PogiBlog

Magyarországon a negyven év kommunizmus miatt makacsul tartja magát a nézet, ami szerint az államot gazdaságfejlesztésre használni baloldali dolog, Miközben Japántól Koreán, Szingapúron, Chilén át Görögországig és Franciaországig tele vagyunk példákkal arra, hogy a hagyományos jobboldal ugyanezt tette.

A francia étatizmus-dirigizmus a második világháború utáni, leginkább de Gaulle nevéhez köthető időszak developmentista gazdasági stratégiája. Jellemzője az állam markáns szerepvállalása a gazdaság fejlesztésében. De Gaulle-ék már a második világháborút közvetlenül követően államosították a gazdaság nagy részét, köztük például az elektromos hálózatokat, az AGF biztosítót, a Crédit Lyonnais és a Société Generale bankokat, a Renault autógyárat, stb. A gazdasági stratégiát ezeken az államosított vállalatokon keresztül kívánták érvényesíteni a francia 'grandeur' (~nagyság) nagyobb dicsőségére. Az egyes szektoroknak külön, államilag megállapított kamatokkal adtak hiteleket, ezzel folytatva iparpolitikát. A francia atomerőművekben, kikötőkben, autópályarendszerben, a Concorde és a La Manche csatorna francia oldalán mind-mind az állam volt található. És nem is sikertelenül. A második világháború utáni három évtizedet hívják a gazdasági fejlődés, a magas foglalkoztatás és a javuló életszínvonal miatt a franciák "les trente glorieuses"-nek (~a dicsőséges harminc év).

Thatcherhez hasonlóan de Gaulle is barátkozott Ceaucescuval. Pedig ő sem volt balos. Jobbos volt, de még a neoliberalizáció előtti generációból. Thatcherrel szemben.

De Gaulle-t nehéz lenne baloldalisággal vádolni, a legklasszikusabb jobboldali vezér volt. A hadsreget kívánta bevetni a '68-as diáklázadások ellen. A britek második világháborús menedéke és segítsége ellenére nem engete be őket az Európai Közösségekbe. A NATO-ból félig kilépett. Nukleáris bombát robbantott az algériai sivatagban, és nem írta alá az Atomsorompó egyezményt. Monopolizálta az állami médiát, amely konzervatív, katolikus programokat sugárzott, a nők tradícionális szerepeit hangsúlyozva.

A sajátos étatista modellt több dél-európai ország, többek között Spanyolország, Portugália és Görögország is. Egyes elemei a kemálizmusba is átszivárogtak. Magában Franciaországban érdekes módon a szocialista Francois Mitterand vetett véget a modellnek, aki igy baloldali koalíció élén került kormányra. Tanácsadói (többek között Jacques Delors, akire ismert módon Thatcherék akkor még mint 'párizsi emberük"-re gondoltak) azonban meggyőzték, hogy a brit neiliberalizációt Franciaország sem kerülheti el. Ekkor következett be Mitterand híres "visszafordulása", amely alapvetően megrengette a francia fejlődési modellt.

Az emberiség elleni bűntettekért elítélt Augusto Pinochet chilei diktátor úttörő tevékenysége után Margaret Thatcher volt az első neoliberális, aki egy meghatározó jelentőségű államban hatalomra került. A két legjelentősebb neolib gondolkodó közül inkább Hayek, mint Friedman hatása alatt állt, főleg minekután az utóbbi gondolatai kudarchoz vezettek saját kormánya kezdeti gyakorlatában.

Thatcher első számú célja az állam méretének csökkentése volt, mindenekelőtt a kiadások visszaszorítása által. Meggyőződése szerint a keynesiánus megoldások nem segítethették elő a foglalkoztatás bővtését, ezért a kormányzatnak az adók csökkentésével kell a gazdasági aktivitást növelnie. Ezt a megközelítést később "Laffer görbének" és "lecsorgó gazdaságpolitikának" nevezték Amerikában Thatcher legközelebbi ideológiai társai, Ronald Reagan és követői. 

