Mi a neoliberalizmus? Mi a jobb és mi a bal?

Bal, jobb

Magyarországon zűrzavar uralkodik a közbeszédben. Gazdasági értelemben a hagyományos baloldal baloldalnak képzeli magát, miközben jobboldali gazdaságpolitikát folytatott húsz éven át, privatizált, megszorított, az adócsökkentést és az állam méretének visszaszorítását helyezte programja középpontjába. A hagyományos mérsékelt jobboldal pedig első kormányzása idején és ellenzékben baloldali retorikát használt, 2010 után ismét kormányra kerülve jobboldali gazdaságpolitikát folytat.

Bal-jobb tengely ugyanis nem egy van, hanem minimum kettő. Van egy kulturális jobb-bal tengely, ahol a balosok szabadságjogokat (szólás- és véleményszabadság, kisebbségek, stb.), a jobbosok a hagyományt (család, nemzet) preferálják. És van egy gazdasági jobb-bal tengely, ahol a jobbosok az üzleti körökhöz állnak közelebb, az adók és az állam szerepének csökkentését támogatják, nem zavarják őket az egyenlőtlenségek. A gazdasági baloldal pedig azt gondolja, hogy a gazdasági felzárkózáshoz és az egyenlőtlenségek csökkentéséhez az állam szerepe szükséges, ehhez pedig adóbevételek. Ebben a két merőleges tengely alkotta koordináta-rendszerben bárki elhelyezheti magát kedvenc politikusai mellé.

A hazai zűrzavar a rendszerváltáskor keletkezett, rosszul vezetődtek be a fogalmak, illetve senki nem kívánt negyven év kommunizmus után baloldalinak látszani. A "reformközgazdászoknak" nevezett generáció a hetvenes-nyolcvanas években megtagadva fiatalkori radikálisan balos önmagát, elkezdte a neliberalizmus klasszikusait, Hayeket, Misest, Kornait és Friedmant olvasni, és élvezettel fedezte fel benne a szocialista rendszer saját bőrén megtapasztalt visszásságainak ideológiai kritikáját. Ezek az írások magas tudományos színvonalúak és relevánsak voltak. Mindent megtanultak arról, hogy miért nem működik a szocializmus. Ez a tudás azonban később kevésnek bizonyult ahhoz, hogy azt is tudják, hogyan működik a kapitalizmus. Főleg a peremvidékeken. Az akkor uralkodó neoliberális forradalom (Thatcher, Reagan) és a szocializmus összeomlásának időszakában érthető, hogy ez a generáció miért szívta őszinte hittel magába egy életre az állam utálatát.

Elfogadták a piaci fundamentalizmus két alaptételét. Először is, hogy a felzárkózó országokra ugyanazok a szabályok vonatkoznak, mint a hatszáz éve kapitalizmust működtető, volt gyarmattartó centrum országokra. Semmi különleges politikára, intézményekre nincs szükség, a szűk értelemben vett "közgazdasági logika" mindent megold. Az állam legyen minimális, a piac uralkodó. Másrészt pedig elfogadták és hirdették, hogy a politikai liberalizmus egyenlő a gazdasági liberalizmussal. Ebből adódóan gondolja még mindig a felmorzsolódott liberális tábor önreflexióra nem nyitott része azt, hogy a gazdasági szabadság garantálhatja egyedül a politikai szabadságjogokat.

A piac fundamentalizmus mindkét alaptézise tévesnek bizonyult, ez a globális pénzügyi és gazdasági válság után világosan látható. Az 1973-ban kezdődött neoliberális hullám bukását ma már a globális közgazdasági irodalom is feldolgozta. Az olyan szerzők művei, mint a Nobel-díjas (egykori neolib) Joseph Stiglitz, Paul Krugman, vagy a máshol szintén közismert köpönyeget váltott (egykori neolib) Jeffrey Sachs, vagy Erik S. Reinert, Ha-Joon Chang, Chalmers Johnson, Kenneth Rogoff alig-alig vannak jelen a magyar gazdaságpolitikai közbeszédben, miközben a világ fejlettebb területein meghatározzák azt. Még a hazánkfia Soros György megtéréséről is lemaradtunk, pedig a piacok világhírű ismerője nyomatékosan megírta, hogy jelenleg a piaci fundamentalizmust tartja a Nyílt Társadalom első számú ellenségének.

*

A neoliberalizmust a tervutasításos rendszer kritikájaként dolgozta ki az osztrák és a chicagói iskola, és ezt a szerepet tudományos értelemben kitűnően teljesítette is. A baj akkor kezdődött, amikor a nyugati jobboldal mellett politikai szerepet kezdett vállalni, és azt kezdte bizonygatni, hogy a szabad piacon kívül csak a sztálini, hitleri és Pol Pot-i diktatúrák léteznek. Nem ismerik el, hogy a kapitalizmus sokszínű (lásd a Hall & Soskice könyv nyomán kibontakozó "kapitalizmus változatai" kutatási program a közgazdaságban), és a piaci fundamentalizmus mellett ezerféle (skandináv, francia, rajnai, távol-keleti, mediterrán, stb.) változata létezik. A piaci fundamentalizmus pedig megvalósult formájában nemhogy nem garantálta az elmúlt évtizedekben a politikai szabadságot, hanem kifejezetten ellenségévé vált, mert a közérdeket a végletekig gyengítette a magánérdek kiszolgálásával. Von Mises és Hayek téziseivel ellentétben egy véres jobboldali katonai diktatúrában vezették be először (Chile 1973), melyet számos hasonló dél-amerikai diktatúra követett, CIA segédlettel. Majd következett Thatcher és Reagan "forradalma", amelyről ma már csak a piaci fundamentalisták gondolják idehaza és világszerte, hogy sikeresek voltak. Mind gazdasági növekedésben, mind pedig foglalkoztatásban alulmúlták az OECD-átlagot, mint ahogy a neoliberalizmus évtizedei globálisan is messze alulmúlták az előtte lévő jóléti állami időszak növekedését és foglalkoztatását.

Neoliberalizmus

Neoliberalizmus...

A thatcheri és reagani gazdaságpolitika brutálisan eladósította az államot és a háztartásokat, miközben a pénzügyi, szociális és környezeti deregulációval megágyazott az egyenlőtlenségek növekedésének, a harmadik világ végzetes lemaradásának, a globális felmelegedésnek, és végül a 2008-as globális gazdasági és pénzügyi válságnak. Magyarországon valószínűleg megdöbbentően kevesen hallottak még a Gramm-Leach-Bliley törvényről, pedig nyugaton ma már konszenzus van arról, hogy ez a piaci fundamentalista elvű dereguláció vezetett a jelzáloghitelezéshez, a hitel-derivatívákhoz, és ezeken keresztül az amerikai pénzügyi rendszer összeomlásához. Szintén dereguláció okozta Izland csődjét, valamint a görög és az ír válságot. Kevesen mérik fel helyesen az offshore adóparadicsomok valódi méretét, pedig minden más tényezőnél nagyobb hatása volt a görögök tragédiájára. A sort folytathatnánk, és a nyugati gazdaságpolitikai közbeszéd folytatja is.

