PogiBlog

       Most, hogy a PIIGS országok után Ciprus gazdasága is összeomlott, egyre többen aggódnak, hogy nem lesz-e Szlovénia a következő dominó a sorban? Egy másik igen érdekes kérdés, hogy ha igaz az, amit Görögországról és Ciprusról írtam, azaz hogy nem annyira maguk tehetnek a gazdasági problémáikról, hanem az eurózóna kedvezőtlenül alacsony kamatszintje miatt kialakuló buborékok áldozatául estek (Ciprus görög áttéttel), akkor miért nem következett ez be a kelet-európai euró országokban is? Vagy bekövetkezett?

        Nos, Szlovénia esetében igen. Az ország relatíve nyomott árszínvonallal fixálta árfolyamát az euró előszobájának számító kétéves ERM mechanizmusban rögtön a 2004-es csatlakozás után. 2006-tól megszűntették az országra addig jellemző központi bérmegállapodások rendszerét, a csatlakozási időszak bérvisszafogása ellenkezőjébe fordult. A meglóduló infláció pedig alacsony euró nominálkamat mellett igen alacsony, olykor negatív reálkamathoz vezetett. Ez ugyanúgy túlpörgette a gazdaságot, mint Görögországban, vagy Írországban. A kialakuló folyó fizetési mérleg hiányt pedig nem ellensúlyozta külföldi működőtőke (FDI) beáramlás, mert Szlovénia nem FDI alapú ország, mint mi itt kelet-Európában, hanem egy német-osztrák típusú, saját tulajdonlású, ráadásul nagy állami szektort működtető sikeres korporatív ország. Az egyetlen volt szocialista ország, amelyiknek sikerült a rendszerváltás, ahogy erről már máshol írtam. És a jelenleg problémái sem fogják megrengetni.

       Észtországgal hasonló volt a helyzet. Ők ugyan sokkal később vezették be az eurót, ám valutatáblát működtettek, azaz fixálták árfolyamukat az euróhoz. Ezzel importálták az euróhoz köthető összes problémát. A reálkamatszint itt is negatívba fordult, jött a buborék és az irtózatos összeomlás.

                Érdekes módon egyedül Szlovákia vészelte eddig át az euróviharokat nagyobb gond nélkül. Vajon miért? Egyrészt mert Szlovákia relatíve későn vezette be az eurót, addig autonóm monetáris politikával tudott manőverezni. Amikor viszont bevezette, akkor úgy tette ezt, hogy elképesztő nyomott szinten tartotta a szlovák béreket, melyeknek a szlovák termelékenységhez képest elmaradása ma már drámainak mondható, messze a legnagyobb az egész EU-ban. A szlovák termelékenység alapján ma már dupla akkora bérek lehetnének északi szomszédainknál, mint amekkorák vannak. Nyersen fogalmazva: a szlovákok úgy nem kerültek az euró miatt bajba, hogy szegények maradtak. Ráadásul az euró bevezetése is a válság alatt történt, és emiatt erős bérnyomás se lehetett. Így nem ugrott meg az infláció, nem lett alacsony reálkamat, és buborék sem. 

Pár éve még az offshore joghatóságokkal kapcsolatosan rendszeresen előkerült az ellenérv, mely szerint lehetetlen megadóztatni az országok adórendszeréből ily módon kifolyó pénzeket. Az utóbbi időben azonban több ország is példát mutatott, hogy ez mégiscsak lehetséges. (Tavalyi évértékelő beszédében még Orbán Viktor miniszterelnök is arra utalt, hogy az egykulcsos adóra többek között azért van szükség, mert lehetetlen a leggazdagabbakat megadóztatni. Egy többkulcsos szja - ingatlanadó - offshore adó kombináció erre alkalmas.)