Talán meglepő módon Thatcher kormányzása elején nem öszpontosított a privatizációra. Sőt, magát a szót is utálta, és inkább a 'denacionalizáció' kifejezést preferálta. Inkább az állami cégek átstrukturálására koncentrált. Elődei a brit nyersanyag és feldolgozóipar nagy részét államosították, és a természetes monopóliumokkal együtt a állami tulajdon a hetvenes évekre meghatározó részét tette ki a brit gazdaságnak. Ezekben a cégekben erős jogosítványokat szereztek a szakszervezetek, Thatcher szerint túlságosan erőseket. Elképzelése szerint ezért váltak versenyképtelenekké ezek a cégek. Erősen kurtítani kívánta a szakszervezeti jogokt, ezért került szembe nagyon hamar a szakszervezetekkel, melynek leghíresebb epizódja az Arthur Scargill vezette bányászokkal folytatott hosszú konfrontáció volt.

Eredetileg csak az állami cégek kisebb részét kívánta magánosítani, ám a folyamat közben megérezte annak előnyeit. Az esetek nagyobb részében áron alul kínálták megvételre az állami eszközöket, ami hatalmas keresletet támasztott azok iránt. A Vaslady ezt azzal igazolta, hogy még így is jobb megszabadulni a veszteséges vállalatoktól. Privatizációs miniszterének saját szavai szerint is azonban nem az volt a fő baj ezekkel vállalatokkal, hogy az állam volt a tulajdonos, hanem hogy nem voltak versenytársaik. A magánosításra felkészített vállalatok általában már az értékesítés előtti időszakban elkezdtek profitot termelni, bizonyítva, hogy megfelelő menedzsment és versenytársi nyomás esetén az állami vállalatok is tudnak nyereségesek lenni. (Ez ma Nyugat-Európában közhely. Tele is van a régió nyereséges állami vállalatokkal, akik nem egyszer "privatizátorokként" léptek fel Kelet-Európában.) Thatcher érdekes módon a legkeményebb kritikát konzervatív miniszterelnök elődjétől, Harold MacMillantől kapta, aki szerint Thatcher "eladogatta a családi ezüstöt". A privatizáció kereszttüzébe aztán a lakásállomány került. A szintén áron aluli értékesítés igen népszerűvé tette a lakástulajdonlást, és egyben jelentősen szélesítette a konzervatív párt szavazóbázisát is.

A feldolgozóipar, a bányászat, a vasút, a légiközlekedés és a telekommunkáció magánosítása logikus előkészítése volt a Nagy Robbanásnak (~Big Bang), a brit pénzügyi szektor deregulációjának, amely külföldi cégek előtt is megnyitotta a City-t, amely ezzel a globalizálódó pénzügyi szektor meghatározó központjává vált. Ez aztán egyenes úton vezetett egyrészt az egyoldalúan a City-re támaszkodó, a feldolgozóipart megszüntető brit gazdaság mély válságához a 2008-as összeomlás után, másrészt pedig ahhoz, hogy a London körüli adóparadicsom háló (Guernsey, Jersey, Isle of Man, stb.) ma az egyik legtöbb forrást elszívó fekete luk az Európai Unióban.

Monetaristaként Thatcher első kormányzati évei látványos bukáshoz vezettek. Képtelenek voltak kontrollálni a pénzkibocsátást (LM3), ami az első számú célmutatójuk volt, az infláció pedig elszaladt. Keynesiánus kritikusaik szerint ha tudták volna, akkor ezen évek recessziója még mélyebb lett volna. De nem tudták, ezért inkább az adókra irányították át figyelmüket.

Ezzel megfelelő bizonyítékot mutattak be arra, hogy 'az infláció bizony NEM mindig és mindenhol monetáris jelenség', szemben azzal, amit a neoliberális guru, Milton Friedman állított. Első költségvetésükben hitüknek megfelelően 33%-ról 30-ra csökkentették a fő SzJA adókulcsot, a legfelsőt pedig 83% (!!!)-ról 60-ra (!!!). Mint ahogy később Amerikában, Szlovákiában vagy Magyarországon sem, így az Egyesült Királyságban sem folyt be több adó, a hatalmas lukat pedig be kellett valahogy tömni. Thatcherék ezt az ÁFA-bevételek megduplázásával érték el, amely azon nyomban felnyomta az inflációt 10,3%-ról 21,9%-ra. Az ÁFA egykulcsossá tétele pedig ellehetetlenítette, hogy azt társadalompolitikai célokra használják, ahogy azt az adópolitikai szakkönyvek ajánlják. A gazdagoktól a szegények felé történő redisztrobució pesze soha nem volt a neolibek célja. Fontos megemlíteni, hogy a munkanélküliség sem csökkent az adócsökkentések eredményeképpen. Ellenkezőleg, nőtt, és ez így folytatódott hosszú éveken át.