A magyar közbeszéd azonban megrekedt egy korábbi szinten: csak szabadpiaci rendszerek teremtettek tartós növekedést. Sajnos ennek pontosan az ellenkezője az igaz. Tegyük félre a diktatúrákat, ezeket teljesen feleslegesen keveri bele a piaci fundamentalizmus tábora ellenpontnak. Nem ők az ellenpontok, hanem azok az országok, amelyek az állam és a piac kiegyensúlyozott viszonyrendszerében zárkóztak fel a világgazdaság centrumországaihoz. És gyakorlatilag csak ilyeneket ismer a gazdaságtörténet. Ilyen volt Anglia, amikor felzárkózott Flandriához. Ilyen volt az USA, Németország és Svédország, amikor felzárkóztak Angliához a tizenkilencedik században. Védővámokkal, állami szubvenciókkal dolgoztak, állami bankokat és cégeket hoztak létre, és féltve őrizték a technológiai titkukat. Ilyenek voltak a második világháború után a japánok, koreaiak és a szingapúriak, akik állami eszközökkel hoztak létre exportképes hazai multikat, technológiát, belső megtakarítást, a kockázatok állami átvállalását. Ilyenek voltak a finnek és az írek, amikor állami forrásokból finanszírozták az oktatási és szakképzési rendszerüket.

*

A magyar piaci fundamentalisták végzetes tévedése, hogy iparágakban gondolkodnak, és az államszocialista rendszerhez képest végbement technológiai váltást hangsúlyozzák: lám-lám, téeszek helyett van nekünk most már Audink. Nem ismerik ugyanis a multinacionális cégek globális termelési láncaival kapcsolatos közgazdasági irodalmat, mert ha ismernék, tudnák, hogy alacsony hozzáadott értéken kapcsolódunk ezekhez, ezért alacsonyak a béreink. A statisztikailag magas technológiájú exportból nekünk az alacsony hozzáadott értékű gyártás és összeszerelés jut, a magas hozzáadott értékű kutatás, fejlesztés, design, termékdefiníció, pénzügyi szolgáltatások képzett foglalkoztatottjai máshol keresnek sokkal többet. Mi a globális versenyben Mexikó, Indonézia és Banglades strukturális pozícióját céloztuk meg. Ez a modell rengeteg embernek képtelen munkát adni, ezért alacsony a foglalkoztatásunk.

A felzárkózásnak így nincs esélye. Az adóink azért magasak, mert kevesen fizetjük őket, nem pedig fordítva. Megdöbbentő, hogy még mindig a válság idején hét százalékot zuhant "Tátrai Tigris" Szlovákiát hozzák példának, ahol még a gazdasági növekedés időszakában is csökkentek a munkabérek és jottányit nem növekedett a foglalkoztatás a megelőző Meciar-érához képest. A munkával nem rendelkezőknek foglalkoztatást, a már dolgozóknak magasabb hozzáadott értéket és ezen keresztül magasabb béreket az Északi modell és a fejlesztő állam tudna adni. Ehhez jobb oktatási rendszer kell az alapiskolától a szakképzésen át a phd-ig, vasúti és tömegközlekedési infrastruktúra, gyors és hatékony igazságszolgáltatás, korrupcióellenes küzdelem, szociálpolitika és mobilitás, vidékfejlesztés, környezetpolitika. Mindezeket csakis az állam képes szolgáltatni, a piac nem. Mindennek megtalálható a forrása, ha felhagyunk azzal a téves szemlélettel, hogy az újraelosztás mértéke legyen a kiindulópont a GDP-hez képest. Az állam mérete nem valamifajta testtömegindex. Bár a fiskális egyensúly fontos szempont, hosszabb távon azonban egyedüliként nem képes a növekedés és a felzárkózás megalapozására. Magyarország harminc éve stabilizációról stabilizációra bukdácsol, vagy öt nagyobb stabilizációs hullám olvad össze egyetlen folyamatos megszorítássá. Ez nem mehet tovább. Elmaradottabb társadalomnak nagyobb állam kell, nagyobbak a fejlesztési szükségletek. Ráadásul ahogy számos nyugat-európai példa mutatja, a nagyobb újraelosztás sem gazdasági növekedésben, sem tőkevonzásban nem jelent hátrányt.

A magyar politikai baloldal mitológiája szerint amikor a Bajnai kormány csökkentette a saját maga által kreált csődhelyzetet, és közben leaállította a kórházakban a műtéteket, eltörölni igyekezett az iskolatej programot, stb. az szakértői stabilizálás, Bajnai és Oszkó kormányképességének jele Matolcsy megszorító politikájával szemben. Baloldali önazonosság, jobboldali lépések.

A magyar politikai jobboldal mitológiájának alapja, hogy Orbán Viktor ellenzékben felismerte a munkahelyteremtés és az ehhez vezető ingyenes oktatás fontosságát, beszédeket tartott és szociális népszavazást kezdeményezett a neoliberalizmussal szemben. Hoffmann Rózsa szintén. Matolcsy György pedig sokszor elmondta, hogy minden eddigi felemelkedéshez az állam kellett. Ezek nagyon fontos előrelépések voltak. Kormányra kerülve azonban adót csökkentettek, forrásokat vontak el az oktatástól, bevezették a tandíjat, extrém módon csökkentették a felsőoktatást, a kormány külső tagjának számító Parragh László pedig "extrém sokkterápiáról" ad interjút.  Baloldali retorika, jobboldali lépések.

Még mindig nagy a zűrzavar…

18 Tovább

Mi a baj a magyar oktatással?

Hoffmann Rózsa diáktablón

Míg az oktatási államtitkár asszony és a diákok a tandíjról vitatkoznak, közben elsikkad, hogy a magyar oktatási rendszerrel igen komoly tartalmi problémák vannak. Szomorú módon a diákok követelései között sem jelenik meg sehol az oktatás minőségének javítása. Márpedig Magyarországon sem a bérek nem fognak emelkedni, amíg nem nő egy jó oktatási rendszer következtében a termelékenység, sem a foglalkoztatási ráta nem fog érdemben javulni. Ennek következtében pedig az álllamháztartás is állandó egyensúlytalanságoktól szenved majd, és visszatér az eladósodás.

A magyar oktatási rendszer egyik problémája, hogy nemzetközi összehasonlításban is alulfinanszírozott. Ahogy az ábrán látható, a skandináv országok vásárlóerő paritáson is a magyarnak dupláját költik egy főre jutóan oktatásra. Így ebből nem lehet felzárkózás. Ráadásul az elmúlt években még folyamatos forráskivonástól is szenved az intézményrendszer.

Ám még csak nem is a finanszírozás az igazi nagy probléma. Az emberi személyiség fejlődése szempontjából az legelső évek a legfontosabbak. Ezzel szemben a jelenlegi oktatási rendszerünkben pont ez a korszak kapja a legkevesebb figyelmet és erőforrást. Ennek a fordítottjára van szükség, a korai nevelést az oktatás homlokterébe kell emelni.

