PogiBlog

Hoffmann Rózsa diáktablón

Míg az oktatási államtitkár asszony és a diákok a tandíjról vitatkoznak, közben elsikkad, hogy a magyar oktatási rendszerrel igen komoly tartalmi problémák vannak. Szomorú módon a diákok követelései között sem jelenik meg sehol az oktatás minőségének javítása. Márpedig Magyarországon sem a bérek nem fognak emelkedni, amíg nem nő egy jó oktatási rendszer következtében a termelékenység, sem a foglalkoztatási ráta nem fog érdemben javulni. Ennek következtében pedig az álllamháztartás is állandó egyensúlytalanságoktól szenved majd, és visszatér az eladósodás.

A magyar oktatási rendszer egyik problémája, hogy nemzetközi összehasonlításban is alulfinanszírozott. Ahogy az ábrán látható, a skandináv országok vásárlóerő paritáson is a magyarnak dupláját költik egy főre jutóan oktatásra. Így ebből nem lehet felzárkózás. Ráadásul az elmúlt években még folyamatos forráskivonástól is szenved az intézményrendszer.

Ám még csak nem is a finanszírozás az igazi nagy probléma. Az emberi személyiség fejlődése szempontjából az legelső évek a legfontosabbak. Ezzel szemben a jelenlegi oktatási rendszerünkben pont ez a korszak kapja a legkevesebb figyelmet és erőforrást. Ennek a fordítottjára van szükség, a korai nevelést az oktatás homlokterébe kell emelni.

A hazai alapfokú oktatás hatalmas hozott társadalmi egyenlőtlenségekkel küzd, amelyeket csökkenteni képtelen, ehelyett növeli azokat. Míg ismert módon a magyar közoktatás PISA átlag alatt teljesít, társadalmi különbségektől megtisztítva a teljesítménye nemzetközi összehasonlításban átlagon felüli, azonban a foglalkoztatás, a mobilitás, a társadalmi igazságosság szempontjából szükség van az alapfokú oktatás tartalmi átalakítására és folyamatos monitorozására olyan módon, hogy az kimeneti mutatókban is egyenlő  esélyeket teremtsen. Ehhez a mindenkori legrosszabb kimeneti mutatókkal rendelkező iskolák erőteljes felzárkóztatására van szükség extra anyagi erőforrásokkal, bérekkel, képzésekkel. (Jelenlegi az iskoláskorba kerülő hatévesek mintegy öt évnyi tanulási képességbeli különbséggel érkeznek az általános iskolákba, melyet az kiegyenlítés helyett tizenhat éves korukra tíz éves különbségre növel!!!)

Társadalmi háttértől megtisztítva a magyar oktatási rendszer az egyik legjobb Európában. Sajnos az iskolák közötti különségek brutálisan lehúzzák.

Oktatási rendszerek szelektivitása (Az adott országon belüli eredmények szóródását hány százalékban magyarázzák az iskolák közötti teljesítménykülönbségek? PISA 2009, szövegértés) (Forrás: Radó Péter: Egy alternatív közoktatás-politika alapvonalai[i])

A középfokú oktatáson belül kiemelkedően rossz a szakképzés minősége, amely az alapfokú oktatás gyengeségei miatt eleve gyenge diákállománnyal működik.

Az egyes uniós tagállamokban angolt tanulók aránya. Bizony kellene az az első számú világnyelv...

A felsőoktatásban szükség van a minőség erőteljes javítására, a belső szerkezet átalakítására. Az oktatási rendszer teljes vertikuma számára alapvető fontosságú a kiszámítható és tisztes megélhetést biztosító pedagógus életszínvonal és életpálya biztosítására. Ez teheti vonzóvá a pályát a megújított pedagógusképzésbe jelentkezőknek, biztosítva a többszörös túljelentkezésből a jelenleg nem létező szelekciót. Míg Finnországban tízszeres a túljelentkezés a tanárképzésbe, Szingapúrban hatszoros, addig Magyarországon nincs túljentkezés, természettudományi tanérképzésre pedig nincs elég jelentkező.

Túl sok a tanár, de brutál alacsony a fizetésük...

A hazánkban drámaian elmaradott és korrupt felnőttképzési rendszerre erőteljesen koncentrálni kell, főképpen azért, mert nemzetközi összehasonlításban drámaian alacsony a felnőttképzésben és vállalati továbbképzésben résztvevő magyarok aránya.

