Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Ciprus: Meg lehet adóztatni az offshoret?

Pár éve még az offshore joghatóságokkal kapcsolatosan rendszeresen előkerült az ellenérv, mely szerint lehetetlen megadóztatni az országok adórendszeréből ily módon kifolyó pénzeket. Az utóbbi időben azonban több ország is példát mutatott, hogy ez mégiscsak lehetséges. (Tavalyi évértékelő beszédében még Orbán Viktor miniszterelnök is arra utalt, hogy az egykulcsos adóra többek között azért van szükség, mert lehetetlen a leggazdagabbakat megadóztatni. Egy többkulcsos szja - ingatlanadó - offshore adó kombináció erre alkalmas.)

Az Egyesült Királyságban, melynek pénzügyi központja, a City az európai offshore birodalom  epicentruma, nemrégiben George Osborne pénzügyminiszter 15%-os adót vezetett be az offshore tulajdonú vállalatok által vásárolt ingatlanokra. Ezen felül egy $221 000-os extra díjat a külföldön offshore cégek által birtokolt ingatlanokra.


Az elmúlt héten óriási port kavart, hogy Ciprus is megadóztatni készül a külföldi  bankbetéteket, többek között az ottani magyar cégekét is. Mint arról már korábban is írtunk, jogilag ciprus sem tekinthető offshore központnak, de facto alacsony adóival azonban elszívja a más uniós országok adórendszeréből a forrásokat. 7% körül van azon betéteknek az aránya, melyet más uniós polgárok e célból helyeztek el Cipruson. 31%-ot tesz ki az orosz oligarchák ciprusi betéteinek aránya. Bőven lenne tehát miből kimenteni a bajban lévő ciprusi bankokat, és bár a parlament első körben nem szavazta meg az adót, de a meccs koránt sincs még lefutva. Érdekes módon már több hónapja, amióta ciprus bajban van, folyamatosan történik az orosz tőkekivonás a szigetről, és ebből eddig szemmel láthatóan az offshore világába újonnan bejelentkezett Lettország profitált legtöbbet.

Banki eszközök Európában a GDP arányában (2010 dec állapot, forrás: EBA)

Egyre világosabban látszik tehát, hogy vége annak a konszenzusnak, mely szerint lehetetlen lenne az offshore pénzekkkel szemben fellépni, hogy azok valahogy törvény felett állnának. Itt írtunk korábban arról, hogy még mely országokban, mekkora pénzeket lehetne megadóztatni.

4 Tovább

Magyarország és az IMF

Ellentétben a népszerű vélekedéssel, a rendszerváltás utáni Magyarország nem költekezett túlzottan. 1996 és 2004 között a magyar kormány kiadásai  nagyságrendileg az OECD európai átlagának feleltek meg. Egyedül a választási években volt tapasztalható némi túlköltés, de összességében a trend csökkenő volt.

Ami a valódi gondot jelentette, az a költségvetés bevételi oldala, amely mintegy 4 százalékponttal maradt el az OECD átlaghoz képest.

 

Magyarország 2008

Gyurcsány Ferenc

A 2008-as Lehman Brothers összeomlás után bekövetkező globális kitettség csökkentés hatása jelentősen és szinte azonnal elérte Magyarországot. Az ország szélsőségesen kiszolgáltatottá vált a globális tőkepiac kockázatéhsége csökkenésének következtében, valamint a magyar állami szektor túlzott hitelfelvétele miatt. Ironikus módon két évvel a válság kirobbanása előtt, 2006-ban tetőzött a túlzott hitelfelvétel, amikoris az államháztartási hiány 9,3%-os volt, -5,4%-os elsődleges egyenleg és 4%-os GDP növekedés, valamint 3,9%-os átlagos fogyasztói árindex mellett. Ez olyannyira drámaian rossz teljesítmény volt, hogy az Economist “a posztkommunista Európa valaha látott legrosszabb gazdasági kormányzása”-ként értékelte. 2007-ben már történt némi kiigazítás, immáron 4,9%-os államháztartási hiánnyal, és közel 0,9%-os elsődleges egyenleg mellett. Sajnos ezzel egyidejűleg a növekedés alább hagyott, a GDP 1%-ára esett vissza, miközben az átlagos fogyasztói árindex 7,9%-ra növekedett.