A hazai alapfokú oktatás hatalmas hozott társadalmi egyenlőtlenségekkel küzd, amelyeket csökkenteni képtelen, ehelyett növeli azokat. Míg ismert módon a magyar közoktatás PISA átlag alatt teljesít, társadalmi különbségektől megtisztítva a teljesítménye nemzetközi összehasonlításban átlagon felüli, azonban a foglalkoztatás, a mobilitás, a társadalmi igazságosság szempontjából szükség van az alapfokú oktatás tartalmi átalakítására és folyamatos monitorozására olyan módon, hogy az kimeneti mutatókban is egyenlő  esélyeket teremtsen. Ehhez a mindenkori legrosszabb kimeneti mutatókkal rendelkező iskolák erőteljes felzárkóztatására van szükség extra anyagi erőforrásokkal, bérekkel, képzésekkel. (Jelenlegi az iskoláskorba kerülő hatévesek mintegy öt évnyi tanulási képességbeli különbséggel érkeznek az általános iskolákba, melyet az kiegyenlítés helyett tizenhat éves korukra tíz éves különbségre növel!!!)

Társadalmi háttértől megtisztítva a magyar oktatási rendszer az egyik legjobb Európában. Sajnos az iskolák közötti különségek brutálisan lehúzzák.

Oktatási rendszerek szelektivitása (Az adott országon belüli eredmények szóródását hány százalékban magyarázzák az iskolák közötti teljesítménykülönbségek? PISA 2009, szövegértés) (Forrás: Radó Péter: Egy alternatív közoktatás-politika alapvonalai[i])



[i] http://oktpolcafe.hu/egy-alternativ-kozoktatas-politika-alapvonalai-vitairat-719/

A középfokú oktatáson belül kiemelkedően rossz a szakképzés minősége, amely az alapfokú oktatás gyengeségei miatt eleve gyenge diákállománnyal működik.

Az egyes uniós tagállamokban angolt tanulók aránya. Bizony kellene az az első számú világnyelv...

A felsőoktatásban szükség van a minőség erőteljes javítására, a belső szerkezet átalakítására. Az oktatási rendszer teljes vertikuma számára alapvető fontosságú a kiszámítható és tisztes megélhetést biztosító pedagógus életszínvonal és életpálya biztosítására. Ez teheti vonzóvá a pályát a megújított pedagógusképzésbe jelentkezőknek, biztosítva a többszörös túljelentkezésből a jelenleg nem létező szelekciót. Míg Finnországban tízszeres a túljelentkezés a tanárképzésbe, Szingapúrban hatszoros, addig Magyarországon nincs túljentkezés, természettudományi tanérképzésre pedig nincs elég jelentkező.

Túl sok a tanár, de brutál alacsony a fizetésük...


A hazánkban drámaian elmaradott és korrupt felnőttképzési rendszerre erőteljesen koncentrálni kell, főképpen azért, mert nemzetközi összehasonlításban drámaian alacsony a felnőttképzésben és vállalati továbbképzésben résztvevő magyarok aránya.

 

Az alkalmazottaiknak képzést nyújtó vállalatok aránya

Nemzeti innovációs rendszer kidolgozására és működtetésére van szükség, amely folyamatosan nyomon követi, koordinálja és az oktatási rendszerbe csatornázza a hazánkban folyó kutatási és fejlesztési tevékenységet. Tudomásul kell venni, hogy a magyar K+F borzalasan alacsony aránya nem abból adódik, hogy az állam nem költ eleget (többet költ, mint az üzleti szektor), hanem abból, hogy a multikra alapozott gazdaságszerekezetünk ennyit tud. Nem innoválni jönnek ide a világcégek, hanem olcsó munkaerővel összeszereltetni. Ha ezen változtatni akarunk, gazdaságszerkezetet kell váltanunk.

Ennek első lépése a képzés...

1 Tovább

Az SzJA csökkentés mítosza és a valóság


Az egykulcsos személyi jövedelemadó elvileg is méltánytalan. Ennek legfőbb oka, hogy a társadalom tagjainak jövőjébe hatalmas összegeket fektet, ezért sikeres tagjai saját személyes erőfeszítései mellett amiatt képesek az átlagon felül teljesíteni, mert a társadalom oktatás, infrastruktúra, közrend, igazságszolgáltatás, képzett munkaerő,  és számos egyéb módon hozzájárul. Mivel mindig lesznek, kiknek képességeik, örökölt helyzetük és szerencséjük átlagon aluli, ezért méltányos, hogy a társadalom sikeresebb tagjai nagyobb arányban járuljanak hozzá az állam kiadásaihoz. Ráadásul a társadalom nagyobbik része úgy látja, hogy a gazdagabbak boldogulásához saját erőfeszítéseik és a társadalom támogatása mellett a korrupció, az adóelkerülés és a fekete gazdaság is jelentős mértékben hozzájárul. Ez ismét csak a jövedelmi adók progresszívé tétele mellett szól (a vagyoni adózás fokozása mellett).

A felső jövedelemadó kulcsok csökkentésének gazdasági növekedésre gyakorolt pozitív hatásával kapcsolatos elméleti vélekedéseket azonban az empíria is cáfolja. A csökkentés hívei szerint a felső adókulcsok csökkentése több mechanizmuson keresztül hat. Elvileg az „embereknél hagyott pénz növeli a magánbefektetéseket” a gazdaságban. Az empíria szerint azonban a gazdagoknál hagyott pénzeket azok megtakarítják és nem invesztálják:

 

 

 

5. ábra – A legfelsőbb SzJA kulcs csökkentése a neoliberális elmélettel szemben a valóságban nem vezet magasabb privátberuházásokhoz, a gazdagok megtakarítják azt (Forrás: Hungerford L, Thomas Taxes and the Economy: An Economic Analysis of Top tax Rates since 1945, Congressional Research Centre, 2012)

 

Ez persze nem annyira újdonság, John Maynard Keynes már a huszadik század harmincas éveiben leírta mindezt („Keynesi fogyasztási funkció”). Az sem stimmel azonban, hogy az SzJA csökkentések az „okos magánberuházásokon” keresztül a termelékenység növekedéséhez vezetnének:

 

 

6. ábra – Az alacsonyabb felső SzJA kulcsok a munkaerő termelékenységének alacsonyabb növekményéhez vezetnek (Forrás: Hungerford, ibid.)

 

Mindebből szinte következik, hogy az alacsonyabb SzJA kulcsok eredményeképpen az egy főre jutó GDP sem növekszik, ahogy azt az SzJA csökkentés hívei várnák:

7. ábra – Az alacsonyabb SzJA szintek mellett nem nő jobban az egy főre jutó GDP (Forrás: Hungerford ibid.)

 

 

8. ábra – A legfelső adókulcs csökkentésének gazdasági növekedésre gyakorolt hatása az USA-ban 1979 és 2005 között, a késleltetett hatást is figyelembe véve, inkább negatív volt, mint pozitív (Filip Spagnoli, a belga jegybank statisztikusának számításai)

 

 

9. ábra – A nemzetközi kitekintés sem erősíti meg a gazdasági növekedésre feltételezett pozitív hatást

 

Ami viszont világosan látszik, hogy a legfelsőbb SzJA kulcs csökkentése drasztikusan növeli a felső 0.1% részesedését a jövedelmekből, miközben drámaian csökkenti a foglalkoztatottak jövedelmi részesedését.