Az alkalmazottaiknak képzést nyújtó vállalatok aránya

Nemzeti innovációs rendszer kidolgozására és működtetésére van szükség, amely folyamatosan nyomon követi, koordinálja és az oktatási rendszerbe csatornázza a hazánkban folyó kutatási és fejlesztési tevékenységet. Tudomásul kell venni, hogy a magyar K+F borzalasan alacsony aránya nem abból adódik, hogy az állam nem költ eleget (többet költ, mint az üzleti szektor), hanem abból, hogy a multikra alapozott gazdaságszerekezetünk ennyit tud. Nem innoválni jönnek ide a világcégek, hanem olcsó munkaerővel összeszereltetni. Ha ezen változtatni akarunk, gazdaságszerkezetet kell váltanunk.

Ennek első lépése a képzés...

Az egykulcsos személyi jövedelemadó elvileg is méltánytalan. Ennek legfőbb oka, hogy a társadalom tagjainak jövőjébe hatalmas összegeket fektet, ezért sikeres tagjai saját személyes erőfeszítései mellett amiatt képesek az átlagon felül teljesíteni, mert a társadalom oktatás, infrastruktúra, közrend, igazságszolgáltatás, képzett munkaerő,  és számos egyéb módon hozzájárul. Mivel mindig lesznek, kiknek képességeik, örökölt helyzetük és szerencséjük átlagon aluli, ezért méltányos, hogy a társadalom sikeresebb tagjai nagyobb arányban járuljanak hozzá az állam kiadásaihoz. Ráadásul a társadalom nagyobbik része úgy látja, hogy a gazdagabbak boldogulásához saját erőfeszítéseik és a társadalom támogatása mellett a korrupció, az adóelkerülés és a fekete gazdaság is jelentős mértékben hozzájárul. Ez ismét csak a jövedelmi adók progresszívé tétele mellett szól (a vagyoni adózás fokozása mellett).

A felső jövedelemadó kulcsok csökkentésének gazdasági növekedésre gyakorolt pozitív hatásával kapcsolatos elméleti vélekedéseket azonban az empíria is cáfolja. A csökkentés hívei szerint a felső adókulcsok csökkentése több mechanizmuson keresztül hat. Elvileg az „embereknél hagyott pénz növeli a magánbefektetéseket” a gazdaságban. Az empíria szerint azonban a gazdagoknál hagyott pénzeket azok megtakarítják és nem invesztálják:

5. ábra – A legfelsőbb SzJA kulcs csökkentése a neoliberális elmélettel szemben a valóságban nem vezet magasabb privátberuházásokhoz, a gazdagok megtakarítják azt (Forrás: Hungerford L, Thomas Taxes and the Economy: An Economic Analysis of Top tax Rates since 1945, Congressional Research Centre, 2012)

Ez persze nem annyira újdonság, John Maynard Keynes már a huszadik század harmincas éveiben leírta mindezt („Keynesi fogyasztási funkció”). Az sem stimmel azonban, hogy az SzJA csökkentések az „okos magánberuházásokon” keresztül a termelékenység növekedéséhez vezetnének:

6. ábra – Az alacsonyabb felső SzJA kulcsok a munkaerő termelékenységének alacsonyabb növekményéhez vezetnek (Forrás: Hungerford, ibid.)

Mindebből szinte következik, hogy az alacsonyabb SzJA kulcsok eredményeképpen az egy főre jutó GDP sem növekszik, ahogy azt az SzJA csökkentés hívei várnák:

7. ábra – Az alacsonyabb SzJA szintek mellett nem nő jobban az egy főre jutó GDP (Forrás: Hungerford ibid.)

8. ábra – A legfelső adókulcs csökkentésének gazdasági növekedésre gyakorolt hatása az USA-ban 1979 és 2005 között, a késleltetett hatást is figyelembe véve, inkább negatív volt, mint pozitív (Filip Spagnoli, a belga jegybank statisztikusának számításai)

9. ábra – A nemzetközi kitekintés sem erősíti meg a gazdasági növekedésre feltételezett pozitív hatást

Ami viszont világosan látszik, hogy a legfelsőbb SzJA kulcs csökkentése drasztikusan növeli a felső 0.1% részesedését a jövedelmekből, miközben drámaian csökkenti a foglalkoztatottak jövedelmi részesedését.

