Talán sokaknak emlékezetes még Simor András jegybank elnök úr 2008-as kijelentése, amely bejárta a világsajtót: Magyarország nem Izland! És tényleg nem. A 320 000 fős kis atlanti sziget ugyanis egészen másért lett a pénzügyi válság áldozata, mint mi.

A történet azzal kezdődött, hogy az izlandi kormány a nagy neoliberális hullám keretében privatizálta a legnagyobb bankokat és deregulálta a pénzügyi szolgáltatásokat. A kis ország pénzügyi intézményei ezután olyan mértékben eladósodtak külföldön, főképp Hollandiában és az Egyesült Királyságban, hogy az többszörösen (!) meghaladta a teljes izlandi GDP-t…

Természetesen a rendszer a pénzügyi válság 2008-as kirobbanásakor beszakadt, annak ellenére, hogy a bankokat a KPMG auditálta és  rendben lévőnek találta, a minősítő cégek pedig a beszakadás előtt pár nappal is AAA/AA körül, azaz befektetésre kifejezetten ajánlottnak nyilvánították őket. Az izlandi nemzeti adósság visszafizetési valószínűségét szintén pozitívan ítélték meg (Fitch A+, Moody's Aa1, Standard&Poor A-, mind igen magasan vételre ajánlott!).

A bankrendszer adósságállománya több generációra adóssá tette Izlandot. Illetve csak tette volna, mert bár a kormány garanciát vállalt a hollandoknak és a briteknek, ám a köztársasági elnök úgy döntött, hogy népszavazás lesz a kérdésben. Azon pedig a szavazók 93,5%-os többséggel úgy döntöttek, hogy nem vállalják át a felelőtlen bankárok által létrehozott csődtömeget, hiszen annak létrehozásában sem volt semmi szerepük. Ez pedig igen ritka és merész kiállás annak fényében, hogy világszerte (USA, Görögország, Írország, Egyesült Királyság és de facto Spanyolország) az állam átvállalta a bankrendszer csődtömegét, mérhetetlen adósságállományt halmozva fel, és a görög és ír esetben kvázi államcsődbe is taszítva az országot.

Ezekután az izlandi kormány egy újabb csomagot tárgyalt le a hollandokkal és a britekkel, ám ezt a köztársasági elnök ismét népszavazásra bocsátotta, melyet ismét leszavaztak.