Az Egyesült Királyságban, melynek pénzügyi központja, a City az európai offshore birodalom  epicentruma, nemrégiben George Osborne pénzügyminiszter 15%-os adót vezetett be az offshore tulajdonú vállalatok által vásárolt ingatlanokra. Ezen felül egy $221 000-os extra díjat a külföldön offshore cégek által birtokolt ingatlanokra.

Az elmúlt héten óriási port kavart, hogy Ciprus is megadóztatni készül a külföldi  bankbetéteket, többek között az ottani magyar cégekét is. Mint arról már korábban is írtunk, jogilag ciprus sem tekinthető offshore központnak, de facto alacsony adóival azonban elszívja a más uniós országok adórendszeréből a forrásokat. 7% körül van azon betéteknek az aránya, melyet más uniós polgárok e célból helyeztek el Cipruson. 31%-ot tesz ki az orosz oligarchák ciprusi betéteinek aránya. Bőven lenne tehát miből kimenteni a bajban lévő ciprusi bankokat, és bár a parlament első körben nem szavazta meg az adót, de a meccs koránt sincs még lefutva. Érdekes módon már több hónapja, amióta ciprus bajban van, folyamatosan történik az orosz tőkekivonás a szigetről, és ebből eddig szemmel láthatóan az offshore világába újonnan bejelentkezett Lettország profitált legtöbbet.

Banki eszközök Európában a GDP arányában (2010 dec állapot, forrás: EBA)

Egyre világosabban látszik tehát, hogy vége annak a konszenzusnak, mely szerint lehetetlen lenne az offshore pénzekkkel szemben fellépni, hogy azok valahogy törvény felett állnának. Itt írtunk korábban arról, hogy még mely országokban, mekkora pénzeket lehetne megadóztatni.

Az eurózóna előnyeivel kapcsolatban nagyon sokféle érv szokott elhangzani, de talán a legfontosabb szinte soha. Nyugat-Európában az eurózóna legfőbb pozitívumának azt tartják, hogy kiküszöböli a árfolyamkockázatot, és ezáltal növeli a vállalatok hajlandóságát hogy kereskedjenek. Magyarországon az eurózóna elsődleges előnyének a költségvetési stabilitás kikényszerítését, a politikai elit megfékezését gondoljuk. (Ez önmagában kínos, hiszen a fiskális stabilitás önérték, az eurózóna távlata nélkül is szükséges. Amennyiben egy társadalom csak akkor képes annak betartására, ha külső kényszer erőlteti azt rá, akkor ez az alapelv sosem válik interiorizált értékké.)

Létezik azonban egy olyan érv az eurózóna mellett, amelyről rendkívül keveset szoktak szót ejteni, mégis elképesztően fontos. Az 1980-as évek végéig alapvetően elfogadott volt, hogy a nemzetállamok jegybankjainak valutatartaléka elégséges volt ahhoz, hogy nemzeti valutáik értékét megőrizzék vagy manipulálják a nemzetközi tőkepiacokon. (Alapvetően nyíltpiaci műveletek formájában.) A kilencvenes évek elejétől azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a nemzetközi pénzintézetek, befektetési alapok túlságosan nagyra nőttek, túlságosan jelentős összegekkel mozognak a globális pénzpiacokon. (Lásd Soros György híres spekulációja a font és az európai monetáris rendszer ellen.) Marx rendkívül sok tévedése mellett sok mindent igen tisztán megjósolt, így a nagyvállalati szektor koncentrációját, ezen belül pedig a globális pénzügyi cégek méretének exponenciális növekedését is.  Illusztrációképpen álljon itt néhány adat.

