és bár később növekedésnek indult a foglalkoztatás, a második Dzurinda kormány végén még mindig nem érte el annak szintje a Meciar éra utolsó évének szintjét, nem is szólva a csúcs évekről. Ehhez hozzá kell még adnunk, hogy a Statisztikai Hivatal becslései szerint mintegy 174 000 szlovák (azaz a munkaerőpiac 7,4%-a) hagyta el az országot ez idő tájt, külföldön vállalva munkát. Mindez valószínűleg a 2004-es uniós belépés után történt, csökkentve a nyomást a szlovák munkaerőpiacon. Azaz a Dzurinda kormányok eredményei még csekélyebbek. Azaz megállapíthatjuk, hogy a „jóléti függőség” csökkentésére hozott kormányzati intézkedések foglalkoztatási hatásai nem okozhatták a jelentős növekedést.

Mi maradt tehát a Tátrai Tigrisből? Elfogulatlan szemmel nem látunk mást, mint egy amúgy is magas növekedési potenciálú országot, amelyet egy, a külföldi működő tőkével szemben retorikailag ellenséges kormány vezet a kilencvenes években.

Elemzői körökben elterjedt nézet szerint Meciarék mindenekelőtt befelé privatizáltak, politikai klientúrájuk irányába. Az adatok szerint azonban nem kizárólag, hiszen az ő időszakukban is folyamatosan emelkedik a külföldi működő tőke állomány. Aztán következik két év magyarázatra szoruló stagnálás a Dzurinda korszak legelején. A beáramló működő tőke visszaesése nem lehet kiváltó ok, ilyen ugyanis nem történt. A növekedés aztán 2000-től visszaáll a megelőző korszak szintjére (4-6%), sőt, pár évre efelé is megy. Ez idő tájt a működő tőke felé kifejezetten nyitott kormányzat vezeti az országot, sőt, Szlovákia a dependens versenyállam iskolapéldája lesz.

Mindez nem más, mint egy átlagos poszt-szocialista ország, magas növekedési rátával (3-4% növekedési előny Nyugat-Európához képest), két igen rossz évvel növekedés tekintetében, és három kiemelkedően magas évvel. Az utóbbi esetben egy olyan kormányzat regnálása alatt, amelynek hozzáállása a külföldi működő tőkéhez kifejezetten pozitív. Lehet persze amellett érvelni, hogy a Meciar időszak növekedése megalapozatlan, és a Dzurinda kormány első időszakának eredménye nem kevesebb, mint a Szlovák gazdaság magánosítása, átalakítása, racionalizálása. Ez okozza egy időre a kibocsátás csökkenését, majd még jobban megerősödik a beruházók bizalma, amikor a kormány konzekvensen a privatizáció és a külső nyitottság politikáját folytatja, maga mögött hagyva a Meciar időszak katasztrofális politikai örökségét. Nos, lehet, hogy valóban ez történt, ez azonban nem több, mint egyfajta elkésett gazdasági újjáéledés (recovery) egy megkésett racionalizálás után, mintegy egy parlamenti ciklussal a hasonló magyar átalakulás után. Az adórendszer adhatott egy újabb lökést a már beindult növekedésnek, de semmiképpen nem volt annak okozója. Azt is meg kell jegyezzük, hogy az adóreform utáni években érkező beruházások találtak megfelelő munkaerőt maguknak Szlovákiában, hiszen a gazdasági átalakulás éppen az azt megelőző években szabadított fel jelentős tömegeket.

Ezt azért fontos megemlíteni, mert az egykulcsos, alacsony adó stratégiáját az óta több állam is követte a régióban, és további államokban is napirenden van javaslatként. Többek között az olyan országokban is, mint Magyarország, ahol a gazdasági rendszerváltás már jóval korábban lezajlott, és ahol társadalom foglalkoztatható része már foglalkoztatva van. Azaz egyszerre van jelen a munkaerőpiacon a keresleti nyomás, illetve a felnőtt népesség egészét tekintve a rendkívül alacsony foglalkoztatás. Egy szlovák típusú reform az ilyen esetekben csak bevételkiesést okozna, a foglalkoztatás növekedésén keresztüli kibocsátás növekedés csatornája nem működne. A munkaügyi, oktatási és egészségügyi rendszerek átfogó reformja nem megspórolható.

Jelentős vita folyik arról, hogy milyen hatással volt a szlovák emberek életszínvonalára a Tátrai Tigris jelensége. Már említettük, hogy a Dzurinda évek egésze foglalkoztatás csökkenést hozott, azaz negatívan érintette a lakosság teljességének életszínvonalát. A gazdaság folyamatos növekedése sem jelenti automatikusan a lakosság életszínvonalának növekedését, avagy egy ország gazdagodását. A megtermelt jövedelem ugyanis eloszlik a háztartások jövedelmei, az állam adóbevételei és a cégek profitja között. Az éves reáljövedelmek alakulása váltakozó képet mutat, de nem egyértelműen pozitív:
Éves reáljövedelmek alakulása az előző évhez képest Szlovákiában, (Forrás: saját számítások OECD és CPI alapján)

Éves reáljövedelmek alakulása az előző évhez képest Szlovákiában, (Forrás: saját számítások OECD és CPI alapján)

Mindezek alapján arra a következtetésre kell jussunk, hogy a gazdasági növekedés hatása a lakosság életszínvonalára legalább is kérdéses.

Gyakran hangzik el az a felvetés, hogy az alacsonyabb adókulcsok esetében nagyobb lesz az emberek adó befizetési hajlandósága is (a híres Laffer hipotézis). Ha az egykulcsos adónak lenne ilyen hatása, akkor azt várnánk, hogy a kormányzati bevételek legalább is szinten maradjanak. Erről azonban szó sincs: az adóreform alapja a zsugorodó szlovák állam volt. Ezt mutatja a teljes adóbevételek csökkenése az 1998-as 37%-os GDP arányos szintről a 2006-os 30%-os szintre (OECD). Érdekes módon a közkeletű híresztelésekkel szemben nem is annyira az egy foglalkoztatottra jutó költségek csökkentek. Ezek aránya csupán a teljes munkaerő költség 42%-áról 39%-ára csökkent 2000 és 2006 között, ami nem jelentős módosulás a bérterhekben. Ezzel szemben a jövedelmek és profit adóztatása a GDP 9.4%-áról 5.7%-ára csökkentek 1998 és 2006 között. (Érdekes lenne a kétféle adónem különválasztása, az OECD adatbázisa azonban ezt nem teszi lehetővé. Könnyen lehet, hogy az igazi csökkenés a profit adóztatásában zajlott le.)

Természetesen a bevételi oldal csökkenését a kiadási oldal csökkenésének is követnie kellett, hiszen Szlovákia prudens gazdaságpolitikával érhette csak el az euró bevezetését. Pozsony stratégiája tehát az volt, hogy megengedte az állam mértékének csökkenését annak érdekében, hogy ez lehetővé tegye az alacsonyabb adókat, amely elősegítette a gazdasági átalakulást.

Végezetül érdemes végiggondolnunk a másik kérdést is, a Kelta és a Tátrai Tigris közötti hasonlatosságokat és különbözőségeket. Mindkét kiugrás alacsony adóztatással igyekezett kihasználni a globalizáció és az egységes piac nyújtotta lehetőségeket, vonzóvá téve magát a külföldi működő tőke számára. A hasonlatosságok sora azonban nagyjából itt véget is ér. Írországba a legtöbb működő tőke az EU-n kívülről, az Egyesült Államokból érkezett. Szlovákiában a legnagyobb beruházók német, holland, osztrák és olasz cégek. Írország soha nem volt kimondottan alacsony bérezésű gazdaság, 1995-ben pedig az egy foglalkoztatottra jutó kompenzáció már az Egyesült Királyság hasonló mutatóját is meghaladta (OECD). Szlovákia mind a mai napig az alacsony béreivel versenyez.