Oszkó Péter

A 2008-as válság évét a stabilizáció folytatása jellemezte volna, ha az év végén az ország államcsőd közeli helyzetbe nem kerül, hiszen a hiány 3,7%-ra csökkent, majdnem elérve a Maastrichti követelményeket, miközben pozitív (0,4%) volt az elsődleges egyenleg! A növekedés (0,6%) és az infláció (6,1%) az előző évivel közel azonos szinten volt. Sajnos ekkor ütött be a Lehman csőd hatása a globális tőkeáttétel csökkenéssel és az euro-forint árfolyam összeomlásával. Ez feljebb nyomta az adósságszintet, hiszen a magyar államadósság mintegy kétharmada devizában áll fenn, ami miatt elszállt a magyar refinanszírozási kamatláb.
Magyarország az IMF-hez fordult, Gyurcsány Ferenc miniszterelnök később lemondott és átadta helyét a korábbi gazdaság miniszternek, Bajnai Gordonnak.

2008 végén az IMF-től Magyarország 12,3 milliárd eurót kapott 17 hónapra (4,9 mrd eurót azonnali lehívásra, a maradékot pedig 5 részletben negyedéves beszámolók alapján). Az EU további 6,5 mrd eurót tett hozzá, míg a Világbank pedig 1 mrd eurót.

A kedvező kamat feltételekért cserébe Magyarország elkötelezte magát a további makrogazdasági stabilizáció mellett (hisz az előző években is az volt), mely Bajnai Gordon miniszterelnök és Oszkó Péter pénzügyminiszter nevéhez fűződik. Tekintve a tényt, hogy a stabilizáció már a 2008-as válság előtt megkezdődött, az IMF program éveinek teljesítménye meglehetősen gyenge. A 2009-ben teljes államháztartási hiány 3,9% majd 2010-ben 3,8% maradt, a 2008-as 3,7%-hoz képest. Az elsődleges (kamattörlesztés nélküli) egyenleg 0,4%-ról 0,5%-ra növekedett a 2008-as 0,4%-hoz képest. Mindez nem olyan nagy eredmény tekintve a tényt, hogy ugyanezen időszakban az államadósság főként az IMF hitelfelvétel következményeként 2007-től 2010 végéig a GDP 65,8%-áról 78,9%-ra emelkedett.  Ugyanakkor a GDP 2009-ben 6,3%-ot esett, aztán 2010-ben pedig -0,2%-on stagnált!!!

 Az IMF program ezen erősen vitatható eredmények elérése érdekében megszorító elemeket tartalmazott. A legmarkánsabbak a közszolgálati bérek befagyasztása, a 13. havi nyudíj eltörlése, önkormányzatok finanszírozásának megvágása, a nyugdíjkorhatár további emelése, ugyanakkor a gyes és táppénz csökkentése, a szülési szabadság 3-ról 2 évre történő megváltoztatása, valamint a közmédia támogatásának visszavágása. …

A kormány megúszta az ingatlanadó bevezetését az Alkotmánybíróság döntése miatt. Létfontosságú lett volna ezen adó kivetése a vagyonosabbakra, főleg hogy az a társadalom és a szakpolitikai területtel foglakozó szakma támogatottságát is élvezi, az AB szerint azonban a törvénytervezet nem lett megfelelően előkészítve.

[i].Bajnai 24%-os népszerűségi index-szel adta át hivatalát.

 Magyarország 2012-13

 

2012-13 során a kormány újabb IMF megállapodásról tárgyalt. Ezt az tette szükségessé, hogy 2012 végén a forintban jegyzett államkötvények kamata ismét a piaci finanszírozást lehetetlenné tevő szintre emelkedett.