Első ciklusa végén Thatcher minden idők legnépszerűtlenebb miniszterelnökeként állt a választások előtt. Ekkor azonban háborúba keveredett egy Londontól 8000 mérföldre fekvő szigetért, ahol 1800 brit állampolgár élt. A Falkland szigeteki háború után Thatcher férje a szigetett meglátogatva így jellemezte azt: "sok-sok mérföldnyi trágya". Ez a lilliputi háború 3 milliárd fontjába került a brit állampolgároknak, valamint emberéletekbe. Mindenesetre Thatcher újraválasztását bebiztosította. Azóta nevezzük a nemzetközi konfliktusok pozitív hatását a politikai vezetők népszerűségére "Falkland effektusnak".

A nyolcvanas évek második felére aztán ahogy a világ többi részére, úgy az Egyesült Királyságba is megérkezett a gazdasági fellendülés. A világgazdaság kiheverte az olajválságok, az aranystandard feladása, a Nixon és a Volker sokkok együttes negatív hatását. Thatcher hívei ezzel a fellendülési időszakkal igyekeznek bizonyítani, hogy a Vaslady gazdasági zseni volt. (Angliában ezt az időszakot "Lawson boom"-nak hívják, Nigel Lawson pénzügyminisztere után, aki civilben Nigella Lawson konyhatündér papája.) Az angolszász dominanciájú nezetközi sajtó generációkkal hitette el, nem utolsó sorban Kelet-Európában, hogy Thatcher (és Reagan) nemzetközi összehasonlításban kiemelkedő sikerre vitte országa gazdaságát. Az adatok tükrében azonban ez egész egyszerűen nem állja meg a helyét:

Thatcher és Reagan eredményei nemzetközi összehasonlításban gyengék

Az adatok elfogulatlan vizsgálata azt mutatja, hogy az OECD vagy a rivális gazdasági-társadalmi berendezkedést működtető német vagy skandináv gazdaságok szinte minden mutatóban felülmúlták az angolszászokat. A neoliberális csoda egész egyszerűen nem létezett, globális médialegenda.

Mindeközben a brit gazdaságban eluralkodott a hitelkártyákon és a jelzáloghiteleken keresztüli eladósodás a háztartások körében. A 2008-as válságban kulcsszerepet játszó jelzáloghiteleket Thatcher klientúraépítő okokból különösen kedvelte. Piachívő nézetei ellenére nem lehetett őt meggyőzni, hogy a jelzáloghitelezést támogató adókedvezményeket eltörölje.

A brit gazdaság annak ellenére nem tudta felvenni a versenyt az OECD-vel, hogy pont ekkor találták meg az északi tengeri gázt és olajat. Az Egyesült Királyság 1980 júniusától vált nettó energiaexportőrré. Ahogy Paul Johnson történész híresen megállapította: "nem a gyémántok, hanem az olajkutak a lányok legjobb barátai". 

A privatizáció egyszeri bevételei segítettek a költségvetés bevételi oldalán. Mindeközben azonban 1982 és 2005 között a brit felső egy százalék részesedése a nemzeti jövedelemből 6,5%-ról 13 százalékra nőtt. 

Kölpolitikájában Thatcher ismert módon a kommunista diktatúra ádáz ellensége volt. Ez alátámasztani látszik Hayek nézetét, mely szerint a neoliberalizmus a demokrácia első számú garantora. Más diktatúrákkal szemben azonban Thatcher nem bizonyult ennyire eltökéltnek. A rasszista Apartheid rendszerrel szemben nem volt hajlandó szankciókat bevezetni. Nelson Mandelát és mozgalmát, az ANC-t az IRA-hoz és a PFSz-hez hasonló terrorista szerveztnek nevezte. Külföldi útjain élénken támogatta a hatalmas brit fegyverexportot, többek között Saddam Husseinnek is, annak ellenére hogy az Egyesült Királyság is az Irak ellenes fegyverembargó aláírója volt. Az emberiségellenes bűnökért elítélt Augusto Pinochetet pedig barátjának nevezte és többször meglátogatta annak angliai száműzetése idején. 

(A cikk forrása: fordítás Pogátsa Zoltán Heterodox International Political Economy című könyvéből.)

