Az emberiség elleni bűntettekért elítélt Augusto Pinochet chilei diktátor úttörő tevékenysége után Margaret Thatcher volt az első neoliberális, aki egy meghatározó jelentőségű államban hatalomra került. A két legjelentősebb neolib gondolkodó közül inkább Hayek, mint Friedman hatása alatt állt, főleg minekután az utóbbi gondolatai kudarchoz vezettek saját kormánya kezdeti gyakorlatában.
Thatcher első számú célja az állam méretének csökkentése volt, mindenekelőtt a kiadások visszaszorítása által. Meggyőződése szerint a keynesiánus megoldások nem segítethették elő a foglalkoztatás bővtését, ezért a kormányzatnak az adók csökkentésével kell a gazdasági aktivitást növelnie. Ezt a megközelítést később "Laffer görbének" és "lecsorgó gazdaságpolitikának" nevezték Amerikában Thatcher legközelebbi ideológiai társai, Ronald Reagan és követői.
Talán meglepő módon Thatcher kormányzása elején nem öszpontosított a privatizációra. Sőt, magát a szót is utálta, és inkább a 'denacionalizáció' kifejezést preferálta. Inkább az állami cégek átstrukturálására koncentrált. Elődei a brit nyersanyag és feldolgozóipar nagy részét államosították, és a természetes monopóliumokkal együtt a állami tulajdon a hetvenes évekre meghatározó részét tette ki a brit gazdaságnak. Ezekben a cégekben erős jogosítványokat szereztek a szakszervezetek, Thatcher szerint túlságosan erőseket. Elképzelése szerint ezért váltak versenyképtelenekké ezek a cégek. Erősen kurtítani kívánta a szakszervezeti jogokt, ezért került szembe nagyon hamar a szakszervezetekkel, melynek leghíresebb epizódja az Arthur Scargill vezette bányászokkal folytatott hosszú konfrontáció volt.
Eredetileg csak az állami cégek kisebb részét kívánta magánosítani, ám a folyamat közben megérezte annak előnyeit. Az esetek nagyobb részében áron alul kínálták megvételre az állami eszközöket, ami hatalmas keresletet támasztott azok iránt. A Vaslady ezt azzal igazolta, hogy még így is jobb megszabadulni a veszteséges vállalatoktól. Privatizációs miniszterének saját szavai szerint is azonban nem az volt a fő baj ezekkel vállalatokkal, hogy az állam volt a tulajdonos, hanem hogy nem voltak versenytársaik. A magánosításra felkészített vállalatok általában már az értékesítés előtti időszakban elkezdtek profitot termelni, bizonyítva, hogy megfelelő menedzsment és versenytársi nyomás esetén az állami vállalatok is tudnak nyereségesek lenni. (Ez ma Nyugat-Európában közhely. Tele is van a régió nyereséges állami vállalatokkal, akik nem egyszer "privatizátorokként" léptek fel Kelet-Európában.) Thatcher érdekes módon a legkeményebb kritikát konzervatív miniszterelnök elődjétől, Harold MacMillantől kapta, aki szerint Thatcher "eladogatta a családi ezüstöt". A privatizáció kereszttüzébe aztán a lakásállomány került. A szintén áron aluli értékesítés igen népszerűvé tette a lakástulajdonlást, és egyben jelentősen szélesítette a konzervatív párt szavazóbázisát is.
A feldolgozóipar, a bányászat, a vasút, a légiközlekedés és a telekommunkáció magánosítása logikus előkészítése volt a Nagy Robbanásnak (~Big Bang), a brit pénzügyi szektor deregulációjának, amely külföldi cégek előtt is megnyitotta a City-t, amely ezzel a globalizálódó pénzügyi szektor meghatározó központjává vált. Ez aztán egyenes úton vezetett egyrészt az egyoldalúan a City-re támaszkodó, a feldolgozóipart megszüntető brit gazdaság mély válságához a 2008-as összeomlás után, másrészt pedig ahhoz, hogy a London körüli adóparadicsom háló (Guernsey, Jersey, Isle of Man, stb.) ma az egyik legtöbb forrást elszívó fekete luk az Európai Unióban.
Monetaristaként Thatcher első kormányzati évei látványos bukáshoz vezettek. Képtelenek voltak kontrollálni a pénzkibocsátást (LM3), ami az első számú célmutatójuk volt, az infláció pedig elszaladt. Keynesiánus kritikusaik szerint ha tudták volna, akkor ezen évek recessziója még mélyebb lett volna. De nem tudták, ezért inkább az adókra irányították át figyelmüket.