 

10. ábra – A csökkentett felső SzJA kulcsok drámaian növelik a legfelsőbb 0,1% jövedelmi részesedését, és csökkentik a foglalkoztatottakét (Forrás: Hungerford ibid.)

 

 

Nem volt mindez másképp Magyarországon sem. Az egykulcsos SZJA bevezetése 2011-ben majdnem 400 milliárdos bevétel kiesést okozott a költségvetésnek[iii]: 2011-ben 1382,8 milliárdnyi szja-bevétele volt az államnak, ami 20,9 százalékkal, 395,7 milliárddal kevesebb volt a 2010-esnél, miközben alapvetően a magas jövedelműek jövedelme nőtt (293 ezer forint bruttótól, azaz 83 ezer forinttal a bruttó átlagkereset felett). A közepes jövedelműeké nem változott, az alacsony jövedelműeké pedig csökkent.

[iii] http://www.kormany.hu/hu/nemzetgazdasagi-miniszterium/allamhaztartasert-felelos-allamtitkarsag/hirek/tajekoztato-az-allamhaztartas-kozponti-alrendszerenek-2011-evi-es-2011-december-havi-helyzeterol

52 Tovább

Mi is az offshore?

Az offshore joghatóságokkal kapcsolatban a világ, és így Magyarország polgárainak többsége is drasztikus tévedésben él. Azt gondolják ugyanis, hogy ezek jelentősége marginális, néhány gazdagabb magánember vagy vállalat játékterei. A valóságban ez egyáltalán nem így van[i]. Központi szerepet játszanak ezek az adóparadicsomok abban, hogy az állami újraelosztó rendszerek finanszírozhatlanok, a harmadik világ országai pedig semmit nem fejlődnek. Általában két alapvető problémával állunk szemben az offshore-ral kapcsolatban. Először is nincs egyetértés abban, hogy mit tekintünk adóparadicsomnak. A nagyvállalatok fogságában lévő államok és nemzetközi szervezetek ugyanis  igen szűk definíciókkal igyekeznek leplezni a ténylegesen adóparadicsom-szerű működést. Másodszor pedig a jelenség lényegéből adódóan nincs érdemi információnk az itt parkoltatott pénzek mennyiségével kapcsolatban. Az offshore tevékenység igen jelentős része ténylegesen nem is távoli apró szigeteken történik, hanem olyan onshore területeken, mint az USA, az Egyesült Királyság, Luxemburg, Svájc, vagy Hollandia.

Svájc a világ egyik legnagyobb koszos pénzeket kezelő központja. 2009-ben 2,1 billió dollárnyi pénz feküdt ott külföldiek nevén. A globális pénzügyi krízis előtt ez 3,1 billió volt. Ennek fele európaiaktól, akiknek 80%-a nem vallotta be ezeket a pénzeket a hazai adóhatóságának. Az olasz pénzek esetében ez az arány 99%. Az már köztudott, hogy Svájc titkosított bankszámlákat tart fenn a Khadaffihoz és Mubarakhoz hasonló diktátoroknak, orosz oligarcháknak, harmadik világbeli tömeggyilkosoknak.  A holland függőségi területeken évente 18 billió dollár csorog keresztül, ez 18-szor a holland GDP. A Kajmán szigeteken 25 000 lakosra 80 ezer regisztrált vállalkozás jut, köztük a hedge fundok három negyede.1,9 billió dollár fekszik itt, több mint a New York-i bankokban.

A Tax Justice Network nevű NGO szerint 2005-ben a leggazdagabb magánszemélyek 11,5 billió dollárt pihentettek offshore megbízásokban. Ez kb. a világ teljes gazdagságának negyede, és megfelel az USA teljes évi GNP-jének. Az ezen megtakarítások meg nem adóztatása miatti adókiesések akár háromszorosa is lehetnek a teljes évi segélynek, amelyet a gazdag országok a szegényebbeknek fizetnek. Minden Afrikának juttatott 1 dollár után 10 dollárnyi pénz folyik ki ezekből az államokból offshore központokba.  Ha valakit tényleg érdekel, miért nem zárkózik fel Afrika, ez a kérdés megkerülhetetlen.

Egy tudományos felmérés szerint az USA száz legnagyobb multijából kilencvenkilencnek kiterjedt offshore telephelyhálózata van. Ami lehetséges, az onnantól fogva elkerülhetetlen, mivel a versenytársak is csinálják.

Az adóparadicsomként működő szigetek pedig nem teljesen független államok, hanem leginkább  brit és amerikai függésben vannak.  A britek 1973-as uniós belépésükkor külön bebiztosították, hogy a Csatorna-szigetek (Guernsey, Jersey, Isle of Man és hasonló Crown Dependencies) ne legyenek az EU részei, ne kelljen alkalmazniuk az uniós tőkepiaci jogot. Ugyanezt tették Hong Konggal és Makaóval a kínai tőke felszívására, a karibi szigetekkel (Bahama, Kajmán Szigetek, Brit Virgin szigetek) az amerikai tőke bevonzására.

Amerika a világ egyik legnagyobb onshore offshore központja. Ezen belül is kiemelkednek egyes tagállamok (Nevada, Wyomnig), és különösen Delaware[ii]. Az offshore központok létezése ellehetetleníti a nemzetközi tőkebefektetések nyomon követését is. Vajon véletlen-e, hogy 2007-ben a Kínába irányuló külföldi működő tőke befektetések nem Japánból, az USA-ból vagy Dél-Koreából jöttek, hanem mindenkit megelőzve Hong Kongból és a Brit Virgin Szigetekről? Vajon véletlen-e, hogy az Indiába áramló külföldi működő tőke első számú forrása 43%-al nem az USA, Kína vagy az Egyesült Királyság volt, hanem a brit pókhálóhoz kötődő Mauritius, a nemzetközi offshore rendszer új csillaga?

A Transparency International ismert nemzetközi korrupciós percepciós listáján 1993 óta folyamatosan előkelő helyen szerepelnek az olyan országok, mint az USA, az Egyesült Királyság, Luxemburg, vagy Svájc. Ez azonban csak a korrupció érzetét vizsgálja. 2009 Novemberében azonban a nemzetközi Tax Justice Network megjelentette Pénzügyi Titkossági Indexét, amely számos kulcsfontosságú szabályozás összehasonlításával jött létre, elkötelezett szakértők közreműködésével. Kik vannak a lista tetején?

 1. Egyesült Államok 2. Luxemburg 3. Svájc 4. Kajmán Szigetek 5. Egyesült Királyság

Némileg más lista. Köztük három uniós tagállam. Nem meglepő, hogy az EU, amely lényegében egy kormányok által irányított szervezet, nem sokat tesz az offshore jogrendszerek szabályozására. 

Az adóparadicsomok többsége a közvélekedéssel ellentétben NEM apró független karibi sziget!