10. ábra – A csökkentett felső SzJA kulcsok drámaian növelik a legfelsőbb 0,1% jövedelmi részesedését, és csökkentik a foglalkoztatottakét (Forrás: Hungerford ibid.)

Nem volt mindez másképp Magyarországon sem. Az egykulcsos SZJA bevezetése 2011-ben majdnem 400 milliárdos bevétel kiesést okozott a költségvetésnek[iii]: 2011-ben 1382,8 milliárdnyi szja-bevétele volt az államnak, ami 20,9 százalékkal, 395,7 milliárddal kevesebb volt a 2010-esnél, miközben alapvetően a magas jövedelműek jövedelme nőtt (293 ezer forint bruttótól, azaz 83 ezer forinttal a bruttó átlagkereset felett). A közepes jövedelműeké nem változott, az alacsony jövedelműeké pedig csökkent.

Az offshore joghatóságokkal kapcsolatban a világ, és így Magyarország polgárainak többsége is drasztikus tévedésben él. Azt gondolják ugyanis, hogy ezek jelentősége marginális, néhány gazdagabb magánember vagy vállalat játékterei. A valóságban ez egyáltalán nem így van[i]. Központi szerepet játszanak ezek az adóparadicsomok abban, hogy az állami újraelosztó rendszerek finanszírozhatlanok, a harmadik világ országai pedig semmit nem fejlődnek. Általában két alapvető problémával állunk szemben az offshore-ral kapcsolatban. Először is nincs egyetértés abban, hogy mit tekintünk adóparadicsomnak. A nagyvállalatok fogságában lévő államok és nemzetközi szervezetek ugyanis  igen szűk definíciókkal igyekeznek leplezni a ténylegesen adóparadicsom-szerű működést. Másodszor pedig a jelenség lényegéből adódóan nincs érdemi információnk az itt parkoltatott pénzek mennyiségével kapcsolatban. Az offshore tevékenység igen jelentős része ténylegesen nem is távoli apró szigeteken történik, hanem olyan onshore területeken, mint az USA, az Egyesült Királyság, Luxemburg, Svájc, vagy Hollandia.

Svájc a világ egyik legnagyobb koszos pénzeket kezelő központja. 2009-ben 2,1 billió dollárnyi pénz feküdt ott külföldiek nevén. A globális pénzügyi krízis előtt ez 3,1 billió volt. Ennek fele európaiaktól, akiknek 80%-a nem vallotta be ezeket a pénzeket a hazai adóhatóságának. Az olasz pénzek esetében ez az arány 99%. Az már köztudott, hogy Svájc titkosított bankszámlákat tart fenn a Khadaffihoz és Mubarakhoz hasonló diktátoroknak, orosz oligarcháknak, harmadik világbeli tömeggyilkosoknak.  A holland függőségi területeken évente 18 billió dollár csorog keresztül, ez 18-szor a holland GDP. A Kajmán szigeteken 25 000 lakosra 80 ezer regisztrált vállalkozás jut, köztük a hedge fundok három negyede.1,9 billió dollár fekszik itt, több mint a New York-i bankokban.

A Tax Justice Network nevű NGO szerint 2005-ben a leggazdagabb magánszemélyek 11,5 billió dollárt pihentettek offshore megbízásokban. Ez kb. a világ teljes gazdagságának negyede, és megfelel az USA teljes évi GNP-jének. Az ezen megtakarítások meg nem adóztatása miatti adókiesések akár háromszorosa is lehetnek a teljes évi segélynek, amelyet a gazdag országok a szegényebbeknek fizetnek. Minden Afrikának juttatott 1 dollár után 10 dollárnyi pénz folyik ki ezekből az államokból offshore központokba.  Ha valakit tényleg érdekel, miért nem zárkózik fel Afrika, ez a kérdés megkerülhetetlen.

Egy tudományos felmérés szerint az USA száz legnagyobb multijából kilencvenkilencnek kiterjedt offshore telephelyhálózata van. Ami lehetséges, az onnantól fogva elkerülhetetlen, mivel a versenytársak is csinálják.

Az adóparadicsomként működő szigetek pedig nem teljesen független államok, hanem leginkább  brit és amerikai függésben vannak.  A britek 1973-as uniós belépésükkor külön bebiztosították, hogy a Csatorna-szigetek (Guernsey, Jersey, Isle of Man és hasonló Crown Dependencies) ne legyenek az EU részei, ne kelljen alkalmazniuk az uniós tőkepiaci jogot. Ugyanezt tették Hong Konggal és Makaóval a kínai tőke felszívására, a karibi szigetekkel (Bahama, Kajmán Szigetek, Brit Virgin szigetek) az amerikai tőke bevonzására.