Az IMF kölcsön kamata 0,09% lett volna, 1%-os surcharge-al. Mivel Magyarország a 2008-as hitelfelvétel miatt már az IMF kvótájának 300%-át is meghaladta (374,61%), amely az IMF szabályok szerint 2%-osnextra kamatterhet jelent. A kvóta három évnél hosszabb ideig történő meghaladása szintén plusz 1%-ot jelent. Az IMF forrás drágasága tehát nem kis részben az előző, megkérdőjelezhető eredményességű hitelfelvétel miatt adódik!

Az IMF hiteleket SDR-ban fixálják (ez az euro, a dollar, a yen és a font mixe). Ezt a magyar államkincstárnak még át kell váltania egy devizaswap keretében dollára vagy euróra. Így válik csak összehasonlíthatóvá a piaci kötvénykibocsátásokkal. Az Államadósságkezelő központ számításai szerint tehát az IMF hitel teljes költsége 4.06%-ra jött volna ki, ami mindösszesen 15 bázisponttal haladta volna meg a 2013 elején Magyarország által kibocsátott ötéves dollárkötvény hozamát. Tekintve azonban, hogy az IMF szabálya szerint 0,5% díjat is kellet volna Magyarországnak fizetnie, szemben a 12,5 bázispontos nyílt piaci kötvénykibocsátássak, könnyű belátni, hogy a magyar kormánynak 2013 elején nem volt motivációja az IMF-hez fordulni. Hangsúlyozni kell, hogy mind a piaci finanszírozás (az Orbán kormány által megállított drámai eladósodás), mind pedig az IMF finanszírozás (a kvóta meghaladása miatti) drágasága túlnyomóan a Gyurcsány kormányzat értelmetlen 'fiskális alkoholizmusá'-nak volt köszönhető. (Kopits György kifejezése)

 A teljes képhez két dolgot hozzá kell tennünk. Egyrészt az IMF hitelhez az EU köteezően adott volna egy kisebbik részt euróban, és ennek kamata az EMSF kamat + 1-2% lett volna, azaz jelentősen alacsonyabb, mint a piaci finanszírozás. (Strerilizációra nem lett volna szükség, az összeget azonnali kamattörlesztésre költhette volna az ország.) Másrészt pedig a 4,06%-os IMF kamatráta még mindig sokkal olcsóbb lett volna, mint az a 10% körüli forintforrás, amit Magyarország a 2012-es év végén fizetett a forintkötvényekre. (Ez azóta 6% alá mérséklődött.)

Matolcsy György (Lengyel Lászlóval)

A kérdés persze az, hogy mit várt volna az IMF a Magyar kormánytól a hitelért cserébe? Ez a kérdés megválaszolatlan marad. Jól tudjuk, hogy a kormány utcai hirdetésekkel növelte támogatottságát az úgynevezett IMF diktátumokkal szemben, hogy létjogosultságot nyerjen ellenállása. A média érdeklődését az IMF által előzetesen a magyar kormány számára megfogalmazott ajánlásokat illetően nem is az IMF közvetlen kommunikációja, hanem egy ellenzéki képviselő parlamenti kérdése keltette fel. Varga Mihály miniszter szerint ezek az alábbiak voltak:

  1. A tranzakciós adó Nemzeti Bankot érintő részének visszavonása (a kormány később visszavonta);
  2. az adóbehajtás eredményességének növelése (a kormányzat átvette);
  3. az egykulcsos SZJA felülvizsgálata (?) (a kormányzat erőteljesen elutasította);
  4. az állam méretének további csökkentése (?);
  5. a szociális támogatások célzottságának növelése (?);
  6. a bankadó megszüntetése;
  7. A közösségi közlekedés támogatásának felülvizsgálata (?);
  8. az önkormányzatok támogatottságának csökkentése.