Két ciprusi: "Kivetted már a pénzed a bankból?" "Minek pánikoljak? Holnap is lesz krízis..."

Kevés szó esik arról, hogy milyen különleges viszony alakult ki az elmúlt években az EU tagállam Ciprus és Oroszország között. Mindkét ország esetében a másik a legnagyobb befektető, ami mindkét ország esetében, bár különböző okból, de megdöbbentő.

Persze az sem mellékes, hogy hány másik de facto adóparadicsom van a képben: a brit Virgin szigetek, Luxemburg, Bahama, Gibraltar, Belize, Guernsey, a Seychelles szigetek és Málta mind mind aktívak e területen, tengelyként pedig az Egyesült Királyság és Hollandia.

Már rég óta terveztem, hogy visszamenőlegesen megvizsgálom, hogy az egyes előrejelző intézmények milyen mértékben találják el a különböző gazdasági mutatókat, köztük talán a legnagyobb izgalommal vártat, a GDP növekedését. Újságíró barátaink előszeretettel rágódnak a kijövő friss adatokon, nem győztem eddig figyelmeztetni őket azok tévedési valószínűségére.

Nos, szerencsére Jankovics Soma az Origo portálon összeszedte a különböző intézmények előrejelzéseit az utóbbi évekből, rengeteg munkát megspórolva nekünk. Köszönet érte! Az előrejelzéseket összehasonlítva a megvalósult tényszámokkal ő arra a következtetésre jut, hogy a kormány tudja a legkevésbé a valóságot. Módszere egyszerű, a legnagyobb és legkisebb tévedéseket hasonlítja össze.

Én azt tanultam statisztikából, hogy ha mennyiségi összehasonlításra van lehetőség, akkor ne csak rangsoroljunk. Soma adatbázisa hál’Istennek lehetőséget nyújt arra, hogy azt is vizsgáljuk, ki mennyit tévedett. Nos, kevés számítással az egyes intézetek esetében a következő átlagos tévedéseket számoltam ki ezekre az évekre:

Kormány: 1,76 százalékpont

MNB: 1,62

IMF: 1,59

Reuters: 1,52

Európai Bizottság: 1,36

Mi  mindebből a tanulság? Egyrészt valóban a kormány tévedett a legnagyobbakat. Az ő tipikus tévedéseik azonban alig térnek el a Nemzeti Bankétól, mindösszesen 0,14 százalékponttal. Azaz ha a kormány szakértelme kétségbe vonható, akkor sajnos a híresen jónak mondott MNB szakértői gárdában is meg kell inogjon a bizalmunk. Mint ahogy az IMF-ben is, és a piaci elemzők reprezentánsaként felvonultatott Reutersben is. Még talán az Európai Bizottság volt a legpontosabb, de hát 1,36 százalékpontos tévedés is óriási.

Szumma szummárum: egy olyan mutatónál, ahol -1,7-től +1,6-ig terjedő tényadatokat kellett megbecsülni, ezek a becslések olyan megbízhatatlanok voltak, hogy recessziót könnyen stagnálásba vagy növekedésbe fordíthattak, avagy fordítva. Hagyjuk egymás áltatását, a GDP növekedés ökonometriai módszerekkel nem becsülhető kielégítően!

       Most, hogy a PIIGS országok után Ciprus gazdasága is összeomlott, egyre többen aggódnak, hogy nem lesz-e Szlovénia a következő dominó a sorban? Egy másik igen érdekes kérdés, hogy ha igaz az, amit Görögországról és Ciprusról írtam, azaz hogy nem annyira maguk tehetnek a gazdasági problémáikról, hanem az eurózóna kedvezőtlenül alacsony kamatszintje miatt kialakuló buborékok áldozatául estek (Ciprus görög áttéttel), akkor miért nem következett ez be a kelet-európai euró országokban is? Vagy bekövetkezett?