A fő különbség azonban abban rejlik, hogy milyen típusú működő tőkét vonz a két gazdaság. Írország fantasztikus sikertörténetének az adott alapot, hogy ő volt az első alacsony adóztatású, angolul beszélő, feles munkaerővel rendelkező exportbázis az egységes piacon belül, közel az Egyesült Királysághoz, ahova az amerikai cégek magas hozzáadott értékű, magas bérezésű termelési fázisokat hoztak. Ez az exporthelyettesítő működő tőke klasszikus esete, amikor egy exportőr egy rivális gazdasági blokk magas vámjait igyekszik kikerülni azáltal, hogy annak területén telephelyet hoz létre. Szlovákia ezzel szemben elsősorban unión belüli cégek olcsó gyártó és összeszerelő telephelyévé vált, elsősorban alacsony béreivel vonzva a termelési tényező előnyöket kereső, Kojima típusú beruházókat. Ahogy azt maga Dzurinda ex kormányfő is elismerte, a Tátrai Tigrisnek szüksége van a hozzáadott érték szintjének emelésére. Jelenleg ugyanis klasszikus dependens (függő, kiszolgáltatott helyzetű) versenyállam. Kérdés, hogy Dzurinda hogyan próbálta volna a Dzurinda kormányzat emelni a szlovák munkaerő hozzáadott értékét. 2002-ben, újraválasztásuk évében Szlovákia az alacsony újraelosztási ráta miatt mindösszesen a GDP 3,6%-át költött oktatásra az Eurostat adatai szerint. Ennél kevesebbet az egész Európai Unióban csak Görögország költött, Dánia pedig többszörösen magasabb GDP-jének 7,7%-át költötte ugyanebben az évben oktatásra...

0 Tovább

Az alacsony szja és a növekedés

Az alacsony/egykulcsos SzJA védelmében gyakran halljuk, hogy a magas adóztatás visszafogja a gazdasági tevékenységet, így az adókulcsok csökkentése felszabadító hatással van a gazdasági növekedésre. (Ez a Laffer féle érvelés egyik eleme.) A felső jövedelemadó kulcsok csökkentésének gazdasági növekedésre gyakorolt pozitív hatását azonban az empíria cáfolja.

 

1. ábra – A legfelső adókulcs csökkentésének gazdasági növekedésre gyakorolt hatása az USA-ban 1979 és 2005 között inkább negatív volt, mint pozitív (Filip Spagnoli, a belga jegybank statisztikusának számításai)

 

 

2. ábra – A nemzetközi kitekintés sem erősíti meg a gazdasági növekedésre feltételezett pozitív hatást

 

Azt pedig már láttuk, hogy a sokat emegetett Szlovákia esetében hogyan nem hozott érdemi javulást az egykulcsos adó.

(Köszönet Kun Jánosnak, aki felhívta a figyelmemet Spagnoli tanulmányára!)



0 Tovább

Izland és a hitelminősítők

Talán sokaknak emlékezetes még Simor András jegybank elnök úr 2008-as kijelentése, amely bejárta a világsajtót: Magyarország nem Izland! És tényleg nem. A 320 000 fős kis atlanti sziget ugyanis egészen másért lett a pénzügyi válság áldozata, mint mi.

A történet azzal kezdődött, hogy az izlandi kormány a nagy neoliberális hullám keretében privatizálta a legnagyobb bankokat és deregulálta a pénzügyi szolgáltatásokat. A kis ország pénzügyi intézményei ezután olyan mértékben eladósodtak külföldön, főképp Hollandiában és az Egyesült Királyságban, hogy az többszörösen (!) meghaladta a teljes izlandi GDP-t…

Természetesen a rendszer a pénzügyi válság 2008-as kirobbanásakor beszakadt, annak ellenére, hogy a bankokat a KPMG auditálta és  rendben lévőnek találta, a minősítő cégek pedig a beszakadás előtt pár nappal is AAA/AA körül, azaz befektetésre kifejezetten ajánlottnak nyilvánították őket. Az izlandi nemzeti adósság visszafizetési valószínűségét szintén pozitívan ítélték meg (Fitch A+, Moody's Aa1, Standard&Poor A-, mind igen magasan vételre ajánlott!).

A bankrendszer adósságállománya több generációra adóssá tette Izlandot. Illetve csak tette volna, mert bár a kormány garanciát vállalt a hollandoknak és a briteknek, ám a köztársasági elnök úgy döntött, hogy népszavazás lesz a kérdésben. Azon pedig a szavazók 93,5%-os többséggel úgy döntöttek, hogy nem vállalják át a felelőtlen bankárok által létrehozott csődtömeget, hiszen annak létrehozásában sem volt semmi szerepük. Ez pedig igen ritka és merész kiállás annak fényében, hogy világszerte (USA, Görögország, Írország, Egyesült Királyság és de facto Spanyolország) az állam átvállalta a bankrendszer csődtömegét, mérhetetlen adósságállományt halmozva fel, és a görög és ír esetben kvázi államcsődbe is taszítva az országot.

Ezekután az izlandi kormány egy újabb csomagot tárgyalt le a hollandokkal és a britekkel, ám ezt a köztársasági elnök ismét népszavazásra bocsátotta, melyet ismét leszavaztak.

8 Tovább

Tényleg túl nagy a magyar állam?

Békesi vágta, Bokros vágta, Bajnai vágta, Matolcsy vágta...

Magyarországon két évtizede fiskális szemléletű kormányzás folyik. Ez azt jelenti, hogy a költségvetési  szempontok minden másnál megfontolásnál erősebben meghatározták a kormányzatok gazdaság- és társadalompolitikai lépéseit. Ameddig létezett[i], a Pénzügyminisztérium minden más minisztériumnál erősebb volt, és általában felülbírálta más tárcák szempontjait, mindenek előtt a társadalmi igazságosságét és a fenntartható egyensúlyét. Ez annak ellenére igaz, hogy végül aztán a költségvetési fegyelmet nem sikerült tartani, az államháztartás gyakorlatilag folyamatosan negatívban volt (különösen választási években), és a folyamatos hiányok miatt a magyar államadósság ismételten elérte a rendszerváltáskor egyszer már maga mögött hagyott magas szintet.

 

1. ábra - Államháztartási hiányok és államadósság a GDP százalékában a rendszerváltás után, a gazdasági világválságig. A referenciaszint a maastrichti 60%.

A fiskális szemlélet elutasítása természetesen nem jelenti azt, hogy az állam féktelen költekezése helyes lenne.  Kétségkívül életfontosságú a magas fokú eladósodottság elkerülése, illetve annak sajnálatos kialakulta után a leküzdése. A 2000-es évek fiskális alkoholizmusa következményeképpen létrejött de facto államcsőd, amelyet csak a 2008-as IMF standby hitellel lehetett elkerülni, testközelből bemutatta a magyar politikai elitnek, hogy nem folytatható az akkor már sokadik évtizede folyatott eladósodási politika. Igen fontos eredménye ennek a válságának, hogy az adósságállomány növekedésének megállítása és a fenntartható költségvetési pálya általánosan elfogadott alapelvekké váltak a magyar politikában. Tisztán láthatóvá vált a saját bőrünkön és az eurózóna országainak (elsősorban Görögország, Írország, Portugália) kárán, hogy a magas eladósodottság olyan szűk mozgásteret hagy csak a gazdaságpolitika számára a globális gazdaság[ii] kontextusában, hogy az szinte kalitkának tekinthető. Az is nyilvánvaló, hogy egyetlen társadalom sem élhet tartósan az általa előállított erőforrásoknál többől. Ezért ennek elkerülése mindenképpen kívánatos, sőt, elvárt.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a fiskális fegyelem minden más alapelvnél magasabb rendű lenne. Akár csak egy Alkotmány esetén, a költségvetési politikában is számos egyenértékű alapelvet szükséges egyenértékűként összeegyeztetni. A fiskális fegyelem esetében a legfontosabb ilyen párhuzamos alapelv a fenntarthatóság elve. A tapasztalatok azt mutatják ugyanis, hogy a társadalom alrendszereire tekintettel nem lévő fiskális fegyelem, a folyamatos stabilizációk, megszorítások és elvonások aláássák a társadalmi alrendszerek működőképességét és fenntarthatóságát, és csak újabb megszorításokhoz vezetnek. Magyarországon sajnálatos módon 1978 óta a stabilizációk öt-hat hulláma olvadt össze egyetlen folyamatos megszorító politikává. Soha nem sikerült garantálni a társadalmi alrendszerek működőképességét, a folyamatos forráskivonás és a hatékonyságelvű áttekintés hiánya pedig mindenki által érezhetően vegetáló, alulteljesítő állami és társadalmi működést eredményezett a központi államigazgatásban ugyanúgy, mint az önkormányzatokban. A politikai elitnek nem volt meg a szaktudása és a bátorsága az alrendszerek meritokratikus átalakítására. Politikai túlélését legitimálandó ezért szimbolikus szekértáborharcba kezdett, miközben az ország gazdasági és társadalmi teljesítménye zuhant, kétségbe vonva rendszerváltás reményeit és támogatottságát.