 Ez még önmagában mindig kevés információ, hiszen nem egy ezen elvárások közül bármit jelenthet. Romániában 25% közalkalmazotti bércsökkentést, Európa legalacsonyabb egészségügyi ráfordításának további nyirbálását, az uniós átlag kétharmadát kitevő nyugdíjkassza csökkentését jelentette például. Tehát egyáltalán nem világos, hogy a magyar kormány plakát hirdetései esetleg nem fedték a potenciális valóságot. (A probléma persze az, hogy a magyar kormány is komoly és a jövőbeli növekedést ellehetetetlenítő megszorításokat hajtott mindeközben végre.) Ennek ellenére az önkormányzatokat és a szociális támogatásokat érintő elvárások már így ebben a formában is problematikusak.

 



[i] Medián, 2010 május 14.


 

3 Tovább

Fenntarthatatlan-e a jóléti állam?

A rendszerváltás neoliberális inspirációjú olvasata szerint a jóléti államok a hetvenes években válságba kerültek, főleg demográfiai okokból. E narratíva szerint az elöregedő társadalmakat túlságosan sokfajta és betarthatatlanul bőséges jóléti elkötelezettséget tettek az idősebb generációk felé, amelyet aztán a csökkenő gyerekszám miatt képtelenek voltak betartani. Azaz sokkal több gyerekre lenne szükség. Ez az olvasat azonban téves. Ha megnézzük a legtöbb válságban lévő országot, azt találjuk, hogy nagyon magas a munkanélküliség, alacsony a foglalkoztatás, és az esetek többségében drámaian magas az ifjúsági munkanélküliség. Mindez összeegyeztethetetlen a jóléti állam demográfiai összeomlásának narratívájával. Nem lehet ugyanis egyszerre igaz, hogy túl kevés fiatal jön be a munkaerőpiacra, hogy adófizetőként megfinanszírozza az időseknek beígért juttatásokat, miközben a ténylegesen létező fiatalok nagy része számára képtelenek vagyunk munkahelyeket teremteni. A legtöbb jóléti rendszer csupán a GDP néhány százalékpontjának megfelelő hiányt produkál évről évre. Ha a 20-50 százaléknyi ifjúsági munkanélküliséget le lehetne szorítani, bőségesen rendelkezésre állnának adófizetők a jóléti rendszerek egyensúlyba hozására, sőt, az egyenleg pozitív lehetne. Ha viszont nem a demográfiai nyomástól, akkor vajon mitől omlott össze a jóléti állam? A válasz az, hogy valójában nem omlott össze. A legtöbb nyugat-európai országban valamilyen szinten tovább él. Skandináviában lényegileg érintetlenül. Csupán az angolszász országokban sikerült radikálisan lerombolni a jóléti vívmányokat.

Ifjúsági munkanélküliség az EU-ban.

Alig egynéhány EU tagállamban van 20% alatt az ifjűsági munkanélküliség (piros vonal)

A jóléti állam nem összeomlott, hanem a hetvenes évek végén kibontakozó neoliberális forradalom tudatosan leépítette azt. A hetvenes években ugyanis öt nagyon sokk rázta meg a világgazdaságot. Két olajválság, a Nixon sokk, az aranystandard feladása, illetve a Volcker sokknak nevezett amerikai eredetű kamatválság. Ez az öt megrázkódtatás szétzilálta a nyugati államok államháztartását, és erre hivatkozva lépett színre az akkor már jól előkészített neoliberális politikai elit 1973-ban Chilében, 1979-ben Nagy-Britanniában, 1980-ban az Egyesült Államokban, majd Francois Mitterrand 1982-es híres teljes fordulatával Franciaországban is neoliberális irányba fordultak a kormányzatok. Privatizáltak, dereguláltak, leépítették a jóléti vívmányokat. Mindezt arra hivatkozva, hogy a megelőző évtizedek társadalmi berendezkedése fenntarthatatlan.