Az offshore rendszernek három fontos hatása van. A piaci hatékonyságra hivatkozva elvonja a finanszírozást a nyugati világban az 1933 és 1973 között kialakított jóléti rendszerektől, amelyek a piaci fundamentalizmus ideológiája szerint folyamatosan 'túl drágák', ezért leépítésre szorulnak.  Egészen valószínű, hogy az offshore rendszer megszüntetésével ismét fenntarthatóvá válnának ezek az újraelosztási rendszerek. Másrészt a könnyen befolyásolható adóparadicsomok létezésükkel zsarolási potenciált jelentenek az onshore nemzetállamok irányába, ahol ezen keresztül könnyedén elérhető az adócsökkentés, a dereguláció. Ez pedig a vagyon felfelé, a kockázatok lefelé történő újraelosztását jelentik, illetve a jóléti rendszerekből történő további forráskivonást. Harmadrészt pedig a fejlesztési pénzek többszörösének elszivárgásán keresztül ellehetetlenítik a harmadik világbeli országok felzárkózását.

Ráadásul mivel a pénz hatalom, a névleg demokratikus államok  érdemi döntéshozatalát is kiüresítik, látszólagossá teszik, amennyiben a nemzeti szabályozó tehetetlenül áll a nemzeti adóztatás alól kivont pénzek visszavezetése tekintetében. De facto megszűnik a rendelkezési a joga ezekkel a nemzeti forrásokkal, mivel azok de jure nemzetközileg elismert joghatóságok felé áramolnak.

A világ legelismertebb offshore-ral foglalkozó civil szervezete, a Tax Justice Network (~Adóigazságossági Hálozat) 2012-ben tette  közzé legújabb jelentését Estimating the Price of Offshore (~Az offshore becsült ára) címen. (A szervezet vezetője, John Christensen maga is kiugrott offshore bankár, a jelentés késztője, James S. Henry pedig a McKinsey konzulting cég volt fő közgazdásza, offshore specialista.) A jelentés szerint Magyarország benne van az offshore által legkedvezőtlenebbül érintett húsz fejlődő ország között. Sőt, 242 milliárd dolláros veszteségével megelőzi a nálánál sokkal nagyobb, és korruptabb hírben álló Lengyelországot, Ukrajnát és Kazahsztánt is! Az 1980-as évek óta Magyarországról kiáramlott összeg nyers számítások szerint a magyar államadósság két és félszeresét teszi ki! Ha igaz, amit a civil szervezet állít, akkor ez bombasztikus hír. Gyakorlatilag azt jelenti, hogy az elmúlt harminc év megszorításainak többsége értelmetlen volt. Ezen felül pedig örökre érvényét vesztik azok a kijelentések, amelyek szerint a magyar állam túl nagy lenne, a jóléti juttatások pedig koraszülöttek. A civil szervezet módszertana nyilvános, munkájukban nagy nemzetközi intézmények (Világbank, ENSz, BIS, stb.) adatokra építettek.  Fontos tény: az OECD, az IMF 2008 óta nem foglalkoznak érdemben az offshore jelenség tanulmányozásával, pedig az idő tájt ők maguk is 11 milliárd dollárra becsülték annak mértékét. Azaz lehet (és érdemes is) vitatkozni a Tax Justice Network-kel, ám becsléseik megkerülhetetlenek.

Mi a helyzet világszinten? A jelentés alkotói szofisztikált módszertant használtak a Világbank, az IMF, az ENSZ és más szervezetek adatait felhasználva. Ezt aztán összevetették a tartalékvaluták és az arany iránti kereslet alakulásával, illetve privátbankári tanulmányokkal. A rigorózus kutatás eredményeképpen azt találták, hogy mintegy 21 billió dollárnyi be nem jelentett vagyonnal rendelkeztek a világ leggazdagabbjai offshore paradicsomokban 2010-ben! Ez nagyjából egyenlő az USA és Japán teljes évi gazdasági kibocsátásával! Az adat értelmezéséhez fontos megjegyezni, hogy mindez csak a leggazdagabb polgárok vagyona, azaz a világvállalatok ennél jóval nagyobb offshore állománya ebben nincs benne. Azt is szem előtt kell tartani, hogy mindez csupán pénzügyi megtakarítás, az ingatlanok, yachtok és egyéb vagyontárgyak nem foglaltatnak bele.

Egy másik szervezet, a Blochamps Capital konzulting cég becslése szerint évente nagyságrendileg 200-300 milliárd forint tőkekivonás történik a magyar gazdasági és politikai elit köreiből. A vállalati szektor offshore tőkekivonására, illetve a Magyarországon működő multinacionális vállalatok transzferárazására nincs megbízható becslés.



[i] Az idézett állítások Nicholas Shaxson  Treasure Island – Tax Havens and the Men Who Stole the World (Kincses Szigetek – Adóparadicsomok és akik ellopták a világot) című meghatározó jelentőségű könyvéből valók. Érdemes mindenkinek elolvasni a könyvet, akit a téma érdekel.

[ii] Amikor Barack Obama elnök egyszer megemlítette, hogy a Kajmán Szigeteken létezik egy Ugland House nevű épület, ahova 12 000 vállalat van bejegyezve, Anthony Travers, a kajmáni Pénzügyi Felügyelet elnöke a következővel válaszolt: Delaware fővárosában, Wilmingtonban, az Orange Street 1209 alatt 217 000 vállalat van bejegyezve… A Fortune 500 vállalatainak kétharmada Delaware-ben van bejegyezve, akárcsak a 2007-es elsődleges kibocsátások 90%-a.

 

2 Tovább

Görög csőd: ki a felelős?

A főáramú médiaával szemben nem igaz, hogy a görögök lusták lennének, vagy hogy többet költenének mint amit megtermelnek.


Görögország érdekessége, hogy szinte mindvégig az uniós tagság hátrányainak kísérleti lovaként működött, csak keveseknek volt szeme hozzá. Mindenki az ír Kelta Tigris kiugrását figyelte, a sikerpéldákra fókuszált, nem akart a kudarctörténetekből tanulni. Az Európai Bizottság propagandaanyagaiban rendszeresen pozitív példaként hozta fel Írországot, mint minta országot, amely a legtöbbet profitált az európai integrációból. Csöndben hallgatott azonban Görögországról, amely nemcsak hogy nem volt képes ilyen mértékű fejlődésre, hanem ráadásul tagságának első időszakában még vissza is esett az unió átlagos fejlettségi szintjéhez képest. A görög egy főre jutó GDP 1980-ban az akkori közösségi átlag 58%-án állt, 1992-ben pedig csupán csak 52%-án. Sajnos Magyarország az utóbbi időszakban legalább annyira hasonlít erre a görög pályára, mint az írre, ezért érdemes ezt az ellenpéldát is szemügyre vennünk.

A görögök 1981-ben lettek az akkor Európai Közösségeknek nevezett integráció teljes jogú tagjai, azaz mindössze pár évvel az után, hogy a demokráciát sikerült 1975-ben visszaállítani a tábornok által irányított katonai junta éveit követően. A gyors felvételnek alapvetően geopolitikai oka volt. Az akkor még bőven bipoláris logikájú világban a Nyugat joggal tarthatott attól, hogy a komoly baloldali hagyományokkal rendelkező Görögországot felszippantja a szocialista blokk, hacsak gyorsan nem válik a nyugati integrációs szervezet részévé. A gyors integrációval kapcsolatban sokan óvatosságra intettek. Így tett az Európai Bizottság is, amely az országot állásfoglalásaiban nem tartotta az integrációra felkészültnek, a görög gazdaságot pedig törékenynek érezte ahhoz, hogy az európai verseny körülményei közt megállja helyét.