        Nos, Szlovénia esetében igen. Az ország relatíve nyomott árszínvonallal fixálta árfolyamát az euró előszobájának számító kétéves ERM mechanizmusban rögtön a 2004-es csatlakozás után. 2006-tól megszűntették az országra addig jellemző központi bérmegállapodások rendszerét, a csatlakozási időszak bérvisszafogása ellenkezőjébe fordult. A meglóduló infláció pedig alacsony euró nominálkamat mellett igen alacsony, olykor negatív reálkamathoz vezetett. Ez ugyanúgy túlpörgette a gazdaságot, mint Görögországban, vagy Írországban. A kialakuló folyó fizetési mérleg hiányt pedig nem ellensúlyozta külföldi működőtőke (FDI) beáramlás, mert Szlovénia nem FDI alapú ország, mint mi itt kelet-Európában, hanem egy német-osztrák típusú, saját tulajdonlású, ráadásul nagy állami szektort működtető sikeres korporatív ország. Az egyetlen volt szocialista ország, amelyiknek sikerült a rendszerváltás, ahogy erről már máshol írtam. És a jelenleg problémái sem fogják megrengetni.

       Észtországgal hasonló volt a helyzet. Ők ugyan sokkal később vezették be az eurót, ám valutatáblát működtettek, azaz fixálták árfolyamukat az euróhoz. Ezzel importálták az euróhoz köthető összes problémát. A reálkamatszint itt is negatívba fordult, jött a buborék és az irtózatos összeomlás.

                Érdekes módon egyedül Szlovákia vészelte eddig át az euróviharokat nagyobb gond nélkül. Vajon miért? Egyrészt mert Szlovákia relatíve későn vezette be az eurót, addig autonóm monetáris politikával tudott manőverezni. Amikor viszont bevezette, akkor úgy tette ezt, hogy elképesztő nyomott szinten tartotta a szlovák béreket, melyeknek a szlovák termelékenységhez képest elmaradása ma már drámainak mondható, messze a legnagyobb az egész EU-ban. A szlovák termelékenység alapján ma már dupla akkora bérek lehetnének északi szomszédainknál, mint amekkorák vannak. Nyersen fogalmazva: a szlovákok úgy nem kerültek az euró miatt bajba, hogy szegények maradtak. Ráadásul az euró bevezetése is a válság alatt történt, és emiatt erős bérnyomás se lehetett. Így nem ugrott meg az infláció, nem lett alacsony reálkamat, és buborék sem. 

Pár éve még az offshore joghatóságokkal kapcsolatosan rendszeresen előkerült az ellenérv, mely szerint lehetetlen megadóztatni az országok adórendszeréből ily módon kifolyó pénzeket. Az utóbbi időben azonban több ország is példát mutatott, hogy ez mégiscsak lehetséges. (Tavalyi évértékelő beszédében még Orbán Viktor miniszterelnök is arra utalt, hogy az egykulcsos adóra többek között azért van szükség, mert lehetetlen a leggazdagabbakat megadóztatni. Egy többkulcsos szja - ingatlanadó - offshore adó kombináció erre alkalmas.)

Az Egyesült Királyságban, melynek pénzügyi központja, a City az európai offshore birodalom  epicentruma, nemrégiben George Osborne pénzügyminiszter 15%-os adót vezetett be az offshore tulajdonú vállalatok által vásárolt ingatlanokra. Ezen felül egy $221 000-os extra díjat a külföldön offshore cégek által birtokolt ingatlanokra.

Az elmúlt héten óriási port kavart, hogy Ciprus is megadóztatni készül a külföldi  bankbetéteket, többek között az ottani magyar cégekét is. Mint arról már korábban is írtunk, jogilag ciprus sem tekinthető offshore központnak, de facto alacsony adóival azonban elszívja a más uniós országok adórendszeréből a forrásokat. 7% körül van azon betéteknek az aránya, melyet más uniós polgárok e célból helyeztek el Cipruson. 31%-ot tesz ki az orosz oligarchák ciprusi betéteinek aránya. Bőven lenne tehát miből kimenteni a bajban lévő ciprusi bankokat, és bár a parlament első körben nem szavazta meg az adót, de a meccs koránt sincs még lefutva. Érdekes módon már több hónapja, amióta ciprus bajban van, folyamatosan történik az orosz tőkekivonás a szigetről, és ebből eddig szemmel láthatóan az offshore világába újonnan bejelentkezett Lettország profitált legtöbbet.

Banki eszközök Európában a GDP arányában (2010 dec állapot, forrás: EBA)

Egyre világosabban látszik tehát, hogy vége annak a konszenzusnak, mely szerint lehetetlen lenne az offshore pénzekkkel szemben fellépni, hogy azok valahogy törvény felett állnának. Itt írtunk korábban arról, hogy még mely országokban, mekkora pénzeket lehetne megadóztatni.