Amerika a világ egyik legnagyobb onshore offshore központja. Ezen belül is kiemelkednek egyes tagállamok (Nevada, Wyomnig), és különösen Delaware[ii]. Az offshore központok létezése ellehetetleníti a nemzetközi tőkebefektetések nyomon követését is. Vajon véletlen-e, hogy 2007-ben a Kínába irányuló külföldi működő tőke befektetések nem Japánból, az USA-ból vagy Dél-Koreából jöttek, hanem mindenkit megelőzve Hong Kongból és a Brit Virgin Szigetekről? Vajon véletlen-e, hogy az Indiába áramló külföldi működő tőke első számú forrása 43%-al nem az USA, Kína vagy az Egyesült Királyság volt, hanem a brit pókhálóhoz kötődő Mauritius, a nemzetközi offshore rendszer új csillaga?

A Transparency International ismert nemzetközi korrupciós percepciós listáján 1993 óta folyamatosan előkelő helyen szerepelnek az olyan országok, mint az USA, az Egyesült Királyság, Luxemburg, vagy Svájc. Ez azonban csak a korrupció érzetét vizsgálja. 2009 Novemberében azonban a nemzetközi Tax Justice Network megjelentette Pénzügyi Titkossági Indexét, amely számos kulcsfontosságú szabályozás összehasonlításával jött létre, elkötelezett szakértők közreműködésével. Kik vannak a lista tetején?

 1. Egyesült Államok 2. Luxemburg 3. Svájc 4. Kajmán Szigetek 5. Egyesült Királyság

Némileg más lista. Köztük három uniós tagállam. Nem meglepő, hogy az EU, amely lényegében egy kormányok által irányított szervezet, nem sokat tesz az offshore jogrendszerek szabályozására. 

Az adóparadicsomok többsége a közvélekedéssel ellentétben NEM apró független karibi sziget!

Az offshore rendszernek három fontos hatása van. A piaci hatékonyságra hivatkozva elvonja a finanszírozást a nyugati világban az 1933 és 1973 között kialakított jóléti rendszerektől, amelyek a piaci fundamentalizmus ideológiája szerint folyamatosan 'túl drágák', ezért leépítésre szorulnak.  Egészen valószínű, hogy az offshore rendszer megszüntetésével ismét fenntarthatóvá válnának ezek az újraelosztási rendszerek. Másrészt a könnyen befolyásolható adóparadicsomok létezésükkel zsarolási potenciált jelentenek az onshore nemzetállamok irányába, ahol ezen keresztül könnyedén elérhető az adócsökkentés, a dereguláció. Ez pedig a vagyon felfelé, a kockázatok lefelé történő újraelosztását jelentik, illetve a jóléti rendszerekből történő további forráskivonást. Harmadrészt pedig a fejlesztési pénzek többszörösének elszivárgásán keresztül ellehetetlenítik a harmadik világbeli országok felzárkózását.

Ráadásul mivel a pénz hatalom, a névleg demokratikus államok  érdemi döntéshozatalát is kiüresítik, látszólagossá teszik, amennyiben a nemzeti szabályozó tehetetlenül áll a nemzeti adóztatás alól kivont pénzek visszavezetése tekintetében. De facto megszűnik a rendelkezési a joga ezekkel a nemzeti forrásokkal, mivel azok de jure nemzetközileg elismert joghatóságok felé áramolnak.

