PogiBlog

Sokszor esik szó a kapitalizmus és a kommunizmus közötti választás kényszeréről. Ez egy alapvető tévedésen alapul. Ahogy kommunizmus is sokféle volt (a jugoszláv alapvetően más volt, mint a szovjet, de még a román is más, mint a magyar), úgy "kapitalizmus" is százféle van. A Svédország, Norvégia, Dánia és Finnország által megvalósított Északi Modell talán a legoptimálisabb társadalmi modell.

Nordic, nordic by nature...

A társadalmi igazságosság alapelvének azért felel meg, mert folyamatosan megteremti és fenntartja a mobilitás lehetőségét a társadalom alsó rétegei számára. Azaz nem egyszerűen valamifajta minimális biztosítást jelent a mélyszegénységgel szemben, hanem a felemelkedés lehetőségét. (Ahogy látni fogjuk, a magyar szociálpolitikai rendszer még a mélyszegénység ellen sem védett meg.)

A részvétel alapelvének azért felel meg, mert ahogy az Északi Modell talán legismertebb teoretikusa, Esping-Andersen rámutat, csakis az anyagilag független és társadalmilag releváns tudással rendelkező középosztály képes teljes értékűen részt venni a demokrácia működtetésében és megvédésében. Az anyagilag kiszolgáltatott, tudás tekintetében pedig alulképzett, gyenge középosztállyal rendelkező kelet-európai demokráciák hanyatlását a rendszerváltás utáni két évtized drámaian demonstrálta. Márpedig középosztályt a piac nem teremt, a piaci folyamatok tipikusan az elit tőkekoncentrációjához vezet, illetve társadalmi polarizálódáshoz. Azaz ha egy miniszterelnök "félázsiai hordának" érzékeli a társadalmat, akkor sürgős tennivalója van, hogy az állam mobilitást teremtsen és középosztályt. (Oktatáspolitika, foglalkoztatáspolitika, közösségi infrastruktúra, szociálpolitika.)

Végezetül pedig a fenntarthatóság alapelvének azért felel meg, mert egyedül az Északi Modell képes a magas foglalkoztatású, jól képzett, ezért magas bérezésű társadalom létrehozására.  A közpénzek, az államháztartás fenntarthatósága, az adósságállomány csökkentése mind azt kívánják meg, hogy minél több foglalkoztatott, és minél kevesebb eltartott legyen.

A minél nagyobb egyenlőség elve azonban nem egyszerűen méltányossági, igazságossági kérdés. Empirikusan bizonyítható, hogy a gazdasági növekedés csak egy bizonyos szintig biztosítja a társadalmi jólét növekedését. Mérjük azt akár szubjektív mutatókban (például „boldogság”), akár reáliákban (például várható élettartam), a gazdasági kibocsátás növekedése egy bizonyos fejlettségi szint után, ahol az alapvető maslowi igények már biztosítottak, már nem járul hozzá a további jóléthez.

A nemzeti jövedelem bővülése egy bizonyos pont után már nem járul hozzá a szubjektív boldogságérzet bővüléséhez (Forrás: The Spirit Level)

(Fontos közbevetés: Magyarország az "elméleti" helyénél is sokkal boldogtalanabb. Outlier a mezőnyben!)

Az egy főre jutó nemzeti jövedelem bővülése egy bizonyos pont után már alig járul hozzá a várható élettartam bővüléséhez (Forrás: The Spirit Level)

Ha nem az elosztható jövedelem mennyiségétől függenek a szubjektív és objektív jóléti mutatók, akkor vajon mitől? Az Északi Modellt alátámasztó egyik legolvasottabb könyvben, Richard Wilkinson és Kate Picket The Spirit Level című munkájában empirikusan demonstrálja, hogy az alapvető maslowi szükségletek kielégítésének fejlettségi szintje felett a jólétet már nem a gazdasági kibocsátás mértéke, hanem annak minél egyenlőbb elosztása határozza meg. Az általuk képzett komplex jóléti mutató olyan eltérő területeket foglal magába, mint az egészség, az oktatás, a biztonság, a társadalmi bizalom, és sok minden más. Egyértelműen kimutatják, hogy az emberi jóléti egy bizonyos szinten felül már a társadalmi egyenlőség mértékétől függ.