Görögország azonban 1981-ben mégis tag lett. Októberben, nem sokkal a belépés után nagy többséggel hatalomra került a Pánhellén Szocialista Mozgalom (PaSzoK). Ők még ellenzéki korukban kinyilvánították, hogy nem támogatják az ország belépést. Nem sokára egy memorandumot intéztek a Bizottsághoz, ami alapján képesek voltak némileg újratárgyalni a belépés feltételeit. (Ilyesmi azóta sem történt. 2007-ben a csatlakozási szerződés újratárgyalását felvető lengyelek például azonnal hangos ellenkezésekbe ütköztek).

A tagság és a növekedés lelassulása

Görögország azért érdekes példa, mert a tagság idején jelentősen lelassult a gazdasági növekedése. A hatvanas években még bezárkózó, autarch politikát folytató állam az OECD egyik legmagasabb növekedését produkálta, átlag 7,6%-al. A nyolcvanas évekre ez átlag évi 1.6%-ra lassult le.

Mindez azt sejteti, hogy egy szegényebb gazdaságnak jobb fejlődési kontextus a védővámok és a leértékelések lehetősége, mint a szabadkereskedelem és kötött árfolyamrendszer. Valójában egyetlen példát nem találunk arra, hogy egy ország de jure vagy legalább de facto (Ázsiai Tigrisek) protekcionizmus nélkül zárkózott volna fel.

A belépés után, a nyolcvanas években már csökkentek az olajárak, ami elvileg kedvezően kellett volna hasson. De még ennél is fontosabb, hogy a kilencvenes évek második felében Jacques Delors elnöksége alatt ismét erőre kapott az egységes belső piac versenyének kiépítése. Azaz a görögök, szemben az előző bővítésekkel, a legszegényebb országként léptek be, ráadásul olyan időszakban, amikor éppen intenzívvé vált a közös piaci verseny.

Mindezek ellenére a fő tanulság mégis az, hogy egy gyenge gazdaság veszíteni is tud az európai mezőnyben. A görögök hatalmas államháztartási hiányokat produkáltak az időszak alatt mindvégig. Az 1980-as GDP 39,5% arányos államadósság 1992-re 118,2%-ra emelkedett, és ez Belgium és Olaszország mellett a legmagasabb volt az akkori EK12-ben. Ez nagyjából a mostani krízisszintnek felel meg! Maga az adósságtörlesztés hatalmas tétel lett a költségvetésben. Nőttek ugyan az egyéb állami kiadások is, kb. a GDP 25%-áról 40%-ra a nyolcvanas években, de ez azért volt, mert a görögök társadalombiztosítást, kiterjedt egészségügyi rendszert és nyugdíjrendszert kaptak. Ezzel gyakorlatilag az európai átlagnak megfelelővé vált a kiadási oldal, ahol azonban két furcsaság mégis megtalálható. A görögök a török mizéria miatt többet költenek hadseregükre, mint az uniós átlag, oktatásra viszont kevesebbet, mint az uniós átlag. A bevételi oldalon pedig egyszerűen nem sikerült beszedni az adókat. A közvetlen adók csak a bevételi oldal egy harmadát teszik ki. Ezen belül a tőzsdén nem jegyzett a GDP 1%-nál kevesebb adót fizetnek be!
Az adóelkerülés a görög gazdaság permanens része. A politikusok nyers klientalizmusból a különböző gazdasági ágazatok számára rendkívüli kedvezményeket biztosítottak, amelyek lassan a gazdaság egészére kiterjedtek, és megkérdőjelezhetetlenek. A görög elit ezen adórendszerbéli töredezettség miatt gyakorlatilag alig fizet adót, tannak ellenére, hogy hivatalosan progresszív adórendszer van, és a felső kulcs 40%-nál van. A hivatalosan turisztikai célokra bejegyzett ám gyakorlatilag magánhasználatú villák és yachtok után sem kell adót fizetni. a görög gazdasági elit igen nagy része offshore tartja a pénzét.

Mindeközben az uniós támogatások igen bőkezűen elkezdtek érkezni, a nettó transzferek a GDP 3-7%-át is elérték. (Ilyen magas mértékű támogatásokban manapság már nem részesülnek uniós tagállamok, azok maximuma mostanság a GDP 4%-ában van meghatározva, de a valóságban alig haladja meg az egy százalékot.) Sajnos a görögöknek juttatott támogatások szerkezete tragikusan rossz volt. A mezőgazdasági típusú támogatások tették ki annak túlnyomó többségét, és ez később is csak kisebb mértékben változott.

Magának a tagság által sugallt stabilitásnak is pozitívan kellett volna hatnia a befektetők szemszögéből. Portugáliával és Spanyolországgal szemben Görögország képtelen volt a tagságból adódó előnyöket kihasználni. A másik két mediterrán ország ugyanis szerkezeti reformokat vezetett be. A görög gazdaság versenyképessége azt jelentette, hogy a görög tulajdonú cégek kénytelenek voltak ellenállni a közösségi versenynek, és nem hogy új piacokat nem szereztek, de saját hazai piacaikat is elveszítették. A hatalmas volumenű uniós támogatások sem voltak képesek ellensúlyozni azt a veszteséget, amelyet Görögország az egységes belső piacon belül elszenvedett. A görög gazdaság még túl gyenge volt, nem volt érett egy ilyen gyors piacliberalizációra. A GDP 30%-át kitevő görög export harmada a turizmus, harmada a tengeri szállítás (a kínai termékek 80%-a görög hajókon éri el Európát!), és a fennmaradó harmad minden más együtt (ipari és mezőgazdasági termékek).

A görög konvergenciaprogram kudarca

A görögök szinte minden más tagállamnál rosszabb makrogazdasági feltételekkel érkeztek el az 1992-es Maastrichti Szerződéshez, amely az euró bevezetését is célul tűzte ki. A kormány ambiciózus konvergencia programot hirdetett meg, ezt azonban nem sikerült végigvinnie, ezért Görögország lett az egyetlen uniós ország, amelynek sem sikerült 1998-ban bevezetnie az eurót. Ekkor kineveztek egy „euró ügyi minisztert”, akinek konkrétan az volt a feladata, hogy kollégáival betartassa a maastrichti konvergencia kritériumokat. Munkája sikeres volt, hiszen Görögország 2001-től az eurozóna 12. tagjává vált. Később azonban attól volt hangos a nemzetközi sajtó, hogy (sok más országhoz hasonlóan) komoly könyvelési turpisságokkal sikerült csak a költségvetési kritérium betartása. Senki ne gondolja azonban, hogy az övezetbe való belépéskor a csalásokat csak a görögök nyakába lehet varrni. A költségvetési elszámolás szabályait maga az Eurostat hozta létre. Ha nem vették észre a görögök manipulációit, akkor az az ő felelősségük. Ha észrevették, és együttműködtek, az is. Az utóbbit valószínűsíti, hogy ismert módon már a kilencvenes években is együttműködtek egyes alapító tagállamok (Olaszország, Portugália, Belgium) eurozónába „tuszkolásában”. Az euró politikai projektként túl fontos volt ahhoz, hogy a gazdasági racionalitás prudens keretek közé szorítsa.