A világ legelismertebb offshore-ral foglalkozó civil szervezete, a Tax Justice Network (~Adóigazságossági Hálozat) 2012-ben tette  közzé legújabb jelentését Estimating the Price of Offshore (~Az offshore becsült ára) címen. (A szervezet vezetője, John Christensen maga is kiugrott offshore bankár, a jelentés késztője, James S. Henry pedig a McKinsey konzulting cég volt fő közgazdásza, offshore specialista.) A jelentés szerint Magyarország benne van az offshore által legkedvezőtlenebbül érintett húsz fejlődő ország között. Sőt, 242 milliárd dolláros veszteségével megelőzi a nálánál sokkal nagyobb, és korruptabb hírben álló Lengyelországot, Ukrajnát és Kazahsztánt is! Az 1980-as évek óta Magyarországról kiáramlott összeg nyers számítások szerint a magyar államadósság két és félszeresét teszi ki! Ha igaz, amit a civil szervezet állít, akkor ez bombasztikus hír. Gyakorlatilag azt jelenti, hogy az elmúlt harminc év megszorításainak többsége értelmetlen volt. Ezen felül pedig örökre érvényét vesztik azok a kijelentések, amelyek szerint a magyar állam túl nagy lenne, a jóléti juttatások pedig koraszülöttek. A civil szervezet módszertana nyilvános, munkájukban nagy nemzetközi intézmények (Világbank, ENSz, BIS, stb.) adatokra építettek.  Fontos tény: az OECD, az IMF 2008 óta nem foglalkoznak érdemben az offshore jelenség tanulmányozásával, pedig az idő tájt ők maguk is 11 milliárd dollárra becsülték annak mértékét. Azaz lehet (és érdemes is) vitatkozni a Tax Justice Network-kel, ám becsléseik megkerülhetetlenek.

Mi a helyzet világszinten? A jelentés alkotói szofisztikált módszertant használtak a Világbank, az IMF, az ENSZ és más szervezetek adatait felhasználva. Ezt aztán összevetették a tartalékvaluták és az arany iránti kereslet alakulásával, illetve privátbankári tanulmányokkal. A rigorózus kutatás eredményeképpen azt találták, hogy mintegy 21 billió dollárnyi be nem jelentett vagyonnal rendelkeztek a világ leggazdagabbjai offshore paradicsomokban 2010-ben! Ez nagyjából egyenlő az USA és Japán teljes évi gazdasági kibocsátásával! Az adat értelmezéséhez fontos megjegyezni, hogy mindez csak a leggazdagabb polgárok vagyona, azaz a világvállalatok ennél jóval nagyobb offshore állománya ebben nincs benne. Azt is szem előtt kell tartani, hogy mindez csupán pénzügyi megtakarítás, az ingatlanok, yachtok és egyéb vagyontárgyak nem foglaltatnak bele.

Egy másik szervezet, a Blochamps Capital konzulting cég becslése szerint évente nagyságrendileg 200-300 milliárd forint tőkekivonás történik a magyar gazdasági és politikai elit köreiből. A vállalati szektor offshore tőkekivonására, illetve a Magyarországon működő multinacionális vállalatok transzferárazására nincs megbízható becslés.

A főáramú médiaával szemben nem igaz, hogy a görögök lusták lennének, vagy hogy többet költenének mint amit megtermelnek.

Görögország érdekessége, hogy szinte mindvégig az uniós tagság hátrányainak kísérleti lovaként működött, csak keveseknek volt szeme hozzá. Mindenki az ír Kelta Tigris kiugrását figyelte, a sikerpéldákra fókuszált, nem akart a kudarctörténetekből tanulni. Az Európai Bizottság propagandaanyagaiban rendszeresen pozitív példaként hozta fel Írországot, mint minta országot, amely a legtöbbet profitált az európai integrációból. Csöndben hallgatott azonban Görögországról, amely nemcsak hogy nem volt képes ilyen mértékű fejlődésre, hanem ráadásul tagságának első időszakában még vissza is esett az unió átlagos fejlettségi szintjéhez képest. A görög egy főre jutó GDP 1980-ban az akkori közösségi átlag 58%-án állt, 1992-ben pedig csupán csak 52%-án. Sajnos Magyarország az utóbbi időszakban legalább annyira hasonlít erre a görög pályára, mint az írre, ezért érdemes ezt az ellenpéldát is szemügyre vennünk.

A görögök 1981-ben lettek az akkor Európai Közösségeknek nevezett integráció teljes jogú tagjai, azaz mindössze pár évvel az után, hogy a demokráciát sikerült 1975-ben visszaállítani a tábornok által irányított katonai junta éveit követően. A gyors felvételnek alapvetően geopolitikai oka volt. Az akkor még bőven bipoláris logikájú világban a Nyugat joggal tarthatott attól, hogy a komoly baloldali hagyományokkal rendelkező Görögországot felszippantja a szocialista blokk, hacsak gyorsan nem válik a nyugati integrációs szervezet részévé. A gyors integrációval kapcsolatban sokan óvatosságra intettek. Így tett az Európai Bizottság is, amely az országot állásfoglalásaiban nem tartotta az integrációra felkészültnek, a görög gazdaságot pedig törékenynek érezte ahhoz, hogy az európai verseny körülményei közt megállja helyét.