Ellentétben a népszerű vélekedéssel, a rendszerváltás utáni Magyarország nem költekezett túlzottan. 1996 és 2004 között a magyar kormány kiadásai  nagyságrendileg az OECD európai átlagának feleltek meg. Egyedül a választási években volt tapasztalható némi túlköltés, de összességében a trend csökkenő volt.

Ami a valódi gondot jelentette, az a költségvetés bevételi oldala, amely mintegy 4 százalékponttal maradt el az OECD átlaghoz képest.

Magyarország 2008

Gyurcsány Ferenc

A 2008-as Lehman Brothers összeomlás után bekövetkező globális kitettség csökkentés hatása jelentősen és szinte azonnal elérte Magyarországot. Az ország szélsőségesen kiszolgáltatottá vált a globális tőkepiac kockázatéhsége csökkenésének következtében, valamint a magyar állami szektor túlzott hitelfelvétele miatt. Ironikus módon két évvel a válság kirobbanása előtt, 2006-ban tetőzött a túlzott hitelfelvétel, amikoris az államháztartási hiány 9,3%-os volt, -5,4%-os elsődleges egyenleg és 4%-os GDP növekedés, valamint 3,9%-os átlagos fogyasztói árindex mellett. Ez olyannyira drámaian rossz teljesítmény volt, hogy az Economist “a posztkommunista Európa valaha látott legrosszabb gazdasági kormányzása”-ként értékelte. 2007-ben már történt némi kiigazítás, immáron 4,9%-os államháztartási hiánnyal, és közel 0,9%-os elsődleges egyenleg mellett. Sajnos ezzel egyidejűleg a növekedés alább hagyott, a GDP 1%-ára esett vissza, miközben az átlagos fogyasztói árindex 7,9%-ra növekedett.

Oszkó Péter

A 2008-as válság évét a stabilizáció folytatása jellemezte volna, ha az év végén az ország államcsőd közeli helyzetbe nem kerül, hiszen a hiány 3,7%-ra csökkent, majdnem elérve a Maastrichti követelményeket, miközben pozitív (0,4%) volt az elsődleges egyenleg! A növekedés (0,6%) és az infláció (6,1%) az előző évivel közel azonos szinten volt. Sajnos ekkor ütött be a Lehman csőd hatása a globális tőkeáttétel csökkenéssel és az euro-forint árfolyam összeomlásával. Ez feljebb nyomta az adósságszintet, hiszen a magyar államadósság mintegy kétharmada devizában áll fenn, ami miatt elszállt a magyar refinanszírozási kamatláb.
Magyarország az IMF-hez fordult, Gyurcsány Ferenc miniszterelnök később lemondott és átadta helyét a korábbi gazdaság miniszternek, Bajnai Gordonnak.

2008 végén az IMF-től Magyarország 12,3 milliárd eurót kapott 17 hónapra (4,9 mrd eurót azonnali lehívásra, a maradékot pedig 5 részletben negyedéves beszámolók alapján). Az EU további 6,5 mrd eurót tett hozzá, míg a Világbank pedig 1 mrd eurót.

A kedvező kamat feltételekért cserébe Magyarország elkötelezte magát a további makrogazdasági stabilizáció mellett (hisz az előző években is az volt), mely Bajnai Gordon miniszterelnök és Oszkó Péter pénzügyminiszter nevéhez fűződik. Tekintve a tényt, hogy a stabilizáció már a 2008-as válság előtt megkezdődött, az IMF program éveinek teljesítménye meglehetősen gyenge. A 2009-ben teljes államháztartási hiány 3,9% majd 2010-ben 3,8% maradt, a 2008-as 3,7%-hoz képest. Az elsődleges (kamattörlesztés nélküli) egyenleg 0,4%-ról 0,5%-ra növekedett a 2008-as 0,4%-hoz képest. Mindez nem olyan nagy eredmény tekintve a tényt, hogy ugyanezen időszakban az államadósság főként az IMF hitelfelvétel következményeként 2007-től 2010 végéig a GDP 65,8%-áról 78,9%-ra emelkedett.  Ugyanakkor a GDP 2009-ben 6,3%-ot esett, aztán 2010-ben pedig -0,2%-on stagnált!!!