A társadalmi jólét a fejlettebb országokban már a társadalmi egyenlőség mértékétől függ (Forrás: The Spirit Level)

 Az érdekes a dologban, hogy már mindez már a Magyarországhoz hasonló fejlettségű országokra is igaz. Azaz már nálunk sem a sokat hangoztatott GDP növekedés, hanem a nagyobb társadalmi egyenlőség hozná meg az egyéni jólét növekedését. (A magyar társadalmi egyenlőtlenségek elméletileg nem nagyok. A valóságban azonban a társadalom nagy része a létminimum alatt él, és gyakorlatilag nincs európai értelemben vett középosztálybeli az országban. A következő bejegyzés erről fog szólni.)

           Az ábra egyben cáfolja azt a piacpárti érvelést is, miszerint a nagy társadalmi egyenlőtlenségek elősegítenék a jólét megteremtését, mert motiválják az alul lévőket, vagy mert a magas jövedelműeknél hagyott (meg nem adóztatott) pénz valahogy „lecsorogna” alulra. A valóságban a nagy társadalmi különbségek ellehetetlenítik az alul lévők mobilitását, bezárják őket az alávetett társadalmi pozíciókba. Azaz az államnak nem a már középosztálybelieket kell megsegítenie a szociálpolitikával, hanem az alullévőknek kell esélyt teremteni, hogy minél nagyobb arányban középosztálybeliek lehessenek.   

Védővámok és leértékelések mögött növekedtek, középosztálybeli szociáldemokráciát csináltak, majd beléptek az EU-ba, de az eurozónába jó okkal nem. Svédországban minden adóbevallás nyílvános! Tőlük is van mit tanulnunk.

A svéd gazdaság a kései tizenkilencedik század nagy felzárkózói között volt. Az USA-val, Németországgal és másokkal egyetemben magas védővámok mögött dajkálgatta gyermekcipőben járó iparágait. A közhiedelemmel ellentétben a felzárkózó országok közül szinte semelyik nem tiszta szabadkereskedelmi viszonyok között ért el kimagasló eredményeket. (Kivételt képeznek az ázsiai tigrisek, de valójában ők is de facto iparvédő politikát folytattak. Lásd például Dél-Koreát.) A svéd állam ezen felül befektetett iparpolitikába, infrastruktúrába, és nagyon hamar felismerték az oktatás jelentőségét is. (Magyarországon is ismert a svéd népfőiskolai mozgalom, amelyet bizonyos fokig a második világháború után másoltunk is.)

Az északi modell történész elemzői kiemelik, hogy a kontinenstől eltérőn Svédországban a farmerek önálló rendet alkottak (nem is beszélve a Kelet-Európával való összehasonlítást, ahol kifejezetten második jobbágyság volt…). Az önálló gazdálkodók a királyt szövetségesüknek tekintették a többi renddel szemben, és fordítva. A tizenkilencedik századi reformoknak köszönhetően a svéd társadalom már nagyon hamar megtapasztalta a pozitív államot, amely hasznos dolgokat biztosít a közösségnek. Magas bizalomra építő társadalom bontakozott ki a modernitásban, és ahogy azt Fukuyama bizonyította, a magas bizalomra építő társadalmak mindenhol sikeresek voltak (Japán, Észak-Olaszország, stb.) Ezzel szemben a kelet-európai állam a huszadik század preszocialista, szocialista és posztszocialista korszakaiban is alacsony bizalomra építő állam volt, és az esetek nagy részében még saját polgáraira is  rátámadt vagy kizsákmányolta őket. A kelet-európai polgárnak tehát nincs sajtá tapasztalata hasznos államról.