Görögország azonban 1981-ben mégis tag lett. Októberben, nem sokkal a belépés után nagy többséggel hatalomra került a Pánhellén Szocialista Mozgalom (PaSzoK). Ők még ellenzéki korukban kinyilvánították, hogy nem támogatják az ország belépést. Nem sokára egy memorandumot intéztek a Bizottsághoz, ami alapján képesek voltak némileg újratárgyalni a belépés feltételeit. (Ilyesmi azóta sem történt. 2007-ben a csatlakozási szerződés újratárgyalását felvető lengyelek például azonnal hangos ellenkezésekbe ütköztek).

A tagság és a növekedés lelassulása

Görögország azért érdekes példa, mert a tagság idején jelentősen lelassult a gazdasági növekedése. A hatvanas években még bezárkózó, autarch politikát folytató állam az OECD egyik legmagasabb növekedését produkálta, átlag 7,6%-al. A nyolcvanas évekre ez átlag évi 1.6%-ra lassult le.

Mindez azt sejteti, hogy egy szegényebb gazdaságnak jobb fejlődési kontextus a védővámok és a leértékelések lehetősége, mint a szabadkereskedelem és kötött árfolyamrendszer. Valójában egyetlen példát nem találunk arra, hogy egy ország de jure vagy legalább de facto (Ázsiai Tigrisek) protekcionizmus nélkül zárkózott volna fel.

A belépés után, a nyolcvanas években már csökkentek az olajárak, ami elvileg kedvezően kellett volna hasson. De még ennél is fontosabb, hogy a kilencvenes évek második felében Jacques Delors elnöksége alatt ismét erőre kapott az egységes belső piac versenyének kiépítése. Azaz a görögök, szemben az előző bővítésekkel, a legszegényebb országként léptek be, ráadásul olyan időszakban, amikor éppen intenzívvé vált a közös piaci verseny.

Mindezek ellenére a fő tanulság mégis az, hogy egy gyenge gazdaság veszíteni is tud az európai mezőnyben. A görögök hatalmas államháztartási hiányokat produkáltak az időszak alatt mindvégig. Az 1980-as GDP 39,5% arányos államadósság 1992-re 118,2%-ra emelkedett, és ez Belgium és Olaszország mellett a legmagasabb volt az akkori EK12-ben. Ez nagyjából a mostani krízisszintnek felel meg! Maga az adósságtörlesztés hatalmas tétel lett a költségvetésben. Nőttek ugyan az egyéb állami kiadások is, kb. a GDP 25%-áról 40%-ra a nyolcvanas években, de ez azért volt, mert a görögök társadalombiztosítást, kiterjedt egészségügyi rendszert és nyugdíjrendszert kaptak. Ezzel gyakorlatilag az európai átlagnak megfelelővé vált a kiadási oldal, ahol azonban két furcsaság mégis megtalálható. A görögök a török mizéria miatt többet költenek hadseregükre, mint az uniós átlag, oktatásra viszont kevesebbet, mint az uniós átlag. A bevételi oldalon pedig egyszerűen nem sikerült beszedni az adókat. A közvetlen adók csak a bevételi oldal egy harmadát teszik ki. Ezen belül a tőzsdén nem jegyzett a GDP 1%-nál kevesebb adót fizetnek be!
Az adóelkerülés a görög gazdaság permanens része. A politikusok nyers klientalizmusból a különböző gazdasági ágazatok számára rendkívüli kedvezményeket biztosítottak, amelyek lassan a gazdaság egészére kiterjedtek, és megkérdőjelezhetetlenek. A görög elit ezen adórendszerbéli töredezettség miatt gyakorlatilag alig fizet adót, tannak ellenére, hogy hivatalosan progresszív adórendszer van, és a felső kulcs 40%-nál van. A hivatalosan turisztikai célokra bejegyzett ám gyakorlatilag magánhasználatú villák és yachtok után sem kell adót fizetni. a görög gazdasági elit igen nagy része offshore tartja a pénzét.

Mindeközben az uniós támogatások igen bőkezűen elkezdtek érkezni, a nettó transzferek a GDP 3-7%-át is elérték. (Ilyen magas mértékű támogatásokban manapság már nem részesülnek uniós tagállamok, azok maximuma mostanság a GDP 4%-ában van meghatározva, de a valóságban alig haladja meg az egy százalékot.) Sajnos a görögöknek juttatott támogatások szerkezete tragikusan rossz volt. A mezőgazdasági típusú támogatások tették ki annak túlnyomó többségét, és ez később is csak kisebb mértékben változott.