Az EU déli perifériája mióta a nyolcvanas években belépett, egyfolytában versenyképességi problémákkal küzd az egységes piacon belül. A kétezres években, az eurozóna tagjaként ez a periféria minden addig látottnál alacsonyabb kamatszinteken jutott tőkéhez, amely egyfajta befektetési boomot okozott a térségben. Görögországban mindezt megfejelte még egy olimpia is, amely extra lökést adott a gazdaságnak. A konjunktúra és a kedvező világgazdasági környezet minden eddiginél nagyobb, 40-60%-os reálbér növekedést eredményezett a déli periférián. A bérek növekedése a fogyasztás megugrásával és a háztartások eladósodásával járt együtt. Ezt a hatalmas bérkiáramlást pedig nem követte a termelékenység növekedése, amely ugyan magas volt, a németet például jóval meghaladó! Azonban a mediterrán országok jelentős versenyképességi hátrányba kerültek Németországgal szemben. A német exportgépezet óriási többletet halmozott fel az egységes belső piacon belül. Ennek az egyik oka az volt, hogy a németek öndiagnózisa a túl magas bér volt, amelyet a nagyon lassú termelékenységi növekményüknél nem gyorsabb, visszafogott bérkiáramlással orvosoltak. Azaz amíg a déliek egy egységnyi termékre jutó bérköltsége meredeken emelkedett, a németeké stagnált. Ráadásul a német cégek bérköltségei még avval is csökkentek, hogy az alacsony bérszintű kelet-európai új tagállamokat belefoglalták nemzetközi termelési láncaikba. Az így megtermelt tőkét pedig Németország visszaforgatta közvetlen működő tőke és banki hitelek formájában délre, különösen azután, hogy a kelet-európai hitelezés a válság kirobbanta után bedőlt. (Amikor tehát a németek, franciák és mások Görögországot mentik, tulajdonképpen a saját bankjaikat is mentik.) A dolog érdekessége, hogy Görögország tulajdonképpen sikeres felzárkózásban is lehetett volna a 2000-es években. A termelékenység emelkedése például magasabb volt, mint Németországban, azaz ha türelmesebb módon egy lassabb bérnövekménnyel is megelégednek a görögök, akkor szép nyugodt és fenntartható felzárkózásban lettek volna.

Mindez tehát megmutatja, hogy maga Görögország is minden kétséget kizárólag felelős a saját sorsáért. Ha egy országban a termelékenységet messze meghaladóan nőnek a bérek és a fogyasztás, és közben a háztartások eladósodnak, akkor ne csodálkozzanak azon, hogy versenyképességi hátrányuk lesz, kereskedelmi deficitjük, felülértékelődnek.

NEM CSAK A GÖRÖG ÁLLAM TEHET RÓLA

De nem igaz, hogy csakis a görög állam tehetne a krízisről. A görög állam akkor sem nagy, ha minden negyedik görög az államnak dolgozik. Az állam kiadásai ugyanis a 2000-es években mindvégig a GDP 45%-a körül voltak, a német kiadási méret alatt. Az állam bruttó adóssága 2000 után folyamatosan csökkenőben volt a nemzetközi gazdasági válság kirobbanásáig, csakis azután nőtt meg a hirtelen hatalmasra ugró költségvetési hiány következtében, illetve amikor a négy legnagyobb görög bank állami segítséget kért. A megugró bérkiáramlásra a magánszektorban, illetve a háztartások hitelfelvételi boomjára a görög államnak csak igen korlátozottan lett volna ráhatása.

Az sem teljesen igaz, hogy a görög válság a gyarló, dőzsölő és korrupt görög kultúra eredménye. Itt érdemes tenni egy összehasonlítást Ciprussal, amely gyakorlatilag egy másik görög köztársaság. Míg a görögök régóta ismert módon problémásak, Ciprus érdekes módon az az ország volt, amely EU-n kívüli országként is mindvégig megfelelt volna az eurót meghatározó, 1992-ben meghatározott maastrichti kritériumok mindegyikének. Erre az unión belül egyetlen ország sem volt képes. Azaz a kulturális meghatározottság mítosz. A két ország között jelentős különbség, hogy míg Ciprus sokak szerint adóparadicsomként működik az EU-n belül is, addig Görögországban a gazdasági elit legjava, a nagyvállalkozók igen gyakran nem adóznak, az országon kívüli, jóval kedvezőbb adóztatású országokban – többek között Cipruson - tartják pénzüket.

A hazai és nemzetközi mainstream média előszeretettel használja a görög államcsődközeli helyzettel kapcsolatban azt a klisét, hogy a görög egy rosszul működő állam, amely túlköltekező és ráadásul csaló is, ideje tehát leépíteni.
A dolgok közelebbi vizsgálata azonban meglepő eredményre vezet. A görög állam kiadási oldala az elmúlt évtizedben a nemzeti össztermék (GDP) 44%-a körül mozgott, ami alacsonynak mondható, jóval a német kiadási szint alatt van, körülbelül ott, ahova a magyar újraelosztását kívánják egyesek visszavágni. A krízist kiváltó fő makrogazdasági indikátor, a nemzeti össztermékhez mért állami eladósodottság szintje ugyanis az évtized eleje, azaz az euró bevezetése óta nem nőtt, ahogy azt gondolnánk, hanem fokozatosan csökkent! Annak megugrása csak a nemzetközi gazdasági válság beálltával tapasztalható, azaz csak 2008-tól találunk jelentős emelkedést az adósságállományban. Mi történt ekkor pontosan? Amit nagyon kevesen tudnak, hogy a görög államnak ez idő tájt négy meghatározó hazai bankot kellett kistafíroznia. Olyan ismert nevekről van szó, mint a Piraeus Bank, a Görög Nemzeti Bank (ez neve ellenére egy kereskedelmi bank), az Eurobank és az Alphabank. Ezek a pénzintézetek az évtized optimistább első felében komoly terjeszkedést hajtottak végre a balkáni és kelet-mediterrán térségben, követve az ide szintén befektető görög cégeket. A nemzetközi krízis beütésével azonban ez az újkori hellén expanzió negatív fordulatot vett, magával rántva a pénzintézeteket.

Ami tehát államválságnak tűnik a nem tájékoztatott médiafogyasztó számára, az legalábbis részben piaci válság. Természetesen vannak problematikus elemei a görög állami működésnek. Ám mindebből igen téves azt a következtetést levonni, hogy a problémamentes piac állna szemben a felelőtlen állammal, azaz hogy újabb okot látnánk arra, hogy a minél kisebb állam fog hosszabb távon biztonságot teremteni, nem pedig a szabályozott piac.
Ráadásul Görögország nincs egyedül. Hasonló fejlemények más dél-európai országokban is voltak, még Írországban is, ahol nemrégiben az Anglo Irish Bank megsegítése után ugrott meg ismét az ír államháztartási hiány a radikális megszorítások ellenére, mindez ráadásul Írország leminősítéséhez vezetett, tovább súlyosbítva a helyzetet. Ahogy az Egyesült Államokban, így Európában is igen sokszor a magánszektor és ezen belül a pénzügyi szektor problémái okozták az állam válságát.