 Az IMF program ezen erősen vitatható eredmények elérése érdekében megszorító elemeket tartalmazott. A legmarkánsabbak a közszolgálati bérek befagyasztása, a 13. havi nyudíj eltörlése, önkormányzatok finanszírozásának megvágása, a nyugdíjkorhatár további emelése, ugyanakkor a gyes és táppénz csökkentése, a szülési szabadság 3-ról 2 évre történő megváltoztatása, valamint a közmédia támogatásának visszavágása. …

A kormány megúszta az ingatlanadó bevezetését az Alkotmánybíróság döntése miatt. Létfontosságú lett volna ezen adó kivetése a vagyonosabbakra, főleg hogy az a társadalom és a szakpolitikai területtel foglakozó szakma támogatottságát is élvezi, az AB szerint azonban a törvénytervezet nem lett megfelelően előkészítve.

[i].Bajnai 24%-os népszerűségi index-szel adta át hivatalát.

 Magyarország 2012-13

2012-13 során a kormány újabb IMF megállapodásról tárgyalt. Ezt az tette szükségessé, hogy 2012 végén a forintban jegyzett államkötvények kamata ismét a piaci finanszírozást lehetetlenné tevő szintre emelkedett.

Az IMF kölcsön kamata 0,09% lett volna, 1%-os surcharge-al. Mivel Magyarország a 2008-as hitelfelvétel miatt már az IMF kvótájának 300%-át is meghaladta (374,61%), amely az IMF szabályok szerint 2%-osnextra kamatterhet jelent. A kvóta három évnél hosszabb ideig történő meghaladása szintén plusz 1%-ot jelent. Az IMF forrás drágasága tehát nem kis részben az előző, megkérdőjelezhető eredményességű hitelfelvétel miatt adódik!

Az IMF hiteleket SDR-ban fixálják (ez az euro, a dollar, a yen és a font mixe). Ezt a magyar államkincstárnak még át kell váltania egy devizaswap keretében dollára vagy euróra. Így válik csak összehasonlíthatóvá a piaci kötvénykibocsátásokkal. Az Államadósságkezelő központ számításai szerint tehát az IMF hitel teljes költsége 4.06%-ra jött volna ki, ami mindösszesen 15 bázisponttal haladta volna meg a 2013 elején Magyarország által kibocsátott ötéves dollárkötvény hozamát. Tekintve azonban, hogy az IMF szabálya szerint 0,5% díjat is kellet volna Magyarországnak fizetnie, szemben a 12,5 bázispontos nyílt piaci kötvénykibocsátássak, könnyű belátni, hogy a magyar kormánynak 2013 elején nem volt motivációja az IMF-hez fordulni. Hangsúlyozni kell, hogy mind a piaci finanszírozás (az Orbán kormány által megállított drámai eladósodás), mind pedig az IMF finanszírozás (a kvóta meghaladása miatti) drágasága túlnyomóan a Gyurcsány kormányzat értelmetlen 'fiskális alkoholizmusá'-nak volt köszönhető. (Kopits György kifejezése)

 A teljes képhez két dolgot hozzá kell tennünk. Egyrészt az IMF hitelhez az EU köteezően adott volna egy kisebbik részt euróban, és ennek kamata az EMSF kamat + 1-2% lett volna, azaz jelentősen alacsonyabb, mint a piaci finanszírozás. (Strerilizációra nem lett volna szükség, az összeget azonnali kamattörlesztésre költhette volna az ország.) Másrészt pedig a 4,06%-os IMF kamatráta még mindig sokkal olcsóbb lett volna, mint az a 10% körüli forintforrás, amit Magyarország a 2012-es év végén fizetett a forintkötvényekre. (Ez azóta 6% alá mérséklődött.)

Matolcsy György (Lengyel Lászlóval)

A kérdés persze az, hogy mit várt volna az IMF a Magyar kormánytól a hitelért cserébe? Ez a kérdés megválaszolatlan marad. Jól tudjuk, hogy a kormány utcai hirdetésekkel növelte támogatottságát az úgynevezett IMF diktátumokkal szemben, hogy létjogosultságot nyerjen ellenállása. A média érdeklődését az IMF által előzetesen a magyar kormány számára megfogalmazott ajánlásokat illetően nem is az IMF közvetlen kommunikációja, hanem egy ellenzéki képviselő parlamenti kérdése keltette fel. Varga Mihály miniszter szerint ezek az alábbiak voltak:

1. A tranzakciós adó Nemzeti Bankot érintő részének visszavonása (a kormány később visszavonta);
2. az adóbehajtás eredményességének növelése (a kormányzat átvette);
3. az egykulcsos SZJA felülvizsgálata (?) (a kormányzat erőteljesen elutasította);
4. az állam méretének további csökkentése (?);
5. a szociális támogatások célzottságának növelése (?);
6. a bankadó megszüntetése;
7. A közösségi közlekedés támogatásának felülvizsgálata (?);
8. az önkormányzatok támogatottságának csökkentése.

