Sokszor esik szó a kapitalizmus és a kommunizmus közötti választás kényszeréről. Ez egy alapvető tévedésen alapul. Ahogy kommunizmus is sokféle volt (a jugoszláv alapvetően más volt, mint a szovjet, de még a román is más, mint a magyar), úgy "kapitalizmus" is százféle van. A Svédország, Norvégia, Dánia és Finnország által megvalósított Északi Modell talán a legoptimálisabb társadalmi modell.
Nordic, nordic by nature...
A társadalmi igazságosság alapelvének azért felel meg, mert folyamatosan megteremti és fenntartja a mobilitás lehetőségét a társadalom alsó rétegei számára. Azaz nem egyszerűen valamifajta minimális biztosítást jelent a mélyszegénységgel szemben, hanem a felemelkedés lehetőségét. (Ahogy látni fogjuk, a magyar szociálpolitikai rendszer még a mélyszegénység ellen sem védett meg.)
A részvétel alapelvének azért felel meg, mert ahogy az Északi Modell talán legismertebb teoretikusa, Esping-Andersen rámutat, csakis az anyagilag független és társadalmilag releváns tudással rendelkező középosztály képes teljes értékűen részt venni a demokrácia működtetésében és megvédésében. Az anyagilag kiszolgáltatott, tudás tekintetében pedig alulképzett, gyenge középosztállyal rendelkező kelet-európai demokráciák hanyatlását a rendszerváltás utáni két évtized drámaian demonstrálta. Márpedig középosztályt a piac nem teremt, a piaci folyamatok tipikusan az elit tőkekoncentrációjához vezet, illetve társadalmi polarizálódáshoz. Azaz ha egy miniszterelnök "félázsiai hordának" érzékeli a társadalmat, akkor sürgős tennivalója van, hogy az állam mobilitást teremtsen és középosztályt. (Oktatáspolitika, foglalkoztatáspolitika, közösségi infrastruktúra, szociálpolitika.)
Végezetül pedig a fenntarthatóság alapelvének azért felel meg, mert egyedül az Északi Modell képes a magas foglalkoztatású, jól képzett, ezért magas bérezésű társadalom létrehozására. A közpénzek, az államháztartás fenntarthatósága, az adósságállomány csökkentése mind azt kívánják meg, hogy minél több foglalkoztatott, és minél kevesebb eltartott legyen.
A minél nagyobb egyenlőség elve azonban nem egyszerűen méltányossági, igazságossági kérdés. Empirikusan bizonyítható, hogy a gazdasági növekedés csak egy bizonyos szintig biztosítja a társadalmi jólét növekedését. Mérjük azt akár szubjektív mutatókban (például „boldogság”), akár reáliákban (például várható élettartam), a gazdasági kibocsátás növekedése egy bizonyos fejlettségi szint után, ahol az alapvető maslowi igények már biztosítottak, már nem járul hozzá a további jóléthez.
A nemzeti jövedelem bővülése egy bizonyos pont után már nem járul hozzá a szubjektív boldogságérzet bővüléséhez (Forrás: The Spirit Level)
(Fontos közbevetés: Magyarország az "elméleti" helyénél is sokkal boldogtalanabb. Outlier a mezőnyben!)
Az egy főre jutó nemzeti jövedelem bővülése egy bizonyos pont után már alig járul hozzá a várható élettartam bővüléséhez (Forrás: The Spirit Level)
Ha nem az elosztható jövedelem mennyiségétől függenek a szubjektív és objektív jóléti mutatók, akkor vajon mitől? Az Északi Modellt alátámasztó egyik legolvasottabb könyvben, Richard Wilkinson és Kate Picket The Spirit Level című munkájában empirikusan demonstrálja, hogy az alapvető maslowi szükségletek kielégítésének fejlettségi szintje felett a jólétet már nem a gazdasági kibocsátás mértéke, hanem annak minél egyenlőbb elosztása határozza meg. Az általuk képzett komplex jóléti mutató olyan eltérő területeket foglal magába, mint az egészség, az oktatás, a biztonság, a társadalmi bizalom, és sok minden más. Egyértelműen kimutatják, hogy az emberi jóléti egy bizonyos szinten felül már a társadalmi egyenlőség mértékétől függ.
A társadalmi jólét a fejlettebb országokban már a társadalmi egyenlőség mértékétől függ (Forrás: The Spirit Level)
Az érdekes a dologban, hogy már mindez már a Magyarországhoz hasonló fejlettségű országokra is igaz. Azaz már nálunk sem a sokat hangoztatott GDP növekedés, hanem a nagyobb társadalmi egyenlőség hozná meg az egyéni jólét növekedését. (A magyar társadalmi egyenlőtlenségek elméletileg nem nagyok. A valóságban azonban a társadalom nagy része a létminimum alatt él, és gyakorlatilag nincs európai értelemben vett középosztálybeli az országban. A következő bejegyzés erről fog szólni.)
Az ábra egyben cáfolja azt a piacpárti érvelést is, miszerint a nagy társadalmi egyenlőtlenségek elősegítenék a jólét megteremtését, mert motiválják az alul lévőket, vagy mert a magas jövedelműeknél hagyott (meg nem adóztatott) pénz valahogy „lecsorogna” alulra. A valóságban a nagy társadalmi különbségek ellehetetlenítik az alul lévők mobilitását, bezárják őket az alávetett társadalmi pozíciókba. Azaz az államnak nem a már középosztálybelieket kell megsegítenie a szociálpolitikával, hanem az alullévőknek kell esélyt teremteni, hogy minél nagyobb arányban középosztálybeliek lehessenek.
Utolsó kommentek