A rosszul működő, és ezáltal egyre könnybben korrumpálható állam sajnálatos módon tovább erősítette sokakban azt az érzést, hogy  poszt-szocialista állam ugyanolyan rossz, mint az államszocialista, ezért leépítésre érdemes. Mivel a magyar állampolgárok túlnyomó többsége soha nem látott jól működő államot és önkormányzatokat (nem volt lehetősége Északnyugat-Európában járni például), ezért el sem tudta képzelni azt. A rendszerváltáskor létrejövő magángazdaság csillogását ezzel szemben észlelte, ezért megerősödött benne a meggyőződés: az állam csak rossz lehet, nem javítani kell rajta, hanem le kell azt építeni.

Mindez beilleszkedett azokban a piaci orientációjú nemzetközi folyamatokba, amelyek a hetvenes években indultak el Chiléből, az Egyesült Államokból és az Egyesült Királyságból. Az ökopolitikához viszonyítva a piaci fundamentalizmus, amely egy életszerűtlenül leegyszerűsített társadalomképre építi vízióját, az egyéb szempontok figyelembevétele nélkül az állam visszaszorítását tűzi ki célul. Megállapít egy „helyes arányt”, amekkora az állami újraelosztás mértéke lehet a nemzeti össztermékhez képest, és szorgalmazza az egyes államok leépítését úgy, hogy azok a náluknál alacsonyabb újraelosztási rátákhoz közeledjenek. Mivel azonban a piaci fundamentalizmus ezt mindig mindenhol képviseli, még a legalacsonyabb újraelosztással rendelkező országokban is, ezért mindig minden országban folyamatos nyomás nehezedik a kormányokra az állam további leépítésére.  A folyamat vége megjósolható: állandó csökkentés, verseny a fenék felé.

Ráadásul ez a logika nincs tekintettel az adott ország társadalmi szükségleteire sem. Az újraelosztás nemzeti össztermékhez viszonyított mértéke nem hasonlít a testtömeg indexhez, ahol lenne valamifajta ideális test-magasság (újraelosztás-össztermék arány). A közgazdaságtan már sokféleképpen bebizonyította, hogy a magas újraelosztással rendelkező országok legalább olyan versenyképesek és fenntarthatóak tudnak lenni, mint az alacsony újraelosztásúak. Sőt, a negyvenes, ötvenes és hatvanas évek jóléti államai magasabb újraelosztási ráta mellett nagyobb gazdasági növekedést és magasabb foglalkoztatást eredményeztek, mint az őket követő neoliberális korszak leépített államai[iii]. Ráadásul az sem elhanyagolható szempont, hogy a magyar társadalom alapvető értékpreferenciája a jóléti fenntartása, és nem pedig annak felszámolása[iv].

 

2. ábra – A magasabb GDP-hez mért adóbevételek nem vezetnek alacsonyabb növekedési potenciálhoz, sőt, inkább enyhén nagyobbhoz. Ezzel szemben az ebből finanszírozott transzferek markánsan hozzájárulhatnak a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentéséhez (Filip Spagnoli, a belga jegybank statisztikusának közlése OECD adatok alapján)

 

  Ráadásul téves az a közkeletű mítosz is, hogy a folyamatos államháztartási hiányok a túlságosan magas kiadási oldal miatt következtek volna be. Amint az alábbi ábrákon világosan látszik, hogy a gazdasági szerkezetváltás (1996) és a gazdasági világválság (2008) között a magyar államháztartás bevételi oldala lényegében belesimult az európai OECD országok átlagába, attól csak választási években tért el jelentősen. Ráadásul a kiadási oldalban benne foglaltatik az államadósághoz kapcsolódó, ezer milliárdhoz közeli éves kamatteher is.  A lényegi eltérés a bevételi oldalon van, ahol a magyar államháztartás ebben a periódusban folyamatosan több százalékponttal alatta maradt az európai OECD országok átlagának.

 

 

3. ábra – A  gazdasági szerkezetváltás után, a gazdasági világválság előtt  a magyar államháztartás bevételei csak választási években tértek el az európai OECD országok átlagától, a kiadási oldal viszont folyamatosan több százalékponttal alatta volt.

 

 Az újraelosztás mértékének az adott társadalom szükségleteitől kell függenie. Ahol alacsonyabb a foglalkoztatás, öregebbek és betegebbek az emberek, fejletlenebb az infrastruktúra, és az általános képzettséggel is bajok vannak, ott óhatatlanul nagyobb arányban kell az államnak befektetnie a közjó érdekében, mint ahol mindezek a kérdések már megoldódtak. Az eladósodottság minden áron való, a jövő erőforrásainak felélésével történő csökkentése újabb és újabb stabilizációs szükséglethez vezet egyre nagyobb gazdasági elmaradottság mellett. Ez a stratégia a Nicolae Ceaucescu román diktátor által fémjelzett gazdaságpolitika megismétlésével egyenlő, annak minden eredményezett nyomorával együtt.



[ii] Elsősorban az adósságállomány piaci újrafinanszírozási rátájának emelkedése miatt, amely túlságosan költségessé teszi, hogy piacról újítsa meg adósságállományát az adott ország. Mindez lefelé tartó spirált, ördögi kört jelentene. Ezért az ország ilyenkor a nemzetközi pénzügyi szervezetek támogatott, alacsony kamatozású hitelére szorul. Ez azonban feltételekkel jár, amelyeket tipikusan a rövid távon gondolkodó stabilizáció, megszorítás kategóriáiba sorolhatunk, és amelyek a hosszabb távú gazdasági fejlődés ellen hatnak.

[iv] Ékesen bizonyítja ezt  a TÁRKI „Állam és polgárai” című vizsgálata a kilencvenes években. (http://www.tarki.hu/hu/research/allam/index.html) A kutatók azt találták, hogy a társadalom tagjai a jóléti rendszerek fenntartása mellett tették le  voksot. Hozzáteszik ugyan, hogy ha a piaci alternatívákat működését is bemutatták nekik, akkor változott a preferenciájuk. Ez azonban nagyon problematikus felvetés. A piaci alternatívák fenntarthatóságáról ugyanis igen eltérő számítások és projekciók léteznek. Ebből a szempontból instruktív a három pilléres magyar nyugdíjrendszer története, amelyet a kilencvenes években fenntarthatónak illusztráltak, a 2000-es évekre azonban egyértelműen fenntarthatatlanná vált.

0 Tovább

Ki mennyit keres Európában?

Strucc

Nagyon sok szó esik manapság az elvándorlásról. Erősödik az érzés, hogy a fiatalok növekvő része hagyja itt az országot, Nagyon ritkán hozza a sajtó azonban, hogy a magyar fizetések hol vannak pozícionálva európai összehasonlításban. A Tárki Európai társadalmi jelentésében azonban nagyon érdekes adatokat találunk. (Frissebb összehasonlítható adatok sajnos nem álnak rendelkezésre.)

A bruttó jövedelmek eloszlása az Európai Unióban, PPS, 2005 (Forrás: Tárki Európai Társadalmi jelentés 2008, 3.4. ábra)

Az oszlopokon látható vonalak a jövedelmi tizedek.

Az ábráról nagyon sok tanulságos dolog látható. Először is, hogy Magyarország a kifejezetten alacsony bérezésű kelet-európai mezőnyben van. Azaz óriási a vonzereje a más országban történő munkavállalásnak. Ráadásul az adatok bruttóban vannak, azaz a magas adóék miatt például Magyarország jövedelem lemaradása még ennél is nagyobb.

Ráadásul ebben a csoportban a bértábla alsó és felső vége közötti különbség is rendkívül kicsi. Azaz a bértábla nem jutalmazza igazán az előrejutást, és így például a tanulást sem. HIteltelenné válik a tanulásra ösztökélés, nincs motiváció a keményebb munkára. Ebből a csoportból csak Csehország kezd kissé kilógni, mindenki más ide tartozik. Románia és Bulgária még lejebb lenne. (Szlovénia gazdaságszerkezetileg egészen más ország, véleményünk szerint inkább a Rajnai Modellbe tartozó, Nyugat-Európai ország.)