Kelet-Európában sokszor felvetődik az a kérdés, hogy a svédek előbb lettek-e gazdagok, és ebből adódóan építették-e ki a jóléti államot, avagy fordítva. Ezt a kérdést maguk a svédek tipikus tyúk-tojás problémának tartják. Azaz a két folyamat szervesen összefüggött és erősítette egymást. Ellenpéldának mindig Nigériát hozzák, ahol a gazdagság forrása (olaj) nem hogy fejlődést nem hozott, de kifejezetten polgárháborúhoz vezetett a szétterítő, együttműködő és fokozatosan építkező, konszenzusos társadalmi modell hiányában.

Az 1930-as években igen komoly konfliktus volt a svéd munkaadók és munkavállalók között, sztrájkok, tüntetések okoztak komoly kimaradásokat. Ekkor írták alá a híres Saltjöbadeni Megállapodást, amely megalapozta a svéd jóléti államot. A munkaadók praktikusan ígéretet kaptak az erős szakszervezetektől az osztályharc befejezésére, amennyiben a társadalmi-gazdasági rendszer a "nép házává válik". Svédül ez a kifejezés a Folkhemmet, és Ernst Wiggfors és Per Albin Hansson szociáldemokrata vezérek nevéhez fűződik. A megállapodástól a munkások fokozatosan javuló béreket, biztonságot és jóléti juttatásokat kaptak, a munkaadók pedig alacsony sztrájkaktivitást, és csak kiszámítható bérnövekedést.

A gyors fejzárkózásoknak gyakran vannak csúnya elemei is, mint például a kapitalizmus magországai esetében a gyarmatosítás. A svédeknek ugyan nem voltak gyarmataik, de érdemes megjegyezni, hogy csak a második világháború után néztek szembe azzal, hogy független államként Svájchoz hasonlóan nagyon komolyan profitáltak a Harmadik Birodalommal folytatott intenzív kereskedelmi viszonyaikból akkor, mikor mások vagy szembenálló fél, vagy megszállt ország voltak. Ezen felül míg a háború után a többi nyugat-európai államnak újra be kellett indítania a rommá lőtt termelését, illetve polgári célokra visszaállítani a hadiiparát, addig Svédország az első pillanattól kezdve komolyan részt vehetett exportőrként ezen országok újjáépítésében. Mindez a harmincas és az ötvenes évek között nagyon rövid idő alatt igen gyors gazdagodáshoz vezetett.   

A svéd modell kiindulópontja az a rádöbbenés, hogy a munkásosztály soha sehol nem fog tudni szabad választásokon többségbe kerülni. Mivel a szociáldemokraták a forradalom gondolatát elutasították (ez különböztette meg őket a kommunistáktól), szükség volt annak kitalálására, hogyan kerülhet mégis a közösségi érdek az egyéni érdekkel szemben megvalósításra parlamentáris körülmények között. Azzal ugyanis tisztában voltak, hogy addig ameddig a társadalom jelentős részének nincs vagyona és kiszolgáltatott a munkaadója felé, addig nem tud teljes magabiztossággal állampolgárként részt venni a közügyek intézésében. Csakis anyagilag független és a közügyekben tájékozódásra képes, tehát képzett, művelt középosztály képes demokráciát működtetni. Széles középosztály hiányában a demokrácia hamar elhal, névlegessé, autokráciává silányul és eluralkodik rajta a magánérdek.

A svéd fejlődés kifejezetten a nagyvállalati modellre épít: Wallenberg csoport, Skanksa, Ericsson, Saab, Volvo, Vattenfall, IKEA, és még számos világszerte ismert exportőr említhető itt. Ám a nagyvállalati túlsúlyt mindig is ellensúlyozták az igen jól szervezett, erőteljes és hatalmas tagsággal rendelkező ágazati szakszervezetek, illetve az önszerveződő középosztály civil mozgalmai. Ezért a nagyvállalati és oligarcha érdekek soha nem voltak képesek foglyul ejteni a kormányzatot, mint az Egyesült Államokban vagy az Egyesült Királyságban. A munkaadók és a munkavállalók folyamatosan ágazati kollektív megállapodásokat kötöttek, ahol maga a kormányzat alig több mint facilitátorként vett részt. Az egyezségek mindent magukban foglaltak a bérmegállapodásoktól a képzéseken át a munkahelyi biztonságig.      