Ezzel megfelelő bizonyítékot mutattak be arra, hogy 'az infláció bizony NEM mindig és mindenhol monetáris jelenség', szemben azzal, amit a neoliberális guru, Milton Friedman állított. Első költségvetésükben hitüknek megfelelően 33%-ról 30-ra csökkentették a fő SzJA adókulcsot, a legfelsőt pedig 83% (!!!)-ról 60-ra (!!!). Mint ahogy később Amerikában, Szlovákiában vagy Magyarországon sem, így az Egyesült Királyságban sem folyt be több adó, a hatalmas lukat pedig be kellett valahogy tömni. Thatcherék ezt az ÁFA-bevételek megduplázásával érték el, amely azon nyomban felnyomta az inflációt 10,3%-ról 21,9%-ra. Az ÁFA egykulcsossá tétele pedig ellehetetlenítette, hogy azt társadalompolitikai célokra használják, ahogy azt az adópolitikai szakkönyvek ajánlják. A gazdagoktól a szegények felé történő redisztrobució pesze soha nem volt a neolibek célja. Fontos megemlíteni, hogy a munkanélküliség sem csökkent az adócsökkentések eredményeképpen. Ellenkezőleg, nőtt, és ez így folytatódott hosszú éveken át.
Első ciklusa végén Thatcher minden idők legnépszerűtlenebb miniszterelnökeként állt a választások előtt. Ekkor azonban háborúba keveredett egy Londontól 8000 mérföldre fekvő szigetért, ahol 1800 brit állampolgár élt. A Falkland szigeteki háború után Thatcher férje a szigetett meglátogatva így jellemezte azt: "sok-sok mérföldnyi trágya". Ez a lilliputi háború 3 milliárd fontjába került a brit állampolgároknak, valamint emberéletekbe. Mindenesetre Thatcher újraválasztását bebiztosította. Azóta nevezzük a nemzetközi konfliktusok pozitív hatását a politikai vezetők népszerűségére "Falkland effektusnak".
A nyolcvanas évek második felére aztán ahogy a világ többi részére, úgy az Egyesült Királyságba is megérkezett a gazdasági fellendülés. A világgazdaság kiheverte az olajválságok, az aranystandard feladása, a Nixon és a Volker sokkok együttes negatív hatását. Thatcher hívei ezzel a fellendülési időszakkal igyekeznek bizonyítani, hogy a Vaslady gazdasági zseni volt. (Angliában ezt az időszakot "Lawson boom"-nak hívják, Nigel Lawson pénzügyminisztere után, aki civilben Nigella Lawson konyhatündér papája.) Az angolszász dominanciájú nezetközi sajtó generációkkal hitette el, nem utolsó sorban Kelet-Európában, hogy Thatcher (és Reagan) nemzetközi összehasonlításban kiemelkedő sikerre vitte országa gazdaságát. Az adatok tükrében azonban ez egész egyszerűen nem állja meg a helyét:
Thatcher és Reagan eredményei nemzetközi összehasonlításban gyengék
Az adatok elfogulatlan vizsgálata azt mutatja, hogy az OECD vagy a rivális gazdasági-társadalmi berendezkedést működtető német vagy skandináv gazdaságok szinte minden mutatóban felülmúlták az angolszászokat. A neoliberális csoda egész egyszerűen nem létezett, globális médialegenda.
Mindeközben a brit gazdaságban eluralkodott a hitelkártyákon és a jelzáloghiteleken keresztüli eladósodás a háztartások körében. A 2008-as válságban kulcsszerepet játszó jelzáloghiteleket Thatcher klientúraépítő okokból különösen kedvelte. Piachívő nézetei ellenére nem lehetett őt meggyőzni, hogy a jelzáloghitelezést támogató adókedvezményeket eltörölje.
A brit gazdaság annak ellenére nem tudta felvenni a versenyt az OECD-vel, hogy pont ekkor találták meg az északi tengeri gázt és olajat. Az Egyesült Királyság 1980 júniusától vált nettó energiaexportőrré. Ahogy Paul Johnson történész híresen megállapította: "nem a gyémántok, hanem az olajkutak a lányok legjobb barátai".
A privatizáció egyszeri bevételei segítettek a költségvetés bevételi oldalán. Mindeközben azonban 1982 és 2005 között a brit felső egy százalék részesedése a nemzeti jövedelemből 6,5%-ról 13 százalékra nőtt.
Kölpolitikájában Thatcher ismert módon a kommunista diktatúra ádáz ellensége volt. Ez alátámasztani látszik Hayek nézetét, mely szerint a neoliberalizmus a demokrácia első számú garantora. Más diktatúrákkal szemben azonban Thatcher nem bizonyult ennyire eltökéltnek. A rasszista Apartheid rendszerrel szemben nem volt hajlandó szankciókat bevezetni. Nelson Mandelát és mozgalmát, az ANC-t az IRA-hoz és a PFSz-hez hasonló terrorista szerveztnek nevezte. Külföldi útjain élénken támogatta a hatalmas brit fegyverexportot, többek között Saddam Husseinnek is, annak ellenére hogy az Egyesült Királyság is az Irak ellenes fegyverembargó aláírója volt. Az emberiségellenes bűnökért elítélt Augusto Pinochetet pedig barátjának nevezte és többször meglátogatta annak angliai száműzetése idején.
(A cikk forrása: fordítás Pogátsa Zoltán Heterodox International Political Economy című könyvéből.)
Utolsó kommentek