A második tanulság akkor tárul fel, ha az ábrán látható hatalmas bérkülönbségekhez azt is hozzávesszük, hogy az árak gyakorlatilag konvergáltak egymáshoz Európában, azokban nincs különbség. Azaz nem állja meg a helyét az az ellenérv, hogy "na de az árak is alacsonyabbak". Alig-alig. Berlinben például olcsóbb munkanélkülinek lenni, mint Budapesten.

Mindebből viszont valami rettentően fontos következik. A konvergált árak miatt ma már meg lehetne állapítani egy európai létminimumot, aminél kevesebből fizikai, szellemi és lelki egészségkárosodás nélkül lehetetlen megélni. Ez valahol €5-6000 éves jövedelem környékén van, adórelvonástól függően. Míg Kelet-Európában a társadalom harmada ez alatt a szint alatt él, Nyugat-Európában senki. (Magyarországon 4 millió ember él a KSH által számolt hivatalos magyar létminimum alatt.) A Kelet-Európában mért Gini koefficiensek (a legmagasabb és a legalacsonyabb jövedelmi tizedek hányadosa) általában azt az eredményt hozza ki, hogy a keleti társadalmi egyenlőtlenségek kisebbek, mint a nyugatiak. Ez az eredmény természetesen statisztikailag korrekt, ám eltakarja azt a tényt, hogy a társadalom akár fele egy hipotetikus "európai létminimum" alatt él, erősen nyomorog. Nyugat-Európában gyakorlatilag senki.

Még ennél is megdöbbentőbb, ha az kérdezzük, ki él valódi középosztályi színvonalon Kelet-Európában. Szinte senki. Ahogy az ábrából is látszik, az a jövedelemszint, ahol a társadalom közepe keres Kelet-Európában, megfelel annak, ahol az alsó 20%, nem egy esetben az alsó 10% végzödik Nyugaton!!! Azaz a kelet-európai "középosztály" megfelel a nyugat-európai alsó osztályoknak. Húsz évvel a rendszerváltás után brutálisak a jövedelemkülönbségek Európában. Márpedig egy ország életszínvonalát minden másnál jobban meghatározza a foglalkoztatás és a jövedelmek szintje. Nem lehet erős nemzet, egészséges társadalom az, ahol a szűlök többsége önhibáján kívül hónapról hónapra azzal a pszichológiai teherrel küzd, hogy képtelen eltartani a családját.

És még egy fontos tanulság adódik. Lefelé versenyezni, minél olcsóbb bérekkel, minél alacsonyabb adókkal nem járható út.

11 Tovább

Az Északi Modell

Sokszor esik szó a kapitalizmus és a kommunizmus közötti választás kényszeréről. Ez egy alapvető tévedésen alapul. Ahogy kommunizmus is sokféle volt (a jugoszláv alapvetően más volt, mint a szovjet, de még a román is más, mint a magyar), úgy "kapitalizmus" is százféle van. A Svédország, Norvégia, Dánia és Finnország által megvalósított Északi Modell talán a legoptimálisabb társadalmi modell.

Nordic, nordic by nature...

A társadalmi igazságosság alapelvének azért felel meg, mert folyamatosan megteremti és fenntartja a mobilitás lehetőségét a társadalom alsó rétegei számára. Azaz nem egyszerűen valamifajta minimális biztosítást jelent a mélyszegénységgel szemben, hanem a felemelkedés lehetőségét. (Ahogy látni fogjuk, a magyar szociálpolitikai rendszer még a mélyszegénység ellen sem védett meg.)

A részvétel alapelvének azért felel meg, mert ahogy az Északi Modell talán legismertebb teoretikusa, Esping-Andersen rámutat, csakis az anyagilag független és társadalmilag releváns tudással rendelkező középosztály képes teljes értékűen részt venni a demokrácia működtetésében és megvédésében. Az anyagilag kiszolgáltatott, tudás tekintetében pedig alulképzett, gyenge középosztállyal rendelkező kelet-európai demokráciák hanyatlását a rendszerváltás utáni két évtized drámaian demonstrálta. Márpedig középosztályt a piac nem teremt, a piaci folyamatok tipikusan az elit tőkekoncentrációjához vezet, illetve társadalmi polarizálódáshoz. Azaz ha egy miniszterelnök "félázsiai hordának" érzékeli a társadalmat, akkor sürgős tennivalója van, hogy az állam mobilitást teremtsen és középosztályt. (Oktatáspolitika, foglalkoztatáspolitika, közösségi infrastruktúra, szociálpolitika.)

Végezetül pedig a fenntarthatóság alapelvének azért felel meg, mert egyedül az Északi Modell képes a magas foglalkoztatású, jól képzett, ezért magas bérezésű társadalom létrehozására.  A közpénzek, az államháztartás fenntarthatósága, az adósságállomány csökkentése mind azt kívánják meg, hogy minél több foglalkoztatott, és minél kevesebb eltartott legyen.

 

A minél nagyobb egyenlőség elve azonban nem egyszerűen méltányossági, igazságossági kérdés. Empirikusan bizonyítható, hogy a gazdasági növekedés csak egy bizonyos szintig biztosítja a társadalmi jólét növekedését. Mérjük azt akár szubjektív mutatókban (például „boldogság”), akár reáliákban (például várható élettartam), a gazdasági kibocsátás növekedése egy bizonyos fejlettségi szint után, ahol az alapvető maslowi igények már biztosítottak, már nem járul hozzá a további jóléthez.


 Nemzeti jövedelem és boldogság

A nemzeti jövedelem bővülése egy bizonyos pont után már nem járul hozzá a szubjektív boldogságérzet bővüléséhez (Forrás: The Spirit Level)

(Fontos közbevetés: Magyarország az "elméleti" helyénél is sokkal boldogtalanabb. Outlier a mezőnyben!)

Nemzeti jövedelem és várható életkor

Az egy főre jutó nemzeti jövedelem bővülése egy bizonyos pont után már alig járul hozzá a várható élettartam bővüléséhez (Forrás: The Spirit Level)

 

Ha nem az elosztható jövedelem mennyiségétől függenek a szubjektív és objektív jóléti mutatók, akkor vajon mitől? Az Északi Modellt alátámasztó egyik legolvasottabb könyvben, Richard Wilkinson és Kate Picket The Spirit Level című munkájában empirikusan demonstrálja, hogy az alapvető maslowi szükségletek kielégítésének fejlettségi szintje felett a jólétet már nem a gazdasági kibocsátás mértéke, hanem annak minél egyenlőbb elosztása határozza meg. Az általuk képzett komplex jóléti mutató olyan eltérő területeket foglal magába, mint az egészség, az oktatás, a biztonság, a társadalmi bizalom, és sok minden más. Egyértelműen kimutatják, hogy az emberi jóléti egy bizonyos szinten felül már a társadalmi egyenlőség mértékétől függ.

 

 Egyelőség és szociális indikátorok

A társadalmi jólét a fejlettebb országokban már a társadalmi egyenlőség mértékétől függ (Forrás: The Spirit Level)

 Az érdekes a dologban, hogy már mindez már a Magyarországhoz hasonló fejlettségű országokra is igaz. Azaz már nálunk sem a sokat hangoztatott GDP növekedés, hanem a nagyobb társadalmi egyenlőség hozná meg az egyéni jólét növekedését. (A magyar társadalmi egyenlőtlenségek elméletileg nem nagyok. A valóságban azonban a társadalom nagy része a létminimum alatt él, és gyakorlatilag nincs európai értelemben vett középosztálybeli az országban. A következő bejegyzés erről fog szólni.)

           Az ábra egyben cáfolja azt a piacpárti érvelést is, miszerint a nagy társadalmi egyenlőtlenségek elősegítenék a jólét megteremtését, mert motiválják az alul lévőket, vagy mert a magas jövedelműeknél hagyott (meg nem adóztatott) pénz valahogy „lecsorogna” alulra. A valóságban a nagy társadalmi különbségek ellehetetlenítik az alul lévők mobilitását, bezárják őket az alávetett társadalmi pozíciókba. Azaz az államnak nem a már középosztálybelieket kell megsegítenie a szociálpolitikával, hanem az alullévőknek kell esélyt teremteni, hogy minél nagyobb arányban középosztálybeliek lehessenek.   