5 Tovább

Az eurózóna és a pénzpiacok

Az eurózóna előnyeivel kapcsolatban nagyon sokféle érv szokott elhangzani, de talán a legfontosabb szinte soha. Nyugat-Európában az eurózóna legfőbb pozitívumának azt tartják, hogy kiküszöböli a árfolyamkockázatot, és ezáltal növeli a vállalatok hajlandóságát hogy kereskedjenek. Magyarországon az eurózóna elsődleges előnyének a költségvetési stabilitás kikényszerítését, a politikai elit megfékezését gondoljuk. (Ez önmagában kínos, hiszen a fiskális stabilitás önérték, az eurózóna távlata nélkül is szükséges. Amennyiben egy társadalom csak akkor képes annak betartására, ha külső kényszer erőlteti azt rá, akkor ez az alapelv sosem válik interiorizált értékké.)

Létezik azonban egy olyan érv az eurózóna mellett, amelyről rendkívül keveset szoktak szót ejteni, mégis elképesztően fontos. Az 1980-as évek végéig alapvetően elfogadott volt, hogy a nemzetállamok jegybankjainak valutatartaléka elégséges volt ahhoz, hogy nemzeti valutáik értékét megőrizzék vagy manipulálják a nemzetközi tőkepiacokon. (Alapvetően nyíltpiaci műveletek formájában.) A kilencvenes évek elejétől azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a nemzetközi pénzintézetek, befektetési alapok túlságosan nagyra nőttek, túlságosan jelentős összegekkel mozognak a globális pénzpiacokon. (Lásd Soros György híres spekulációja a font és az európai monetáris rendszer ellen.) Marx rendkívül sok tévedése mellett sok mindent igen tisztán megjósolt, így a nagyvállalati szektor koncentrációját, ezen belül pedig a globális pénzügyi cégek méretének exponenciális növekedését is.  Illusztrációképpen álljon itt néhány adat.

A nemzetközi devizapiacokon manapság naponta körülbelül 4 billió dollárnyi összeg forog. A jegybankok ebbe a játékba maximum valutatartalékuk erejéig képesek beszállni. (Illetve az arra alapozott hiteleik erejéig.) Jelenleg a világ legnagyobb valutatartalékával Kína rendelkezik, kb. 2,85 billió dollárnyi összeggel. Ennek a tartaléknak azonban csak egy részét használja fel ténylegesen, napi szinten kb. 2 milliárd dollárt, ami nem több, mint a teljes kereskedési összeg két ezreléke. Japánnak van a második legnagyobb valutatartaléka (többek között ezért sem omlik össze a jen az elképesztő eladósodottságuk ellenére), és ezzel az egyetlen másik olyan ország, amelynek a tartaléka meghaladja az 1 billió dollárt, kb. 100 milliárddal. A világ országai közül csupán húsznak áll rendelkezésére 100 milliárd dollárnál nagyobb valutatartalék. Érdekes módon az Egyesült Államok ennek a listának az alján van, kb. 129 milliárd dollárral. A jegybankok esélye tehát hogy beavatkozzanak ezeken a piacokon kisebb mint valaha.

Ezzel szemben a spekulánsok, hedge fundok és más valutakereskedelemre speciálizálódott befektetési társaságok által naponta megmozgatott pénzek a piaci volumen háromnegyedét, vagy akár még annál is többet tesznek ki. Ráadásul a kereskedési tömegnek csak egy része úgynevezett „spot”, azaz azonnali tranzakció (kb. 1,5 billió dollár naponta). A többi különböző derivatívák formájában jelenik meg, melyek magas komplexitásúak, és melyek kockázatát nehéz felmérni, hiszen egyrészt sokszor nem túlságosan erős a hozzájuk kötődő szabályozás, másrészt pedig a specialistákon kívül nagyon kevesen értik lényegüket. Sőt, ahogy az elmúlt években láttuk, sokszor még a specialisták sem annyira látják, hogy mi lehet a következménye egy-egy származtatott termék összeomlásának. (Lásd amerikai jelzálog hitelezésre alapuló derivatívák.) A tíz legnagyobb devizával kereskedő piaci szereplő a Deutsche Bank, amelyik majdnem egyötödnyi piaci részesedéssel rendelkezik, valamint a UBS, a Barclays, a Citi, a Royal Bank of Scotland, a J.P. Morgan, az HSBC, a Credit Suisse, a Goldman Sachs és a Morgan Stanley. (A lista nagy átfedésben van az offshoret bonyolító bankok top listájával, illetve a Libor és más kurrens bankbotrányok szereplőivel.)

