PogiBlog

Az eurózóna előnyeivel kapcsolatban nagyon sokféle érv szokott elhangzani, de talán a legfontosabb szinte soha. Nyugat-Európában az eurózóna legfőbb pozitívumának azt tartják, hogy kiküszöböli a árfolyamkockázatot, és ezáltal növeli a vállalatok hajlandóságát hogy kereskedjenek. Magyarországon az eurózóna elsődleges előnyének a költségvetési stabilitás kikényszerítését, a politikai elit megfékezését gondoljuk. (Ez önmagában kínos, hiszen a fiskális stabilitás önérték, az eurózóna távlata nélkül is szükséges. Amennyiben egy társadalom csak akkor képes annak betartására, ha külső kényszer erőlteti azt rá, akkor ez az alapelv sosem válik interiorizált értékké.)

Létezik azonban egy olyan érv az eurózóna mellett, amelyről rendkívül keveset szoktak szót ejteni, mégis elképesztően fontos. Az 1980-as évek végéig alapvetően elfogadott volt, hogy a nemzetállamok jegybankjainak valutatartaléka elégséges volt ahhoz, hogy nemzeti valutáik értékét megőrizzék vagy manipulálják a nemzetközi tőkepiacokon. (Alapvetően nyíltpiaci műveletek formájában.) A kilencvenes évek elejétől azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a nemzetközi pénzintézetek, befektetési alapok túlságosan nagyra nőttek, túlságosan jelentős összegekkel mozognak a globális pénzpiacokon. (Lásd Soros György híres spekulációja a font és az európai monetáris rendszer ellen.) Marx rendkívül sok tévedése mellett sok mindent igen tisztán megjósolt, így a nagyvállalati szektor koncentrációját, ezen belül pedig a globális pénzügyi cégek méretének exponenciális növekedését is.  Illusztrációképpen álljon itt néhány adat.

A nemzetközi devizapiacokon manapság naponta körülbelül 4 billió dollárnyi összeg forog. A jegybankok ebbe a játékba maximum valutatartalékuk erejéig képesek beszállni. (Illetve az arra alapozott hiteleik erejéig.) Jelenleg a világ legnagyobb valutatartalékával Kína rendelkezik, kb. 2,85 billió dollárnyi összeggel. Ennek a tartaléknak azonban csak egy részét használja fel ténylegesen, napi szinten kb. 2 milliárd dollárt, ami nem több, mint a teljes kereskedési összeg két ezreléke. Japánnak van a második legnagyobb valutatartaléka (többek között ezért sem omlik össze a jen az elképesztő eladósodottságuk ellenére), és ezzel az egyetlen másik olyan ország, amelynek a tartaléka meghaladja az 1 billió dollárt, kb. 100 milliárddal. A világ országai közül csupán húsznak áll rendelkezésére 100 milliárd dollárnál nagyobb valutatartalék. Érdekes módon az Egyesült Államok ennek a listának az alján van, kb. 129 milliárd dollárral. A jegybankok esélye tehát hogy beavatkozzanak ezeken a piacokon kisebb mint valaha.

Ezzel szemben a spekulánsok, hedge fundok és más valutakereskedelemre speciálizálódott befektetési társaságok által naponta megmozgatott pénzek a piaci volumen háromnegyedét, vagy akár még annál is többet tesznek ki. Ráadásul a kereskedési tömegnek csak egy része úgynevezett „spot”, azaz azonnali tranzakció (kb. 1,5 billió dollár naponta). A többi különböző derivatívák formájában jelenik meg, melyek magas komplexitásúak, és melyek kockázatát nehéz felmérni, hiszen egyrészt sokszor nem túlságosan erős a hozzájuk kötődő szabályozás, másrészt pedig a specialistákon kívül nagyon kevesen értik lényegüket. Sőt, ahogy az elmúlt években láttuk, sokszor még a specialisták sem annyira látják, hogy mi lehet a következménye egy-egy származtatott termék összeomlásának. (Lásd amerikai jelzálog hitelezésre alapuló derivatívák.) A tíz legnagyobb devizával kereskedő piaci szereplő a Deutsche Bank, amelyik majdnem egyötödnyi piaci részesedéssel rendelkezik, valamint a UBS, a Barclays, a Citi, a Royal Bank of Scotland, a J.P. Morgan, az HSBC, a Credit Suisse, a Goldman Sachs és a Morgan Stanley. (A lista nagy átfedésben van az offshoret bonyolító bankok top listájával, illetve a Libor és más kurrens bankbotrányok szereplőivel.)

A globális világ deviza kereskedelmét szinte teljes egészében mindösszesen tíz valuta uralja: a dollár a tranzakciók 85 százalékát, az euró 39 százalékát, a jen 19 százalékát, a brit font pedig a 12,9 százalékát. A tíz legnagyobb világvaluta közül a többi mind egyenként egyszámjegyű piaci részesedést tudhat magáénak. A gyakorlatban tehát összesen négy jelentős valuta uralja a globális piacot. (Lehetséges, hogy a közeljövőben a kínai renminbi felzárkózik hozzájuk.)