 

2 Tovább

Rosszabbul élünk, mint húsz éve?

Nem. Nem élünk rosszabbul. De sokkal jobban sem. A rendszerváltás sikerével kapcsolatos viták a legtöbbször az egy főre jutó GDP-re fókuszálnak, ami teljes félreértés. A megtermelt jövedelemből ugyanis a háztartások jövedelmén kívül az állam is részesül, illetve a maradék profit formájában csapódik le. Mivel a magyar gazdaság jelentő mértékben a multikra alapul, ezért az uniós átlaghoz felzárkózó kibocsátásunk (GDP) nagy része is a multik külföldi tulajdonosainál csapódik le. Azaz a(z egy főre jutó) GDP nem ad érdemi közelítést arra a kérdésre, hogy mennyivel javult a magyarok életszínvonala a rendszerváltás óta.

Lássuk mindezt számokban:

Az 1960-as évet bázisnak választva a GDP-ben illetve az ipari termelésben óriási növekedés mutatkozik a Kádár korszak kezdete óta. A rendszerváltást közvetlenül megelőző időszakra, 1988 körülre elérjük a 317% (GDP) és 367% (ipari termelés) szintet, ahonnan a visszaesés sem mutatkozik óriásinak. (GDP 259% 1993-ban, ipari 274% 1992-ben.) Innentől a privatizációval megindul a gazdaság rekonstrukciója, amely óriási növekedést okoz a kibocsátásban. Az ipari termelés növekedése a hatvanas évhez képest 850%-on fullad ki 2007-ben, a GDP növekedése pedig a 380-400%-os sávban stagnál a válság beállta óta. Mindez együtt azt sugallná, hogy óriásit fejlődött volna a magyarok életszínvonala akár 1960-hoz, akár a rendszerváltáshoz képest.

Valójában azonban ez a fejlődés nem fordítható le a jövedelmi viszonyokra:

Szintén 1960-at választva bázisnak, az egy főre jutó reáljövedelem a rendszerváltás előttre is csak a 150%-os szintet érte el, azaz nem követte a GDP vagy az ipari termelés növekedését. A rendszerváltó visszaesés is sokkal nagyobb volt. A jövedelmek értéke egyharmadával zuhant. Ehhez még hozzá kell tennünk, hogy elképesztően sokan elvesztették a munkájukat, azaz innentől fogva semmilyen rendszeres bért nem kaptak, a csak nyomokban létező magyar szociálpolitikára utalódtak.

A gazdasági szerkezetváltás után pedig a jövedelmek alakulása egyáltalán nem követte a GDP vagy az ipari termelés növekedését. 2005 környékére mindösszesen a hatvanas érték 170-180%-ra korrigált vissza, és azóta ebben a sávban imbolyog. Miközben a rendszerváltás előtt már egyszer elértük a 150% körüli szintet. Magyarul: alig élünk jobban, mint húsz éve. Minderre persze lehetne azt mondani - szokták is - hogy húsz év még kevés idő, majd szépen jobb lesz. Világgazdasági szempontból azonban húsz év rettentő sok idő. Ennyi idő alatt Japán vagy Korea felzárkózott az első világba, Németország pedig a második világháború totális romhalmazából eljutott a német gazdasági csoda korszakába.

(Köszönettel tartozom Mihályi Péternek, aki felhívta a figyelmem ezekre KSH számokra legutóbb, amikor a rendszerváltás sikerességéről vitáztunk egyással közönség előtt.)

1 Tovább

A finn sikermodell

A finnek is mindent másképp csináltak, mint mi. Például egyáltalán nem építettek a multinacionális cégekre. Ezzel szemben a világ legjobb oktatási rendszerét működtetik.

 Kétszáz évvel ezelőtt Finnország olyannyira perifériája volt Európának, hogy amikor a finnugor nyelvrokonságunk lehetősége először felmerült, sokakban megrökönyödést keltett, hogy pont ezekkel a csontszegény jégvidéki halevőkkel lennénk kapcsolatban.

A finnek először a svéd, majd az orosz birodalomhoz tartoztak. Függetlenségük 1917-es visszaszerzése után konkrétan polgáháború viszonyok voltak, amely bizonyítja, hogy nem volt kulturálisan determinált, hogy Finnnoszág is skandináv jóléti irányba mozdul el. Hajszálon múlt, hogy nem egy egész más irányb indultak el.

A függetlenség elnyerése után hoztak egy törvényt, amely értelmében külföldiek 20%-nál nagyobb részesedést nem birtokolhattak finn bejegyzésű cégben. Ezt a szabályt egészen 1987-ig hatályban tartották, azaz a finn gazdaság felzárkózása hazai cégekkel történt, nem használta fel érdemben a külföldi működő tőkét. Ráadásul folyamatosan magas védővámokat tartottak fenn, és időről időre versenyképességi leértékelésekkel támogatták exportőreiket. Mindezekre egy uniós felzárkózó országnak nincs lehetősége. 1987-ben a 20%-os szabályt 40%-ra emelték, majd az 1995-ös uniós tagsággal eltörölték. Ekkora a fejlett finn gazdaság szereplőinek érdekévé vált az egységes piac szabadkereskedelme is.

A finnek átvették a svéd típusú szociáldemokrata jóléti államot. Nagyon sokat profitáltak a Szovjetunióhoz fűződő különleges viszonyukból, amelyet nem ők akartak eredetileg. Olcsón vásároltak nyersanyagokat (energiát, fát, stb.) a szovjetektől, majd mindezt drágán adták tovább feldologozott formában (pl. papírként) Nyugat-Európába. A Szovjetunió összeomlása után a finn gazdaság is szabadesésbe kezdett. A munkanélküliség megemelkedett, a tőzsde 60%-ot zuhant, az ingatlanárak pedig öt év alatt a felére estek vissza.

A finnek kezdetben ugyanazt csinálták, mint manapság az írek. Megvágták a jóléti kiadásokat, és három bankot is államosítottak. A válság azonban mindettől csak elmélyült.

Ekkor a finnek az állam további csökkentése helyett a következőket csinálták: 1. leértékeltek, 2. bíróság elé állították a felelős bankárokat, 3. innovációs stratégiát állítottak fel, és létrehozták a világ legjobb oktatási rendszerét. Azóta a finn diákok minden nemzetközi összehasonlító felmérést megnyernek, és a nemzetközi oktatási szakértők Mekkájává vált az ország. Olyan bérezése, és olyan magas presztizse van a tanári szakmának, hogy a tanárképzésbe tízszeres a túljelentkezés. (Magyarországon épphogy akad elégséges jelentkező a meghirdetett helyekre, természettudományi tánárszakokra pedig nem tudnak elég diákot verbuválni.)

A finn gazdaság azóta a magas hozzáadott értékű, tudásalapú cégeiről híres. A mindenki által ismert Nokia mellett ezek leginkább a távközlési elektronika, a számítástechnika és az internetes vállalkozások köréből kerülnek ki. (Egy érdekesség: köztudott, hogy a Nokia kezdetben gumicsizmát gyártott, abból lett GSM gyártó. Máig fennmaradt egy Nokian nevű gumicég. Azt azonban kevesen tudják, hogy a holding többi része az állammal közösen 17 éven keresztül keresztfinanszírozta a GSM gyártó céget, mielőtt az nyereséges lett! Mindez ismét csak a gyerekcipőben járó iparágak támogatása melletti érv.)

Azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a finnek hosszú idő óta a korrupció érzékelésről szóló listák első helyein osztoznak néhány hasonló országgal (Dánia, Svédország, Új-Zéland, Szingapúr: legkevesebb érzékelt korrupció).

A finn sikermodell tehát ugyanúgy nagyban különbözik a magyar modelltől, mint a már tárgyalt koreai.

7 Tovább

A svéd jóléti modell

Védővámok és leértékelések mögött növekedtek, középosztálybeli szociáldemokráciát csináltak, majd beléptek az EU-ba, de az eurozónába jó okkal nem. Svédországban minden adóbevallás nyílvános! Tőlük is van mit tanulnunk.