A svéd munkásmozgalomnak két szövetségese is volt. Az egyik megdöbbentő módon az antialkoholista mozgalom volt, amely oly súlyos probléma megoldására szerveződött, hogy parlamenti párttá is vált, és partnerként erősítette a szociáldemokratákat. A mozgalom eredménye volt, hogy az alkohol árusítása mind a mai napig állami monopólium, a ráterhelt adók pedig az egekben. A másik szövetséges az egyedül álló kisparasztság volt, akik az északi zord időjárás következtében folyamatos önálló termelésre nem képesek, időről időre ráutalódnak az állam segítségére. Ám még ezen két csoport támogatásával sem sikerült többségbe jutnia a munkásságnak. Ráadásul a huszadik század tercializációja (a szolgáltatószektori erősödése az ipar javára) még számos olyan új társadalmi csoportot hozott létre, akik sem tőkésnek, sem munkásnak nem gondolták magukat. Irodai dolgozók voltak, menedzserek, szakértelemmel rendelkező középosztálybeliek.

A stratégia tehát az volt, hogy a svéd jóléti állam ne csak a munakerőpiacról kihullóknak adjon védőhálót, mint a kontinentális és a (Thatcher előtt létező) brit jóléti államok, hanem a középosztálynak is. Ennek következtében a középosztály nem azt fogja érzékelni, hogy ő mindig csak ad, egy másik társadalmi osztály pedig mindig csak kap. Hanem azt, hogy az ő középosztálybeli igényei is ki vannak elégítve. Nem csak a szegények kaptak új és egészséges lakásokat, de ingyenes az oktatás, az egészségügy. A cél az volt, hogy ha egy középosztálybeli úgy gondolja, hogy hosszabb-rövidebb időre a munkaerőpiacon kívül kíván maradni, akkor azt megtehesse. Ennek oka lehet tanulás, továbbtanulás, gyermekvállalás, gyermeknevelés, egészségügyi kezelés, vagy bármi. Mindennek eredményeképpen kialakult egy rendszer, ahogy egy találó megjegyzés szerint "mindenki szociáldemokrata lett, még a jobboldal is". Máshonnan nézve a dolgot azonban a svéd modell egyáltalán nem valamifajta ’szocialista’ vízió, még csak nem is szociáldemokrata, hanem kifejezetten liberális. A valódi cél ugyanis az volt, hogy a fiatalok leválhassanak az akaratukat rájuk kényszerítő szüleikről, a nők férjeik anyagi függésre építő elnyomásától, az időseknek pedig ne kelljen attól rettegniük, hogy gyerekeik el tudják és akarják-e majd tartani őket. Azaz a kollektivista jóléti állam hátterében valahol megtalálható egy kifejezetten individualista, felszabadító elem is.  