Fizikai értelemben csupán 1,655 billió dollár létezik a világgazdaságban, míg puha becslések szerint a világ összes fizikai pénze nem több, mint 8 billió dollár. Ezzel szemben a világ derivatíváinak teljes összege megközelíti a 791 billió dollárt. Ez kb. a fizikai pénz százszorosa, illetve a globális GDP tizennégyszerese.

Summa summárum, az euró fennmaradása mellett egy ritkán említett, de igen nyomos érv szól. A globálisra hízott befektetői intézményekkel szemben a nemzeti valuták (például egy esetleg visszavezetett drachma, peseta, líra) megvédésére még a közepes méretű európai országok jegybankjai sem lennének ma már képesek. Az Európai Központi Banknak euróból sokkal kisebb kritikus valutatartalékot kell tartania, mint euró nélkül a nemzeti a monetárisan független jegybankoknak összesen. (A másik útra, a pénzügyi intézmények Standard Oil szerű feldarabolására nincs meg a politikai akarat. A bankmentéssel – TARP- Amerikában azok még nagyobbak lettek, mint előtte.)

Az egykulcsos személyi jövedelemadó elvileg is méltánytalan. Ennek legfőbb oka, hogy a társadalom tagjainak jövőjébe hatalmas összegeket fektet, ezért sikeres tagjai saját személyes erőfeszítései mellett amiatt képesek az átlagon felül teljesíteni, mert a társadalom oktatás, infrastruktúra, közrend, igazságszolgáltatás, képzett munkaerő,  és számos egyéb módon hozzájárul. Mivel mindig lesznek, kiknek képességeik, örökölt helyzetük és szerencséjük átlagon aluli, ezért méltányos, hogy a társadalom sikeresebb tagjai nagyobb arányban járuljanak hozzá az állam kiadásaihoz. Ráadásul a társadalom nagyobbik része úgy látja, hogy a gazdagabbak boldogulásához saját erőfeszítéseik és a társadalom támogatása mellett a korrupció, az adóelkerülés és a fekete gazdaság is jelentős mértékben hozzájárul. Ez ismét csak a jövedelmi adók progresszívé tétele mellett szól (a vagyoni adózás fokozása mellett).

A felső jövedelemadó kulcsok csökkentésének gazdasági növekedésre gyakorolt pozitív hatásával kapcsolatos elméleti vélekedéseket azonban az empíria is cáfolja. A csökkentés hívei szerint a felső adókulcsok csökkentése több mechanizmuson keresztül hat. Elvileg az „embereknél hagyott pénz növeli a magánbefektetéseket” a gazdaságban. Az empíria szerint azonban a gazdagoknál hagyott pénzeket azok megtakarítják és nem invesztálják:

5. ábra – A legfelsőbb SzJA kulcs csökkentése a neoliberális elmélettel szemben a valóságban nem vezet magasabb privátberuházásokhoz, a gazdagok megtakarítják azt (Forrás: Hungerford L, Thomas Taxes and the Economy: An Economic Analysis of Top tax Rates since 1945, Congressional Research Centre, 2012)

Ez persze nem annyira újdonság, John Maynard Keynes már a huszadik század harmincas éveiben leírta mindezt („Keynesi fogyasztási funkció”). Az sem stimmel azonban, hogy az SzJA csökkentések az „okos magánberuházásokon” keresztül a termelékenység növekedéséhez vezetnének:

6. ábra – Az alacsonyabb felső SzJA kulcsok a munkaerő termelékenységének alacsonyabb növekményéhez vezetnek (Forrás: Hungerford, ibid.)

Mindebből szinte következik, hogy az alacsonyabb SzJA kulcsok eredményeképpen az egy főre jutó GDP sem növekszik, ahogy azt az SzJA csökkentés hívei várnák:

7. ábra – Az alacsonyabb SzJA szintek mellett nem nő jobban az egy főre jutó GDP (Forrás: Hungerford ibid.)

8. ábra – A legfelső adókulcs csökkentésének gazdasági növekedésre gyakorolt hatása az USA-ban 1979 és 2005 között, a késleltetett hatást is figyelembe véve, inkább negatív volt, mint pozitív (Filip Spagnoli, a belga jegybank statisztikusának számításai)

9. ábra – A nemzetközi kitekintés sem erősíti meg a gazdasági növekedésre feltételezett pozitív hatást

Ami viszont világosan látszik, hogy a legfelsőbb SzJA kulcs csökkentése drasztikusan növeli a felső 0.1% részesedését a jövedelmekből, miközben drámaian csökkenti a foglalkoztatottak jövedelmi részesedését.

10. ábra – A csökkentett felső SzJA kulcsok drámaian növelik a legfelsőbb 0,1% jövedelmi részesedését, és csökkentik a foglalkoztatottakét (Forrás: Hungerford ibid.)