A svéd gazdaság a kései tizenkilencedik század nagy felzárkózói között volt. Az USA-val, Németországgal és másokkal egyetemben magas védővámok mögött dajkálgatta gyermekcipőben járó iparágait. A közhiedelemmel ellentétben a felzárkózó országok közül szinte semelyik nem tiszta szabadkereskedelmi viszonyok között ért el kimagasló eredményeket. (Kivételt képeznek az ázsiai tigrisek, de valójában ők is de facto iparvédő politikát folytattak. Lásd például Dél-Koreát.) A svéd állam ezen felül befektetett iparpolitikába, infrastruktúrába, és nagyon hamar felismerték az oktatás jelentőségét is. (Magyarországon is ismert a svéd népfőiskolai mozgalom, amelyet bizonyos fokig a második világháború után másoltunk is.)

Az északi modell történész elemzői kiemelik, hogy a kontinenstől eltérőn Svédországban a farmerek önálló rendet alkottak (nem is beszélve a Kelet-Európával való összehasonlítást, ahol kifejezetten második jobbágyság volt…). Az önálló gazdálkodók a királyt szövetségesüknek tekintették a többi renddel szemben, és fordítva. A tizenkilencedik századi reformoknak köszönhetően a svéd társadalom már nagyon hamar megtapasztalta a pozitív államot, amely hasznos dolgokat biztosít a közösségnek. Magas bizalomra építő társadalom bontakozott ki a modernitásban, és ahogy azt Fukuyama bizonyította, a magas bizalomra építő társadalmak mindenhol sikeresek voltak (Japán, Észak-Olaszország, stb.) Ezzel szemben a kelet-európai állam a huszadik század preszocialista, szocialista és posztszocialista korszakaiban is alacsony bizalomra építő állam volt, és az esetek nagy részében még saját polgáraira is  rátámadt vagy kizsákmányolta őket. A kelet-európai polgárnak tehát nincs sajtá tapasztalata hasznos államról.

Kelet-Európában sokszor felvetődik az a kérdés, hogy a svédek előbb lettek-e gazdagok, és ebből adódóan építették-e ki a jóléti államot, avagy fordítva. Ezt a kérdést maguk a svédek tipikus tyúk-tojás problémának tartják. Azaz a két folyamat szervesen összefüggött és erősítette egymást. Ellenpéldának mindig Nigériát hozzák, ahol a gazdagság forrása (olaj) nem hogy fejlődést nem hozott, de kifejezetten polgárháborúhoz vezetett a szétterítő, együttműködő és fokozatosan építkező, konszenzusos társadalmi modell hiányában.

Az 1930-as években igen komoly konfliktus volt a svéd munkaadók és munkavállalók között, sztrájkok, tüntetések okoztak komoly kimaradásokat. Ekkor írták alá a híres Saltjöbadeni Megállapodást, amely megalapozta a svéd jóléti államot. A munkaadók praktikusan ígéretet kaptak az erős szakszervezetektől az osztályharc befejezésére, amennyiben a társadalmi-gazdasági rendszer a "nép házává válik". Svédül ez a kifejezés a Folkhemmet, és Ernst Wiggfors és Per Albin Hansson szociáldemokrata vezérek nevéhez fűződik. A megállapodástól a munkások fokozatosan javuló béreket, biztonságot és jóléti juttatásokat kaptak, a munkaadók pedig alacsony sztrájkaktivitást, és csak kiszámítható bérnövekedést.

A gyors fejzárkózásoknak gyakran vannak csúnya elemei is, mint például a kapitalizmus magországai esetében a gyarmatosítás. A svédeknek ugyan nem voltak gyarmataik, de érdemes megjegyezni, hogy csak a második világháború után néztek szembe azzal, hogy független államként Svájchoz hasonlóan nagyon komolyan profitáltak a Harmadik Birodalommal folytatott intenzív kereskedelmi viszonyaikból akkor, mikor mások vagy szembenálló fél, vagy megszállt ország voltak. Ezen felül míg a háború után a többi nyugat-európai államnak újra be kellett indítania a rommá lőtt termelését, illetve polgári célokra visszaállítani a hadiiparát, addig Svédország az első pillanattól kezdve komolyan részt vehetett exportőrként ezen országok újjáépítésében. Mindez a harmincas és az ötvenes évek között nagyon rövid idő alatt igen gyors gazdagodáshoz vezetett.   

A svéd modell kiindulópontja az a rádöbbenés, hogy a munkásosztály soha sehol nem fog tudni szabad választásokon többségbe kerülni. Mivel a szociáldemokraták a forradalom gondolatát elutasították (ez különböztette meg őket a kommunistáktól), szükség volt annak kitalálására, hogyan kerülhet mégis a közösségi érdek az egyéni érdekkel szemben megvalósításra parlamentáris körülmények között. Azzal ugyanis tisztában voltak, hogy addig ameddig a társadalom jelentős részének nincs vagyona és kiszolgáltatott a munkaadója felé, addig nem tud teljes magabiztossággal állampolgárként részt venni a közügyek intézésében. Csakis anyagilag független és a közügyekben tájékozódásra képes, tehát képzett, művelt középosztály képes demokráciát működtetni. Széles középosztály hiányában a demokrácia hamar elhal, névlegessé, autokráciává silányul és eluralkodik rajta a magánérdek.

A svéd fejlődés kifejezetten a nagyvállalati modellre épít: Wallenberg csoport, Skanksa, Ericsson, Saab, Volvo, Vattenfall, IKEA, és még számos világszerte ismert exportőr említhető itt. Ám a nagyvállalati túlsúlyt mindig is ellensúlyozták az igen jól szervezett, erőteljes és hatalmas tagsággal rendelkező ágazati szakszervezetek, illetve az önszerveződő középosztály civil mozgalmai. Ezért a nagyvállalati és oligarcha érdekek soha nem voltak képesek foglyul ejteni a kormányzatot, mint az Egyesült Államokban vagy az Egyesült Királyságban. A munkaadók és a munkavállalók folyamatosan ágazati kollektív megállapodásokat kötöttek, ahol maga a kormányzat alig több mint facilitátorként vett részt. Az egyezségek mindent magukban foglaltak a bérmegállapodásoktól a képzéseken át a munkahelyi biztonságig.      

A svéd munkásmozgalomnak két szövetségese is volt. Az egyik megdöbbentő módon az antialkoholista mozgalom volt, amely oly súlyos probléma megoldására szerveződött, hogy parlamenti párttá is vált, és partnerként erősítette a szociáldemokratákat. A mozgalom eredménye volt, hogy az alkohol árusítása mind a mai napig állami monopólium, a ráterhelt adók pedig az egekben. A másik szövetséges az egyedül álló kisparasztság volt, akik az északi zord időjárás következtében folyamatos önálló termelésre nem képesek, időről időre ráutalódnak az állam segítségére. Ám még ezen két csoport támogatásával sem sikerült többségbe jutnia a munkásságnak. Ráadásul a huszadik század tercializációja (a szolgáltatószektori erősödése az ipar javára) még számos olyan új társadalmi csoportot hozott létre, akik sem tőkésnek, sem munkásnak nem gondolták magukat. Irodai dolgozók voltak, menedzserek, szakértelemmel rendelkező középosztálybeliek.

A stratégia tehát az volt, hogy a svéd jóléti állam ne csak a munakerőpiacról kihullóknak adjon védőhálót, mint a kontinentális és a (Thatcher előtt létező) brit jóléti államok, hanem a középosztálynak is. Ennek következtében a középosztály nem azt fogja érzékelni, hogy ő mindig csak ad, egy másik társadalmi osztály pedig mindig csak kap. Hanem azt, hogy az ő középosztálybeli igényei is ki vannak elégítve. Nem csak a szegények kaptak új és egészséges lakásokat, de ingyenes az oktatás, az egészségügy. A cél az volt, hogy ha egy középosztálybeli úgy gondolja, hogy hosszabb-rövidebb időre a munkaerőpiacon kívül kíván maradni, akkor azt megtehesse. Ennek oka lehet tanulás, továbbtanulás, gyermekvállalás, gyermeknevelés, egészségügyi kezelés, vagy bármi. Mindennek eredményeképpen kialakult egy rendszer, ahogy egy találó megjegyzés szerint "mindenki szociáldemokrata lett, még a jobboldal is". Máshonnan nézve a dolgot azonban a svéd modell egyáltalán nem valamifajta ’szocialista’ vízió, még csak nem is szociáldemokrata, hanem kifejezetten liberális. A valódi cél ugyanis az volt, hogy a fiatalok leválhassanak az akaratukat rájuk kényszerítő szüleikről, a nők férjeik anyagi függésre építő elnyomásától, az időseknek pedig ne kelljen attól rettegniük, hogy gyerekeik el tudják és akarják-e majd tartani őket. Azaz a kollektivista jóléti állam hátterében valahol megtalálható egy kifejezetten individualista, felszabadító elem is.  