A globális világ deviza kereskedelmét szinte teljes egészében mindösszesen tíz valuta uralja: a dollár a tranzakciók 85 százalékát, az euró 39 százalékát, a jen 19 százalékát, a brit font pedig a 12,9 százalékát. A tíz legnagyobb világvaluta közül a többi mind egyenként egyszámjegyű piaci részesedést tudhat magáénak. A gyakorlatban tehát összesen négy jelentős valuta uralja a globális piacot. (Lehetséges, hogy a közeljövőben a kínai renminbi felzárkózik hozzájuk.)

Fizikai értelemben csupán 1,655 billió dollár létezik a világgazdaságban, míg puha becslések szerint a világ összes fizikai pénze nem több, mint 8 billió dollár. Ezzel szemben a világ derivatíváinak teljes összege megközelíti a 791 billió dollárt. Ez kb. a fizikai pénz százszorosa, illetve a globális GDP tizennégyszerese.

Summa summárum, az euró fennmaradása mellett egy ritkán említett, de igen nyomos érv szól. A globálisra hízott befektetői intézményekkel szemben a nemzeti valuták (például egy esetleg visszavezetett drachma, peseta, líra) megvédésére még a közepes méretű európai országok jegybankjai sem lennének ma már képesek. Az Európai Központi Banknak euróból sokkal kisebb kritikus valutatartalékot kell tartania, mint euró nélkül a nemzeti a monetárisan független jegybankoknak összesen. (A másik útra, a pénzügyi intézmények Standard Oil szerű feldarabolására nincs meg a politikai akarat. A bankmentéssel – TARP- Amerikában azok még nagyobbak lettek, mint előtte.)

9 Tovább

Egy magyar árvaház

Ezt a blogbejegyzést azon barátaimnak írom, akik még mindig minden differenciálás nélkül azt terjesztik, hogy "túl nagy a magyar állam". Ajánlom nekik az állam méretéről és a versenyképességről nemrég írt bejegyzést, illetve az alábbi konkrét példát. Talán így Karácsonykor nem sütik rá a demagógia bélyegét.

Egy magyar gyermekotthonban egy gyermek napi étkeztetésére 684 forint jut! Ez az összeg pár hónapja lett növelve, korábban 440 (!!!) forint volt. Ezt napi ÖTSZÖRI étkeztetésre adja az állam egy gyerekre. Mindenki elképzelheti, milyen minőségű ételt lehet ebből nekik adni. Az árvaházak egy része folyamatos élelmiszeradomány gyűjtésből próbálja pótolni az elmaradt egészséges kalóriákat...


Havi ellátásra azok a gyermekek, akik otthonban laknak, de egyébként élnek a szülei, az otthon a családi pótlékot kapja meg utánuk: 14200 forint egy hónapra. Akiknek már nem élnek a szülei, árvaellátást kapnak. Ennek mértéke a szülő munkaviszonyban eltöltött éveinek számától, valamint keresetének mértékétől függ.

Ruházkodásra elvileg negyedévente 10 000 forintot kapnak az otthonok egy gyerek után, amit a gyakorlatban már évek óta spórolás miatt nem kapnak meg!!!

Valóban nagy a magyar állam?!?

(Nem sokára írok egy blogbejegyzést, amelyben bemutatom, hogy ma már szinte mindenkinél kevesebbet költ a magyar állam szociálpolitikára.)

33 Tovább

PogiBlog

blogavatar

Pogátsa Zoltán blogja a globális gazdaságról, az Európai Unióról és benne Kelet-Közép-Európáról.

Utolsó kommentek