Nem volt mindez másképp Magyarországon sem. Az egykulcsos SZJA bevezetése 2011-ben majdnem 400 milliárdos bevétel kiesést okozott a költségvetésnek[iii]: 2011-ben 1382,8 milliárdnyi szja-bevétele volt az államnak, ami 20,9 százalékkal, 395,7 milliárddal kevesebb volt a 2010-esnél, miközben alapvetően a magas jövedelműek jövedelme nőtt (293 ezer forint bruttótól, azaz 83 ezer forinttal a bruttó átlagkereset felett). A közepes jövedelműeké nem változott, az alacsony jövedelműeké pedig csökkent.

Az alacsony/egykulcsos SzJA védelmében gyakran halljuk, hogy a magas adóztatás visszafogja a gazdasági tevékenységet, így az adókulcsok csökkentése felszabadító hatással van a gazdasági növekedésre. (Ez a Laffer féle érvelés egyik eleme.) A felső jövedelemadó kulcsok csökkentésének gazdasági növekedésre gyakorolt pozitív hatását azonban az empíria cáfolja.

1. ábra – A legfelső adókulcs csökkentésének gazdasági növekedésre gyakorolt hatása az USA-ban 1979 és 2005 között inkább negatív volt, mint pozitív (Filip Spagnoli, a belga jegybank statisztikusának számításai)

2. ábra – A nemzetközi kitekintés sem erősíti meg a gazdasági növekedésre feltételezett pozitív hatást

Azt pedig már láttuk, hogy a sokat emegetett Szlovákia esetében hogyan nem hozott érdemi javulást az egykulcsos adó.

(Köszönet Kun Jánosnak, aki felhívta a figyelmemet Spagnoli tanulmányára!)

Bár az amerikai politikai rendszerrel sok probléma van, szerencsére az amerikai sajtó igen részletesen feltárta a Republikánus jelölt múltját. Mitt Romney relatíve fiatalon kezdett üzleti karriert. A Huffington Post  és a Los Angeles Times szerint cége, a Bain Capital private equity cég induló tőkéjének 40%-át olyan El Salvador-i oligarchák adták össze 1984-ben, akik az ottani véres polgárháborúban kivégzőosztagokat működtettek. Romney tudott a múltjukról.

A Bain fő profilja a private equity, amelyet az USA-ban karvalytőke cégeknek becéznek. John Koshman kitűnő könyvet is írt ezekről az alapokról, melyben Romneyt és a Bain-t is kivesézi. A módszer lényege, hogy bajban lévő cégeket vásárolnak fel, majd azokra adott esetben hitelt vesznek fel, és kizsigerelik őket. Ezzel rendkívül nagy profitot realizálhatnak. Jó példa erre a Nation Magazin cikke, amelyben bemutja, hogy Romney cége fillérekért vásárolta fel a bajban lévő detroiti Delphi nevű autóipari beszállító céget. Ezekután megzsarolta az Obama kormányzatot, hogy ha nem mentik ki a vállalkozást, akkor az magával rántja a teljes amerikai autógyártást. (A Delphi kulcsfontosságú részegységeket, például kormányműveket gyártott szinte minden amerikai autócégnek). Minek után a sarokba szorított Obama kormányzat beleegyezett a bailout-ba, Romney több mint 4000-szeres profitot realizált az ügyleten. Mindeközben 28 ezer amerikai autóipari munkahelyet költöztetett Kínába, az elnökválasztási küzdelemben pedig nyilvánosan kiállt az autóipar megmentése ELLEN! A Dephi-t pedig egy Jersey szigeten bejegyzett offshore vállalkozásba vitték ki. Mint ahogy offshore-ban van Romney privát vagyona is. Ahogy Republikánus előválasztási vetélytársa, John McCain mondta, ha megválasztanák, Mitt Romney lenne az Egyesült Államok első elnöke, akinek titkos svájci bankszámlája van. Offshore pénzügyeiről részletesen beszámolt a Vanity Fair. Mitt Romney apja egykor maga is elnökjelölt volt, és elhíresült módon arra figyelmeztetett: a jelölteknek nem elég egyetlen évre vonatkozóan közzétenniük a saját anyagi helyzetükre vonatkozó adatokat! Ez ugyanis manipulációkra ad lehetőséget. George W. Romney több évre vonatkozóan közzé is tette a saját vagyonbevallását. Nem így fia, Mitt, aki csak egyetlen évet volt hajlandó feltárni. Alapvető fontosságú lenne a 2009-es év megismerése, mert minden valószínűség szerint ebben az évben kapott mintegy tizenött millió dollárnyi közpénzt a bailout keretében Romney az autóipar megmentéséből.

Romney cégének egyik fő kliense a botrányai hosszú soráról híres mezőgazdasági és vegyi kolosszus, a Monsanto volt, amely a Covalence nevű svájci konzulting cég multik etikai standardjait minősítő listáján az utolsó helyen végzett.