Kelet-Európában sokan érvelnek úgy, hogy a svéd modell az ottani sajátos kulturális adottságokra épül, és ezért máshol megismételhetetlen. Spekulálhatunk, hogy Skandinávia a fagyos időjárás, az áradások és nagy földrajzi távolságok miatt mindig is kollektivista társadalom volt. Egyszerűen senkit nem hagyhatott magára a közösség. A szociáldemokrácia előtt a kereszténységet alakították a saját mintájukra a lutheránus hit formájában. Mindez kétségtelenül igaz, ám maguk a svédek azt szokták mondani, hogy ennek ellenére a svéd jóléti modell nem olyasvalami, ami a skandináv erdőben nő és csak ki kell menni érte és leszedni. Keményen harcolniuk kellett annak megteremtéséért, kockázatvállalások, konfliktusok, veszteségek és lemondások árán tudták csak lassú, de kitartó munkával megteremteni. Azaz ők maguk is kiépítették, nem készen kapták. Benne volt a svéd huszadik században is a lehetőség egy sokkal polarizáltabb fejlődésre. Másrészről pedig egységes kulturális háttér nincs. A svéd munkaadóknak ugyanúgy nem ez a modell állt az érdekében, mint ahogy a lengyel és szlovák munkavállalóknak viszont kifejezetten hasonló lenne az érdeke. A huszadik század első felében Csehországban vagy Magyarországon is erősödőben volt a szociáldemokrata mozgalom. Az államszocialista rendszer jóléti vonulatát is erősen magáénak érezte a kelet-európai társadalom, még ha a politikai elnyomást el is utasította. Nem igaz, hogy az koraszülött lett volna, mint ahogy az sem igaz, hogy a kelet-európaiak olyan ostobák lettek volna, hogy a rendszerváltás után alacsony angolszász adófizetés mellett akartak volna magas svéd jóléti juttatásokat. Egész egyszerűen alapnak vették, hogy az államszocializmus jóléti rendszere civilizációs vívmánynak tekintendő és megőrzendő, még ha racionalizáltabb formában is. A rendszerváltás utáni kelet-európai kormányok ahelyett, hogy megtalálták volna annak finanszírozási formáit, folyamatosan megszorításokkal éltek, és hagyták a jóléti rendszer oktatási, egészségügyi és mobilitásbeli előnyeit amortizálódni. A kelet-európaiak azt szerették volna, ha korrupció, soha meg nem mért hatékonyság és értelmetlen presztízsberuházások helyett a jóléti modell demokratikus körülmények közötti továbbvitele folyt volna. Mivel az államszocializmusban nem létezett adórendszer, ezért annak kiépítése a rendszerváltás után történt meg. A tőke, a vagyon és a környezeti károsítás adóztatása alacsony, a korrupció magas, feltehetően komoly méretű az offshore-ba menekített pénzek aránya. A privatizációnak mind a külföldi működő tőke, mind pedig a belső oligarchiák felé irányuló formája meggyengítette a kelet-európai állam finanszírozhatóságát. A hegemón neoliberális diskurzus tabusította annak felvetését és megtárgyalását, hogy a kelet-európai jóléti állam megreformálva bizony megfinanszírozható lett volna.

Javasoljon jobb demokratikus modellt, aki tud. A kelet-európai piaci fundamentalista modell zsákutcába jutott. Anyagilag független és a közügyekben képzett középosztály nélkül a demokrácia is abba fog. A svéd jóléti állam stabilitása miatt pozitív visszacsatolást okoz a gazdaság felé. A jólétben, biztonságában élő polgárok sokkal megalapozottabb demokráciát működtetnek, a minőségi részvétel az ellenőrzés és a  felvilágosult választói hozzáállás pedig mindenképpen visszahat a gazdaságra is.

 

Egy ilyen modell természetesen csak akkor fenntartható, ha egyrészt a polgárok elfogadnak egy magasabb adószintet, mert kapnak is vissza valamit érte. Mára ugyan a magas foglalkoztatás miatt a svéd adók szintje sem orbitális. Az szja alapkulcsa, a tőkejövedelemadó és az ÁFA egyaránt 25% körül van, az szja azonban progresszív, azaz magasabb jövedelemnél gyorsan emelkedik. Másrészt pedig a rendszer alapvető érdeke, hogy minél többen dolgozzanak, minél több legyen a befizető, és minél kevesebb a támogatott. Ennek érdekében a svédek mindent megtettek, hogy lehetőleg mindenkinek munkája legyen, aki erre képes. Az alacsony munkanélküliség a modell központi alapfeltétele, és egyben eredménye is. A német modellhez képest fontos különbség, hogy a svéd állam nem a munkavállalót védi, hanem az állampolgárt, azaz a svéd cégek relatíve gyorsan, mondhatnánk 'angolszász' módon tudnak alkalmazkodni a kereslet csökkenéséhez dekonjunktúra esetén. A piacról kilépő polgárok életszínvonalát az új munka megtalálásáig viszont a jóléti állam védi. A piacra visszalépő polgárok hirtelen nagyon komoly extra jóléti előnyöket kezdenek el élvezni, azaz megéri dolgozni.  

A svéd gazdaság versenyképességét rendszeresen leértékelésekkel segítették a szociáldemokrata kormányzatok. Ez aztán a hetvenes évektől a tőke globális liberalizálásával egyre nehezebbé vált a spekulatív támadások miatt. Ez volt az egyik oka annak, amiért a globalizáció kikezdte a jóléti államot. A másik oka az volt, hogy a svéd nagyvállalati szektor hirtelen zsarolási pozícióban találta magát. Ha továbbra is rákényszerül a jóléti állam tiszteletben tartására, akkor kiszervezi a termelésének nagy részét olcsóbb, kisebb jóléti újraelosztással működő országokba (ennek kimutathatóan neki is kezdett). A legjobb példa talán a mindenki által még mindig svédnek hitt IKEA bútorlánc, amely adózási okokból már réges-régen Hollandiában van bejegyezve. A svéd gazdaságot domináló néhány nagyobb gazdasági csoport (Wallenbergek, Scania, Volvo,  Ericcson, Skanksa, stb.) erős propaganda-hadjáratba kezdett, melynek keretében a jóléti állam kritikáját fogalmazták meg a piaci fundamentalizmus eszköztárával publikációkban, a médián és think-tankeken keresztül. A globalizációtól tehát komoly károkat szenvedett a svéd jóléti modell.

A svédek aztán a kilencvenes évek elején felvételüket is kérték az Unióba, és '95-ben be is léptek. Fontos megemlíteni, hogy uniópárti többség kizárólag ez idő tájt volt, sem előtte, sem utána! A svédek bár támogatják az egyesülő Európa gondolatát, azt ugyanúgy másképp képzelik el, mint az Unióból kimaradó norvégok. 95-re azonban már mint magas fejlettségű gazdaságnak, a svéd exportőröknek is érdekükben állt a szabadkereskedelem. Állami támogatásokat a hazai iparnak pedig az uniós versenypolitika tiltása ellenére is kétmarékkal adnak.

1990-ben a neoliberális hullám csúcspontján az akkor nagyon magas infláció letörésére nem a hagyományos leértékelést választották, hanem kamatlábat emeltek. Ennek eredményeképpen éppen a '92-es Maastrichti Szerződéssel egy időben óriási gazdasági visszaesést szenvedtek el. A munkanélküliség felment kilenc százalékra, ami addig soha nem látott szintet jelentett. Volt egy jelentős bankkrízis is, melynek túllépésére Svédország államosította a bankrendszer nagy részét, majd feltőkésítve és stabilizálva azokat túladott rajtuk. (Az Obama kormányzat vitáiban Svédország ezzel mint pozitív példa jelent meg, szemben a magánbankok kormányzati kistafírozását választó Japánnal, ahol ez a lépés ugyanúgy elhúzódó krízishez vezetett, mint a végül ugyanezt az utat választó Amerikában.)