Kelet-Európában sokan érvelnek úgy, hogy a svéd modell az ottani sajátos kulturális adottságokra épül, és ezért máshol megismételhetetlen. Spekulálhatunk, hogy Skandinávia a fagyos időjárás, az áradások és nagy földrajzi távolságok miatt mindig is kollektivista társadalom volt. Egyszerűen senkit nem hagyhatott magára a közösség. A szociáldemokrácia előtt a kereszténységet alakították a saját mintájukra a lutheránus hit formájában. Mindez kétségtelenül igaz, ám maguk a svédek azt szokták mondani, hogy ennek ellenére a svéd jóléti modell nem olyasvalami, ami a skandináv erdőben nő és csak ki kell menni érte és leszedni. Keményen harcolniuk kellett annak megteremtéséért, kockázatvállalások, konfliktusok, veszteségek és lemondások árán tudták csak lassú, de kitartó munkával megteremteni. Azaz ők maguk is kiépítették, nem készen kapták. Benne volt a svéd huszadik században is a lehetőség egy sokkal polarizáltabb fejlődésre. Másrészről pedig egységes kulturális háttér nincs. A svéd munkaadóknak ugyanúgy nem ez a modell állt az érdekében, mint ahogy a lengyel és szlovák munkavállalóknak viszont kifejezetten hasonló lenne az érdeke. A huszadik század első felében Csehországban vagy Magyarországon is erősödőben volt a szociáldemokrata mozgalom. Az államszocialista rendszer jóléti vonulatát is erősen magáénak érezte a kelet-európai társadalom, még ha a politikai elnyomást el is utasította. Nem igaz, hogy az koraszülött lett volna, mint ahogy az sem igaz, hogy a kelet-európaiak olyan ostobák lettek volna, hogy a rendszerváltás után alacsony angolszász adófizetés mellett akartak volna magas svéd jóléti juttatásokat. Egész egyszerűen alapnak vették, hogy az államszocializmus jóléti rendszere civilizációs vívmánynak tekintendő és megőrzendő, még ha racionalizáltabb formában is. A rendszerváltás utáni kelet-európai kormányok ahelyett, hogy megtalálták volna annak finanszírozási formáit, folyamatosan megszorításokkal éltek, és hagyták a jóléti rendszer oktatási, egészségügyi és mobilitásbeli előnyeit amortizálódni. A kelet-európaiak azt szerették volna, ha korrupció, soha meg nem mért hatékonyság és értelmetlen presztízsberuházások helyett a jóléti modell demokratikus körülmények közötti továbbvitele folyt volna. Mivel az államszocializmusban nem létezett adórendszer, ezért annak kiépítése a rendszerváltás után történt meg. A tőke, a vagyon és a környezeti károsítás adóztatása alacsony, a korrupció magas, feltehetően komoly méretű az offshore-ba menekített pénzek aránya. A privatizációnak mind a külföldi működő tőke, mind pedig a belső oligarchiák felé irányuló formája meggyengítette a kelet-európai állam finanszírozhatóságát. A hegemón neoliberális diskurzus tabusította annak felvetését és megtárgyalását, hogy a kelet-európai jóléti állam megreformálva bizony megfinanszírozható lett volna.

Javasoljon jobb demokratikus modellt, aki tud. A kelet-európai piaci fundamentalista modell zsákutcába jutott. Anyagilag független és a közügyekben képzett középosztály nélkül a demokrácia is abba fog. A svéd jóléti állam stabilitása miatt pozitív visszacsatolást okoz a gazdaság felé. A jólétben, biztonságában élő polgárok sokkal megalapozottabb demokráciát működtetnek, a minőségi részvétel az ellenőrzés és a  felvilágosult választói hozzáállás pedig mindenképpen visszahat a gazdaságra is.

Egy ilyen modell természetesen csak akkor fenntartható, ha egyrészt a polgárok elfogadnak egy magasabb adószintet, mert kapnak is vissza valamit érte. Mára ugyan a magas foglalkoztatás miatt a svéd adók szintje sem orbitális. Az szja alapkulcsa, a tőkejövedelemadó és az ÁFA egyaránt 25% körül van, az szja azonban progresszív, azaz magasabb jövedelemnél gyorsan emelkedik. Másrészt pedig a rendszer alapvető érdeke, hogy minél többen dolgozzanak, minél több legyen a befizető, és minél kevesebb a támogatott. Ennek érdekében a svédek mindent megtettek, hogy lehetőleg mindenkinek munkája legyen, aki erre képes. Az alacsony munkanélküliség a modell központi alapfeltétele, és egyben eredménye is. A német modellhez képest fontos különbség, hogy a svéd állam nem a munkavállalót védi, hanem az állampolgárt, azaz a svéd cégek relatíve gyorsan, mondhatnánk 'angolszász' módon tudnak alkalmazkodni a kereslet csökkenéséhez dekonjunktúra esetén. A piacról kilépő polgárok életszínvonalát az új munka megtalálásáig viszont a jóléti állam védi. A piacra visszalépő polgárok hirtelen nagyon komoly extra jóléti előnyöket kezdenek el élvezni, azaz megéri dolgozni.  