Magának a tagság által sugallt stabilitásnak is pozitívan kellett volna hatnia a befektetők szemszögéből. Portugáliával és Spanyolországgal szemben Görögország képtelen volt a tagságból adódó előnyöket kihasználni. A másik két mediterrán ország ugyanis szerkezeti reformokat vezetett be. A görög gazdaság versenyképessége azt jelentette, hogy a görög tulajdonú cégek kénytelenek voltak ellenállni a közösségi versenynek, és nem hogy új piacokat nem szereztek, de saját hazai piacaikat is elveszítették. A hatalmas volumenű uniós támogatások sem voltak képesek ellensúlyozni azt a veszteséget, amelyet Görögország az egységes belső piacon belül elszenvedett. A görög gazdaság még túl gyenge volt, nem volt érett egy ilyen gyors piacliberalizációra. A GDP 30%-át kitevő görög export harmada a turizmus, harmada a tengeri szállítás (a kínai termékek 80%-a görög hajókon éri el Európát!), és a fennmaradó harmad minden más együtt (ipari és mezőgazdasági termékek).

Most azonban az egy évvel ezelőtti bailout bailoutjára lesz majd szükség, azaz valamifajta átütemezésre, mert Görögország ismét bajban van. Tulajdonképpen nincs meglepetés, előre lehetett látni, az Economist például az előző bailout környékén kiszámította, hogy mostanra körülbelül a GDP 150%-ára fog növekedni a görög államadósság, mert fenntarthatatlan pályán haladnak. Pontosan így lett.

Az igazi tragédia, hogy az előző bailout most következő bailoutja sem jelent majd mást, mint a problémák elodázását. Egyik eleme további megszorítás. A megszorításoknak soha sehol semmilyen körülmények között nincs semmi értelme. Csakis újabb és újabb "stabilizációhoz" vezetnek. Ráadásul mindegyik görög ellenzéki párt ellenzi, és a Jorgosz Papendreu eddig nem tudta meggyőzni őket.

Még problémásabb a hatalmas arányú priavatizáció, amelyet PASZOK kormány bejelentett. Hellenic Postbank, thessaloniki és pireuszi kikötő. Jorgosz papája, a Titóval szimpatizáló Andreasz Papandreu egykori erősen balos miniszterelnök (1981-89 és 1993-96) forog a sírjában. Mi értelme lenne ugyanis az egyszeri hatású privatizációval betömni a folyamatosan újra és újra keletkező lukakat? Ha a magánosítandó vagyont a görög elit veszi meg, akkor csak súlyosbodik a görög válság első számú alapoka: ahogy azt már említettük, görög elit nem fizet adót. Most majd még több jövedelem után nem fog. Ha viszont a kínaiak (oroszok, németek...) veszik meg az állami vagyont, mint ahogy már a piraeusi kikötő felét megvették, akkor az aranytojást tojó tyúkot adják el. A görög gazdaságnak ugyanis a turizmuson és a tengeri szállítmányozáson kívül alig akad még versenyképes exportterméke.

Egy rövid gondolat a görögök állítólagos „lustaságáról”: az OECD adatai alapján 2008-ban az átlaggörög 2120 órát dolgozott. Ez pont 690 órával több, mint az átlagnémet, 467 órával több mint az átlagbrit, és 356-al több mint az OECD átlag. Az éves fizetett szabadság Görögországban 23 nap, míg az Egyesült Királyságban minimum 28, Németországban 30. Az átlaggörög 61,7 évesen megy nyugdíjba, ami magasabb mint a német, az olasz, a brit, az EU 27 átlaga, és messze magasabb mint a magyar 59,8 év. Az adatok ne igazolják vissza a sztereotípiákat."

Az igazán szomorú a dologban, hogy a görög válság megoldásához magának az uniónak kellene radikálisan megváltoznia, nem annyira a görögöknek. Fenntarthatatlan ugyanis az unión belüli offshore hálózat, amely miatt az átlagos kiadási oldalú görög államháztartás messze átlag alatti bevételeket tud csak produkálni. De fenntarthatatlan a magas növekedésű perifériának alacsony kamatokat rendelő eurózóna rendszere is. Azaz még csak nem is igazán Görögországban van a megoldás kulcsa...