A rendszerváltás neoliberális inspirációjú olvasata szerint a jóléti államok a hetvenes években válságba kerültek, főleg demográfiai okokból. E narratíva szerint az elöregedő társadalmakat túlságosan sokfajta és betarthatatlanul bőséges jóléti elkötelezettséget tettek az idősebb generációk felé, amelyet aztán a csökkenő gyerekszám miatt képtelenek voltak betartani. Azaz sokkal több gyerekre lenne szükség. Ez az olvasat azonban téves. Ha megnézzük a legtöbb válságban lévő országot, azt találjuk, hogy nagyon magas a munkanélküliség, alacsony a foglalkoztatás, és az esetek többségében drámaian magas az ifjúsági munkanélküliség. Mindez összeegyeztethetetlen a jóléti állam demográfiai összeomlásának narratívájával. Nem lehet ugyanis egyszerre igaz, hogy túl kevés fiatal jön be a munkaerőpiacra, hogy adófizetőként megfinanszírozza az időseknek beígért juttatásokat, miközben a ténylegesen létező fiatalok nagy része számára képtelenek vagyunk munkahelyeket teremteni. A legtöbb jóléti rendszer csupán a GDP néhány százalékpontjának megfelelő hiányt produkál évről évre. Ha a 20-50 százaléknyi ifjúsági munkanélküliséget le lehetne szorítani, bőségesen rendelkezésre állnának adófizetők a jóléti rendszerek egyensúlyba hozására, sőt, az egyenleg pozitív lehetne. Ha viszont nem a demográfiai nyomástól, akkor vajon mitől omlott össze a jóléti állam? A válasz az, hogy valójában nem omlott össze. A legtöbb nyugat-európai országban valamilyen szinten tovább él. Skandináviában lényegileg érintetlenül. Csupán az angolszász országokban sikerült radikálisan lerombolni a jóléti vívmányokat.

Ifjúsági munkanélküliség az EU-ban.

Alig egynéhány EU tagállamban van 20% alatt az ifjűsági munkanélküliség (piros vonal)

A jóléti állam nem összeomlott, hanem a hetvenes évek végén kibontakozó neoliberális forradalom tudatosan leépítette azt. A hetvenes években ugyanis öt nagyon sokk rázta meg a világgazdaságot. Két olajválság, a Nixon sokk, az aranystandard feladása, illetve a Volcker sokknak nevezett amerikai eredetű kamatválság. Ez az öt megrázkódtatás szétzilálta a nyugati államok államháztartását, és erre hivatkozva lépett színre az akkor már jól előkészített neoliberális politikai elit 1973-ban Chilében, 1979-ben Nagy-Britanniában, 1980-ban az Egyesült Államokban, majd Francois Mitterrand 1982-es híres teljes fordulatával Franciaországban is neoliberális irányba fordultak a kormányzatok. Privatizáltak, dereguláltak, leépítették a jóléti vívmányokat. Mindezt arra hivatkozva, hogy a megelőző évtizedek társadalmi berendezkedése fenntarthatatlan.