A nemzetközi devizapiacokon manapság naponta körülbelül 4 billió dollárnyi összeg forog. A jegybankok ebbe a játékba maximum valutatartalékuk erejéig képesek beszállni. (Illetve az arra alapozott hiteleik erejéig.) Jelenleg a világ legnagyobb valutatartalékával Kína rendelkezik, kb. 2,85 billió dollárnyi összeggel. Ennek a tartaléknak azonban csak egy részét használja fel ténylegesen, napi szinten kb. 2 milliárd dollárt, ami nem több, mint a teljes kereskedési összeg két ezreléke. Japánnak van a második legnagyobb valutatartaléka (többek között ezért sem omlik össze a jen az elképesztő eladósodottságuk ellenére), és ezzel az egyetlen másik olyan ország, amelynek a tartaléka meghaladja az 1 billió dollárt, kb. 100 milliárddal. A világ országai közül csupán húsznak áll rendelkezésére 100 milliárd dollárnál nagyobb valutatartalék. Érdekes módon az Egyesült Államok ennek a listának az alján van, kb. 129 milliárd dollárral. A jegybankok esélye tehát hogy beavatkozzanak ezeken a piacokon kisebb mint valaha.

Ezzel szemben a spekulánsok, hedge fundok és más valutakereskedelemre speciálizálódott befektetési társaságok által naponta megmozgatott pénzek a piaci volumen háromnegyedét, vagy akár még annál is többet tesznek ki. Ráadásul a kereskedési tömegnek csak egy része úgynevezett „spot”, azaz azonnali tranzakció (kb. 1,5 billió dollár naponta). A többi különböző derivatívák formájában jelenik meg, melyek magas komplexitásúak, és melyek kockázatát nehéz felmérni, hiszen egyrészt sokszor nem túlságosan erős a hozzájuk kötődő szabályozás, másrészt pedig a specialistákon kívül nagyon kevesen értik lényegüket. Sőt, ahogy az elmúlt években láttuk, sokszor még a specialisták sem annyira látják, hogy mi lehet a következménye egy-egy származtatott termék összeomlásának. (Lásd amerikai jelzálog hitelezésre alapuló derivatívák.) A tíz legnagyobb devizával kereskedő piaci szereplő a Deutsche Bank, amelyik majdnem egyötödnyi piaci részesedéssel rendelkezik, valamint a UBS, a Barclays, a Citi, a Royal Bank of Scotland, a J.P. Morgan, az HSBC, a Credit Suisse, a Goldman Sachs és a Morgan Stanley. (A lista nagy átfedésben van az offshoret bonyolító bankok top listájával, illetve a Libor és más kurrens bankbotrányok szereplőivel.)

A globális világ deviza kereskedelmét szinte teljes egészében mindösszesen tíz valuta uralja: a dollár a tranzakciók 85 százalékát, az euró 39 százalékát, a jen 19 százalékát, a brit font pedig a 12,9 százalékát. A tíz legnagyobb világvaluta közül a többi mind egyenként egyszámjegyű piaci részesedést tudhat magáénak. A gyakorlatban tehát összesen négy jelentős valuta uralja a globális piacot. (Lehetséges, hogy a közeljövőben a kínai renminbi felzárkózik hozzájuk.)

Fizikai értelemben csupán 1,655 billió dollár létezik a világgazdaságban, míg puha becslések szerint a világ összes fizikai pénze nem több, mint 8 billió dollár. Ezzel szemben a világ derivatíváinak teljes összege megközelíti a 791 billió dollárt. Ez kb. a fizikai pénz százszorosa, illetve a globális GDP tizennégyszerese.

Summa summárum, az euró fennmaradása mellett egy ritkán említett, de igen nyomos érv szól. A globálisra hízott befektetői intézményekkel szemben a nemzeti valuták (például egy esetleg visszavezetett drachma, peseta, líra) megvédésére még a közepes méretű európai országok jegybankjai sem lennének ma már képesek. Az Európai Központi Banknak euróból sokkal kisebb kritikus valutatartalékot kell tartania, mint euró nélkül a nemzeti a monetárisan független jegybankoknak összesen. (A másik útra, a pénzügyi intézmények Standard Oil szerű feldarabolására nincs meg a politikai akarat. A bankmentéssel – TARP- Amerikában azok még nagyobbak lettek, mint előtte.)