A svéd gazdaság versenyképességét rendszeresen leértékelésekkel segítették a szociáldemokrata kormányzatok. Ez aztán a hetvenes évektől a tőke globális liberalizálásával egyre nehezebbé vált a spekulatív támadások miatt. Ez volt az egyik oka annak, amiért a globalizáció kikezdte a jóléti államot. A másik oka az volt, hogy a svéd nagyvállalati szektor hirtelen zsarolási pozícióban találta magát. Ha továbbra is rákényszerül a jóléti állam tiszteletben tartására, akkor kiszervezi a termelésének nagy részét olcsóbb, kisebb jóléti újraelosztással működő országokba (ennek kimutathatóan neki is kezdett). A legjobb példa talán a mindenki által még mindig svédnek hitt IKEA bútorlánc, amely adózási okokból már réges-régen Hollandiában van bejegyezve. A svéd gazdaságot domináló néhány nagyobb gazdasági csoport (Wallenbergek, Scania, Volvo,  Ericcson, Skanksa, stb.) erős propaganda-hadjáratba kezdett, melynek keretében a jóléti állam kritikáját fogalmazták meg a piaci fundamentalizmus eszköztárával publikációkban, a médián és think-tankeken keresztül. A globalizációtól tehát komoly károkat szenvedett a svéd jóléti modell.

A svédek aztán a kilencvenes évek elején felvételüket is kérték az Unióba, és '95-ben be is léptek. Fontos megemlíteni, hogy uniópárti többség kizárólag ez idő tájt volt, sem előtte, sem utána! A svédek bár támogatják az egyesülő Európa gondolatát, azt ugyanúgy másképp képzelik el, mint az Unióból kimaradó norvégok. 95-re azonban már mint magas fejlettségű gazdaságnak, a svéd exportőröknek is érdekükben állt a szabadkereskedelem. Állami támogatásokat a hazai iparnak pedig az uniós versenypolitika tiltása ellenére is kétmarékkal adnak.

1990-ben a neoliberális hullám csúcspontján az akkor nagyon magas infláció letörésére nem a hagyományos leértékelést választották, hanem kamatlábat emeltek. Ennek eredményeképpen éppen a '92-es Maastrichti Szerződéssel egy időben óriási gazdasági visszaesést szenvedtek el. A munkanélküliség felment kilenc százalékra, ami addig soha nem látott szintet jelentett. Volt egy jelentős bankkrízis is, melynek túllépésére Svédország államosította a bankrendszer nagy részét, majd feltőkésítve és stabilizálva azokat túladott rajtuk. (Az Obama kormányzat vitáiban Svédország ezzel mint pozitív példa jelent meg, szemben a magánbankok kormányzati kistafírozását választó Japánnal, ahol ez a lépés ugyanúgy elhúzódó krízishez vezetett, mint a végül ugyanezt az utat választó Amerikában.)

Mindez jelentős részben hozzájárult ahhoz, hogy Svédország tudatosan ne teljesítse a maastrichti kritériumok és az ERMII célkitűzéseit, és kimaradjon az eurozónából, amit ma már egyöntetűen jó választásnak tartanak. Az önálló monetáris politika mindig is része volt az északi modellnek.

Nem elhanyagolható, hogy a svédek a kilencvenes évek elején törvénybe iktatták, hogy a kormány nem tervezhet eleve deficites költségvetést, azaz az államadósság szintje nem nőhet. Akaratlanul, a gazdasági folyamatok eredőjeképpen létrejöhet deficit, de eleve tervezetten nem. Érdemes megfigyelni, hogy ahol a neoliberálisok beszéltek a kiegyensúlyozott költségvetésről, ott általában hatalmas deficit lett a vége (Reagan, Thatcher, Bush, Gyurcsány). A baloldal általában sokkal sikeresebben ért el kiegyensúlyozott költségvetést (skandinávok, Clinton). A svéd esetben a fiskális tudatosság célja egyértelműen a globalizációval szembeni kitettség csökkentése volt. Amint azt látjuk Magyarország, Görögország, Írország esetében, egy kifelé komoly adósságállománnyal rendelkező gazdaság egyre kevésbbé a saját maga ura.