A NÉMETEK FELELŐSSÉGE

De nem varrjuk teljes egészében a görögök nyakába sem a válságot. Tagadhatatlan ugyanis, hogy miközben a német bérek prudens módon lépést tartottak a termelékenység növekedésével, maguknak a béreknek a részesedése a gazdasági kibocsátásból csökkent. Azaz minden valószínűség szerint a német versenyképességet az is erősítette, hogy erősen visszafogták a béreket a Schröder időszaktól kezdődően. Márpedig az nem szerencsés, nem esik egybe az európai szociális modell képével, ha egy gazdaság azzal válik versenyképesebbé egy másiknál, hogy a béreken spórol a profit javára. Mindez persze nem teszi semmissé a görög bérek túl gyors felfutását, csak relativizálja annak súlyát.

A MEGOLDÁSRÓL

Mi lesz a görög válság kimenetele? Nos, ennek egyik oldala a mentőcsomag, másik pedig a görög kormány tettei. Ismert módon az eurozóna tagjai az eredeti szerződések explicit tiltásai ellenére is áthidaló segítséget nyújtottak Görögországnak, sőt, tudjuk, hogy már egyfajta európai monetáris alap kezdeményre utaló háttércsomagot is összeállítottak (hitelgarancia, EKB állampapír és kötvényvásárlási joga). Természetesen a segítség jelentős része a Görögországban kitett, főleg német és francia bankok megsegítését célozta, illetve annak elkerülését, hogy a többi dél-európai ország, és ezen keresztül az eurozóna is bedőljön. Mindez azonban csak rövid távon bizonyult elégségesnek, ám nem oldotta meg az alapproblémát. Az 5%-on felvett államadóságot újrafinanszírozó hitel ugyanis kedvezőbb volt természetesen a vállalhatatlan piaci alternatívánál, de a lefaragott államháztartási hiány és az emiatt romló GDP csökkenés mellett azt is jelentette, hogy Görögország GDP-hez mért államadóssága 1505 közelére ért. Kevesen tudják, hogy a külső adósság újrafinanszírozása szempontjából 2010 kevésbé veszélyes év volt, mint 2011.
A Papandreou kormány által kényszerűen vállalt megszorítások nem hogy nem fognak a gazdasági növekedés újraéledéséhez vezetni. Természetesen helyes dolog az állami alkalmazottak és a nyugdíjasok mindenfajta 13. és 14. havi juttatását megszüntetni, ám a köztisztviselők bérbefagyasztása maximum a munkamorál csökkenését eredményezheti (gyenge kényszerlépés, hiszen a magánszektor bérkiáramlására a kormánynak nem lehet ráhatása). AZ ÁFA és a jövedéki adók emelése hozzájárulhat az egyensúly visszaállításához, de a gazdasági növekedést visszafoghatja. És mindezzel együtt is csak -9% körül tartunk, honnan lesz itt egyensúly közeli állapot? És akkor még nem beszéltünk sztrájkokról, demonstrációkról, a leblokkolt államról… Az utóbbi évek összes megszorító csomagja a kibocsátás jelentős visszaesésével járt együtt az uniós tagállamokban. Az erősen visszaeső GDP pedig az államadósság/GDP mutató nevezőjeként tovább ronthatja a görögök hitelképességét.

Görögország a stabilizáció világrekordere. Az első stabilizáció 83-85 -ben volt a Paszok kormány alatt, aztán 1993-ban a jobboldal, majd Szimitisz az eurókonvergencia időszakában, majd most az IMF-EU csomag részeként. Minden stabilizáció után magasabb lett az államadósság aránya a nemzeti össztermékhez képest



Most azonban az egy évvel ezelőtti bailout bailoutjára lesz majd szükség, azaz valamifajta átütemezésre, mert Görögország ismét bajban van. Tulajdonképpen nincs meglepetés, előre lehetett látni, az Economist például az előző bailout környékén kiszámította, hogy mostanra körülbelül a GDP 150%-ára fog növekedni a görög államadósság, mert fenntarthatatlan pályán haladnak. Pontosan így lett.

Az igazi tragédia, hogy az előző bailout most következő bailoutja sem jelent majd mást, mint a problémák elodázását. Egyik eleme további megszorítás. A megszorításoknak soha sehol semmilyen körülmények között nincs semmi értelme. Csakis újabb és újabb "stabilizációhoz" vezetnek. Ráadásul mindegyik görög ellenzéki párt ellenzi, és a Jorgosz Papendreu eddig nem tudta meggyőzni őket.

Még problémásabb a hatalmas arányú priavatizáció, amelyet PASZOK kormány bejelentett. Hellenic Postbank, thessaloniki és pireuszi kikötő. Jorgosz papája, a Titóval szimpatizáló Andreasz Papandreu egykori erősen balos miniszterelnök (1981-89 és 1993-96) forog a sírjában. Mi értelme lenne ugyanis az egyszeri hatású privatizációval betömni a folyamatosan újra és újra keletkező lukakat? Ha a magánosítandó vagyont a görög elit veszi meg, akkor csak súlyosbodik a görög válság első számú alapoka: ahogy azt már említettük, görög elit nem fizet adót. Most majd még több jövedelem után nem fog. Ha viszont a kínaiak (oroszok, németek...) veszik meg az állami vagyont, mint ahogy már a piraeusi kikötő felét megvették, akkor az aranytojást tojó tyúkot adják el. A görög gazdaságnak ugyanis a turizmuson és a tengeri szállítmányozáson kívül alig akad még versenyképes exportterméke.

Egy rövid gondolat a görögök állítólagos „lustaságáról”: az OECD adatai alapján 2008-ban az átlaggörög 2120 órát dolgozott. Ez pont 690 órával több, mint az átlagnémet, 467 órával több mint az átlagbrit, és 356-al több mint az OECD átlag. Az éves fizetett szabadság Görögországban 23 nap, míg az Egyesült Királyságban minimum 28, Németországban 30. Az átlaggörög 61,7 évesen megy nyugdíjba, ami magasabb mint a német, az olasz, a brit, az EU 27 átlaga, és messze magasabb mint a magyar 59,8 év. Az adatok ne igazolják vissza a sztereotípiákat."

Az igazán szomorú a dologban, hogy a görög válság megoldásához magának az uniónak kellene radikálisan megváltoznia, nem annyira a görögöknek. Fenntarthatatlan ugyanis az unión belüli offshore hálózat, amely miatt az átlagos kiadási oldalú görög államháztartás messze átlag alatti bevételeket tud csak produkálni. De fenntarthatatlan a magas növekedésű perifériának alacsony kamatokat rendelő eurózóna rendszere is. Azaz még csak nem is igazán Görögországban van a megoldás kulcsa...
11 Tovább

PogiBlog

blogavatar

Pogátsa Zoltán blogja a globális gazdaságról, az Európai Unióról és benne Kelet-Közép-Európáról.

Utolsó kommentek