Mindez jelentős részben hozzájárult ahhoz, hogy Svédország tudatosan ne teljesítse a maastrichti kritériumok és az ERMII célkitűzéseit, és kimaradjon az eurozónából, amit ma már egyöntetűen jó választásnak tartanak. Az önálló monetáris politika mindig is része volt az északi modellnek.

Nem elhanyagolható, hogy a svédek a kilencvenes évek elején törvénybe iktatták, hogy a kormány nem tervezhet eleve deficites költségvetést, azaz az államadósság szintje nem nőhet. Akaratlanul, a gazdasági folyamatok eredőjeképpen létrejöhet deficit, de eleve tervezetten nem. Érdemes megfigyelni, hogy ahol a neoliberálisok beszéltek a kiegyensúlyozott költségvetésről, ott általában hatalmas deficit lett a vége (Reagan, Thatcher, Bush, Gyurcsány). A baloldal általában sokkal sikeresebben ért el kiegyensúlyozott költségvetést (skandinávok, Clinton). A svéd esetben a fiskális tudatosság célja egyértelműen a globalizációval szembeni kitettség csökkentése volt. Amint azt látjuk Magyarország, Görögország, Írország esetében, egy kifelé komoly adósságállománnyal rendelkező gazdaság egyre kevésbbé a saját maga ura.

Érdemes arról is szót ejteni, hogy Svédország folyamatosan és konzekvensen a korrupciós percepciós listák élén áll a többi skandináv országgal és újabban már Észtországgal együtt - legkevesebb érzékelt korrupció. Svédországban minden egyes személyi jövedemeladó bevallás nyilvános!

A globalizáció, és ezen belül az Európai Unió természetesen kihívást jelentett az északi modell számára is. Ez elsősorban a szabad tőke és munkaerőáramlás formájában jelentkezett, azaz hogy a tőke a magas bérszínvonal miatt gyakorlatilag elmeneküléssel zsarolhat, illetve a munkahelyeket elveszíthetik a svédek a bevándorlókkal szemben. Mindkét jelenséget sikerült kordában tartani. Érdekes itt megemlíteni, hogy a svédek ezen a ponton éppen az ellentétes stratégiát választották, mint a németek, akik szintén felismerték, hogy túl magasak a béreik. A németek lefelé kezdtek el versenyezni, azaz egyrészt leszorították a bérek arányát a GDP-n belül, másrészt pedig létrehoztak egy alacsony bérezésű, prekárius megélhetést jelentő réteget a munkapiacuk legalján. Itt ugyanúgy sok esetben bevándorlók dolgoznak, mint Nyugat-Európa sok más országában. (Óriási volt az érdeklődés a pocsék egyeurós munkahelyekre is, ami bizonyította, hogy az emberek igenis akarnak dolgozni. Sajnálatos módon ezek a munkahelyek kiszorítottak jobban fizetett alkalmazottakat a munkaerőpiacról…) Svédország ezzel szemben felfelé kezdett el versenyezni. A világgazdaság legmagasabb hozzáadott értékű munkahelyeinek birtokosaiként definiálta magát, amit igen magas színvonalú általános képzéssel sikeresen el is ért. Svédországban alig van jelen az a képzetlen, műveletlen, közügyeket nem értő munkásréteg, amely az angolszász világot mindig is jellemezte, és az utóbbi évtizedekben Németországban is létrejött. Megőrizték és egyben megemelték a magas foglalkoztatásra építő középosztálybeli társadalmat. Ennek egyik ára az volt, hogy az alacsonyabb hozzáadott értékű munkahelyeket a ’piaci’ árnál magasabban fizetik, azaz hajlandók máshonnan keresztfinanszírozni őket. Ennek következtében a hazai munkavállalók nem árazódtak úgy ki a bevándorlókkal szemben, mint máshol Nyugat-Európában. Szemmel láthatóan jóval nagyobb a hazai foglalkoztatás ezekben az alacsonyabb hozzáadott értékű foglalkozásokban is. Ezen felül az ilyen munkahelyeket amennyire lehetett technologizálták, számítógépesítették, automatizálták. A felszabaduló munkaerőt pedig továbbképezték magasabb hozzáadott értékre. A stratégia sikeres volt. Míg a németek lefelé csúsztak és polarizálódtak, a svédek megőrizték magas foglalkoztatási szintüket, csak magasabb hozzáadott érték és bérszinten.

Az Európai Unió liszaboni versenyképességi stratégiájának értékelései rendre megállapították, hogy két országcsoport volt csak képes megfelelni a globális versenyképesség kihívásainak. A magas foglalkoztatású, magas hozzáadott értékű, és az emberekbe befektető skandináv, illetve az alacsony adókkal és bérekkel versenyző brit-ír. A globális válság következtében az angolszász model kidőlt. Egyedül az északi modell van versenyben. Méghozzá fenntarthatóan.

5 Tovább

Ki Mitt Romney valójában?

Bár az amerikai politikai rendszerrel sok probléma van, szerencsére az amerikai sajtó igen részletesen feltárta a Republikánus jelölt múltját. Mitt Romney relatíve fiatalon kezdett üzleti karriert. A Huffington Post  és a Los Angeles Times szerint cége, a Bain Capital private equity cég induló tőkéjének 40%-át olyan El Salvador-i oligarchák adták össze 1984-ben, akik az ottani véres polgárháborúban kivégzőosztagokat működtettek. Romney tudott a múltjukról.

 

A Bain fő profilja a private equity, amelyet az USA-ban karvalytőke cégeknek becéznek. John Koshman kitűnő könyvet is írt ezekről az alapokról, melyben Romneyt és a Bain-t is kivesézi. A módszer lényege, hogy bajban lévő cégeket vásárolnak fel, majd azokra adott esetben hitelt vesznek fel, és kizsigerelik őket. Ezzel rendkívül nagy profitot realizálhatnak. Jó példa erre a Nation Magazin cikke, amelyben bemutja, hogy Romney cége fillérekért vásárolta fel a bajban lévő detroiti Delphi nevű autóipari beszállító céget. Ezekután megzsarolta az Obama kormányzatot, hogy ha nem mentik ki a vállalkozást, akkor az magával rántja a teljes amerikai autógyártást. (A Delphi kulcsfontosságú részegységeket, például kormányműveket gyártott szinte minden amerikai autócégnek). Minek után a sarokba szorított Obama kormányzat beleegyezett a bailout-ba, Romney több mint 4000-szeres profitot realizált az ügyleten. Mindeközben 28 ezer amerikai autóipari munkahelyet költöztetett Kínába, az elnökválasztási küzdelemben pedig nyilvánosan kiállt az autóipar megmentése ELLEN! A Dephi-t pedig egy Jersey szigeten bejegyzett offshore vállalkozásba vitték ki. Mint ahogy offshore-ban van Romney privát vagyona is. Ahogy Republikánus előválasztási vetélytársa, John McCain mondta, ha megválasztanák, Mitt Romney lenne az Egyesült Államok első elnöke, akinek titkos svájci bankszámlája van. Offshore pénzügyeiről részletesen beszámolt a Vanity Fair. Mitt Romney apja egykor maga is elnökjelölt volt, és elhíresült módon arra figyelmeztetett: a jelölteknek nem elég egyetlen évre vonatkozóan közzétenniük a saját anyagi helyzetükre vonatkozó adatokat! Ez ugyanis manipulációkra ad lehetőséget. George W. Romney több évre vonatkozóan közzé is tette a saját vagyonbevallását. Nem így fia, Mitt, aki csak egyetlen évet volt hajlandó feltárni. Alapvető fontosságú lenne a 2009-es év megismerése, mert minden valószínűség szerint ebben az évben kapott mintegy tizenött millió dollárnyi közpénzt a bailout keretében Romney az autóipar megmentéséből.

Romney cégének egyik fő kliense a botrányai hosszú soráról híres mezőgazdasági és vegyi kolosszus, a Monsanto volt, amely a Covalence nevű svájci konzulting cég multik etikai standardjait minősítő listáján az utolsó helyen végzett.

2 Tovább

PogiBlog

blogavatar

Pogátsa Zoltán blogja a globális gazdaságról, az Európai Unióról és benne Kelet-Közép-Európáról.

Utolsó kommentek