Érdemes arról is szót ejteni, hogy Svédország folyamatosan és konzekvensen a korrupciós percepciós listák élén áll a többi skandináv országgal és újabban már Észtországgal együtt - legkevesebb érzékelt korrupció. Svédországban minden egyes személyi jövedemeladó bevallás nyilvános!

A globalizáció, és ezen belül az Európai Unió természetesen kihívást jelentett az északi modell számára is. Ez elsősorban a szabad tőke és munkaerőáramlás formájában jelentkezett, azaz hogy a tőke a magas bérszínvonal miatt gyakorlatilag elmeneküléssel zsarolhat, illetve a munkahelyeket elveszíthetik a svédek a bevándorlókkal szemben. Mindkét jelenséget sikerült kordában tartani. Érdekes itt megemlíteni, hogy a svédek ezen a ponton éppen az ellentétes stratégiát választották, mint a németek, akik szintén felismerték, hogy túl magasak a béreik. A németek lefelé kezdtek el versenyezni, azaz egyrészt leszorították a bérek arányát a GDP-n belül, másrészt pedig létrehoztak egy alacsony bérezésű, prekárius megélhetést jelentő réteget a munkapiacuk legalján. Itt ugyanúgy sok esetben bevándorlók dolgoznak, mint Nyugat-Európa sok más országában. (Óriási volt az érdeklődés a pocsék egyeurós munkahelyekre is, ami bizonyította, hogy az emberek igenis akarnak dolgozni. Sajnálatos módon ezek a munkahelyek kiszorítottak jobban fizetett alkalmazottakat a munkaerőpiacról…) Svédország ezzel szemben felfelé kezdett el versenyezni. A világgazdaság legmagasabb hozzáadott értékű munkahelyeinek birtokosaiként definiálta magát, amit igen magas színvonalú általános képzéssel sikeresen el is ért. Svédországban alig van jelen az a képzetlen, műveletlen, közügyeket nem értő munkásréteg, amely az angolszász világot mindig is jellemezte, és az utóbbi évtizedekben Németországban is létrejött. Megőrizték és egyben megemelték a magas foglalkoztatásra építő középosztálybeli társadalmat. Ennek egyik ára az volt, hogy az alacsonyabb hozzáadott értékű munkahelyeket a ’piaci’ árnál magasabban fizetik, azaz hajlandók máshonnan keresztfinanszírozni őket. Ennek következtében a hazai munkavállalók nem árazódtak úgy ki a bevándorlókkal szemben, mint máshol Nyugat-Európában. Szemmel láthatóan jóval nagyobb a hazai foglalkoztatás ezekben az alacsonyabb hozzáadott értékű foglalkozásokban is. Ezen felül az ilyen munkahelyeket amennyire lehetett technologizálták, számítógépesítették, automatizálták. A felszabaduló munkaerőt pedig továbbképezték magasabb hozzáadott értékre. A stratégia sikeres volt. Míg a németek lefelé csúsztak és polarizálódtak, a svédek megőrizték magas foglalkoztatási szintüket, csak magasabb hozzáadott érték és bérszinten.

Az Európai Unió liszaboni versenyképességi stratégiájának értékelései rendre megállapították, hogy két országcsoport volt csak képes megfelelni a globális versenyképesség kihívásainak. A magas foglalkoztatású, magas hozzáadott értékű, és az emberekbe befektető skandináv, illetve az alacsony adókkal és bérekkel versenyző brit-ír. A globális válság következtében az angolszász model kidőlt. Egyedül az északi modell van versenyben. Méghozzá fenntarthatóan.