 Ez még önmagában mindig kevés információ, hiszen nem egy ezen elvárások közül bármit jelenthet. Romániában 25% közalkalmazotti bércsökkentést, Európa legalacsonyabb egészségügyi ráfordításának további nyirbálását, az uniós átlag kétharmadát kitevő nyugdíjkassza csökkentését jelentette például. Tehát egyáltalán nem világos, hogy a magyar kormány plakát hirdetései esetleg nem fedték a potenciális valóságot. (A probléma persze az, hogy a magyar kormány is komoly és a jövőbeli növekedést ellehetetetlenítő megszorításokat hajtott mindeközben végre.) Ennek ellenére az önkormányzatokat és a szociális támogatásokat érintő elvárások már így ebben a formában is problematikusak.

A rendszerváltás neoliberális inspirációjú olvasata szerint a jóléti államok a hetvenes években válságba kerültek, főleg demográfiai okokból. E narratíva szerint az elöregedő társadalmakat túlságosan sokfajta és betarthatatlanul bőséges jóléti elkötelezettséget tettek az idősebb generációk felé, amelyet aztán a csökkenő gyerekszám miatt képtelenek voltak betartani. Azaz sokkal több gyerekre lenne szükség. Ez az olvasat azonban téves. Ha megnézzük a legtöbb válságban lévő országot, azt találjuk, hogy nagyon magas a munkanélküliség, alacsony a foglalkoztatás, és az esetek többségében drámaian magas az ifjúsági munkanélküliség. Mindez összeegyeztethetetlen a jóléti állam demográfiai összeomlásának narratívájával. Nem lehet ugyanis egyszerre igaz, hogy túl kevés fiatal jön be a munkaerőpiacra, hogy adófizetőként megfinanszírozza az időseknek beígért juttatásokat, miközben a ténylegesen létező fiatalok nagy része számára képtelenek vagyunk munkahelyeket teremteni. A legtöbb jóléti rendszer csupán a GDP néhány százalékpontjának megfelelő hiányt produkál évről évre. Ha a 20-50 százaléknyi ifjúsági munkanélküliséget le lehetne szorítani, bőségesen rendelkezésre állnának adófizetők a jóléti rendszerek egyensúlyba hozására, sőt, az egyenleg pozitív lehetne. Ha viszont nem a demográfiai nyomástól, akkor vajon mitől omlott össze a jóléti állam? A válasz az, hogy valójában nem omlott össze. A legtöbb nyugat-európai országban valamilyen szinten tovább él. Skandináviában lényegileg érintetlenül. Csupán az angolszász országokban sikerült radikálisan lerombolni a jóléti vívmányokat.

Alig egynéhány EU tagállamban van 20% alatt az ifjűsági munkanélküliség (piros vonal)

A jóléti állam nem összeomlott, hanem a hetvenes évek végén kibontakozó neoliberális forradalom tudatosan leépítette azt. A hetvenes években ugyanis öt nagyon sokk rázta meg a világgazdaságot. Két olajválság, a Nixon sokk, az aranystandard feladása, illetve a Volcker sokknak nevezett amerikai eredetű kamatválság. Ez az öt megrázkódtatás szétzilálta a nyugati államok államháztartását, és erre hivatkozva lépett színre az akkor már jól előkészített neoliberális politikai elit 1973-ban Chilében, 1979-ben Nagy-Britanniában, 1980-ban az Egyesült Államokban, majd Francois Mitterrand 1982-es híres teljes fordulatával Franciaországban is neoliberális irányba fordultak a kormányzatok. Privatizáltak, dereguláltak, leépítették a jóléti vívmányokat. Mindezt arra hivatkozva, hogy a megelőző évtizedek társadalmi berendezkedése fenntarthatatlan.