PogiBlog

Bár sokszor összemosódik vele, a feketegazdaság fogalma mást takar, mint a korrupció. Mivel azonban ez a szektor is tőkekivonást jelent a közösségi források tekintetében, érdemes vele foglalkoznunk. A feketegazdaság mértékéről általában túlzó becslések jelennek meg a sajtóban. A közvélekedés valahol a GDP egyharmada környékén becsli azt. Tóth István János és társai összegzik[i] a feketegazdasággal kapcsolatos eddigi kutatásokat. Fontos leszögezni, hogy ahogy a korrupció területén sem, a szakértők szerint itt sem áll rendelkezésre módszertanilag támadhatatlan becslés. Anyagi erőforrások és megfelelően kiépült szakpolitikai intézményrendszer hiányában nincs lehetőség a terület mértékének és jellegzetességeinek folyamatos monitorozására. Egy kielégítően működő, a fekete és szürke gazdaságot monitorozni képes szakpolitikai intézményrendszer kiépítése és működtetése milliárdos tétel lenne, megtérülése azonban nyilvánvalóan ennél magasabb.

 A legtöbb becslés igen sok évvel ezelőtti, azóta meghaladott gazdasági és adókörnyezet kontextusában készült. Azonban még a legújabb becslések is a GDP 11-18%-a közé esnek, konszenzusosa azt állítják, hogy Magyarországon az ország gazdasági helyzetéhez képest nem kiemelkedően magas a feketegazdaság aránya. Azaz nem állja meg a helyét az az érvelés, amely szerint a hazai fekete és szürke gazdaság lenne minden bajunk oka. A nagykorrupció és az offshore minden valószínűség szerint sokkal többet árt a közpénzügyeknek, bár erre szintén csak nagyságrendi becslés létezik (400-2000 milliárd), közelítő számítások nem.

Scharle és társai[ii] becslése szerint nagyságrendileg 600 ezer ember dolgozik feketén (a 3 800 ezres legális foglalkoztatottsághoz képest). Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a kifehérítés kényszerítő eszközei változatlan gazdasági környezetben a GDP és a foglalkoztatás ekkora részét lennének képesek legalizálni, hiszen a feketegazdasági jelentős része megélhetési célzatú, a legális keretek között nem lenne folytatható. Csak a javuló gazdasági helyzet és egy kedvező gazdaságszerkezet lenne képes fenntarthatóan legalizálni ezt a területet.

Szlovákiát az utóbbi években úgy idézték a nemzetközi sajtóban, és Magyarországon is, mint a gazdasági liberalizáció csodaországát. A "Tátrai Tigris" gyors gazdasági növekedésének alapja a közvélekedés szerint az adócsökkentés volt, az egykulcsos adórendszer bevezetése. Hivatkozási alap lett Magyarországon is az egykulcsos, csökkentett adó támogatóinak. Joggal-e? 

Az adatok elfogultság nélküli vizsgálata azonban három megállapításra kell hogy sarkalljon minket. Először is, hogy Szlovákia esetében nincs szó különösebb gazdasági csodáról. Az ország nagyon szépen illeszkedik abba a trendbe, amelyet a gazdasági átalakítás után mutatnak az egyes kelet-európai gazdaságok. Legfeljebb ez az átalakítás, illetve annak újjáéledési hatásai később történtek meg, mint a régió többi országában. Ráadásul Szlovákia már függetlenségének elnyerése óta magas növekedésű gazdaságnak számít. Másodszor, hogy a folyamat társadalmi hatásai nem egyértelműen pozitívak. Harmadszor pedig, hogy a Tátrai Tigris és a Kelta Tigris csak a felszínen hasonlatosak, a mélyrétegekben jelentős szerkezeti különbség adódik a két fejlődési pálya között.

A Tátrai Tigris eredményei között kiemelkedik a magas gazdasági növekedés:

GDP növekedés Szlovákiában (Forrás: OECD, 2009 becslés)

Elismerésre méltó, hogy ez a komoly gazdasági növekedés alacsony inflációs környezetben, kiegyensúlyozott államháztartás mellett jött létre, mivel Szlovákia ez idő tájt a 2009 január elsején elnyert euróövezeti tagság előfeltételeinek igyekezett megfelelni.

Széles körben elfogadott a nézet, amely szerint ezek az eredmények Mikuláš Dzurinda kormányfő két egymást követő kabinetjének eredményei, amelyek 1998 október 30-a és 2006 július 4-e között regnáltak. Általában a Dzurinda kormányok következő intézkedéseit szokták a tigris jelenség előidézőiként említeni:

• drasztikus, a támogatásokat mintegy megfelező csökkentések 2004-ben a szociális ellátásban, amelyek a munkaerőpiacra szorították az eltartottakat (MoLSAF 2003);
• a bankok, nagy állami vállalatok és az energiaszektor nagy részének privatizációja;
• nyugdíjreform (egyéni számlák az állami pillérben, magán pillér bevezetése, nyugdíj korhatár megemelése) (MoLSAF 2003);
• adóreform 2003-ban: személyi jövedelemadó, társasági nyereségadó és hozzáadott érték adó egyaránt 19%-os egykulcsos megállapítása;
• egészségügyi reform: több biztosítós rendszer, vizitdíj, a korházak átalakítása részvénytársaságokká;
• regionalizáció: a fiskális decentralizáció megkezdése;
• fiskális megszorítások a Stabilitási Paktum kritériumainak elérésére, az euro nevezetésének megalapozása.

Vegyük most szemügyre a tényleges fejleményeket. A függetlenné vált Szlovákia GDP növekedését vizsgálván rögtön szembeötlő, hogy az már a Meciar időszak végén, azaz 1998 előtt is magas növekedésű gazdaság volt (4-6% sávban). Ez a növekedés gyakorlatilag a nulla közelébe csökken a Dzurinda kormány első két évében (1998-9), majd 2000-től fogva ismét növekedni kezd, 10% környékén tetőzvén 2007-ben. Egy ilyen trendvonalban a két év visszaesés szorul magyarázatra, nem pedig a gyors növekedés. Ez nem lehet önmagában az orosz válság eredménye, hiszen a régió többi országa nem ment át ez idő tájt ilyenfajta kibocsátás csökkenésen.

A növekedés újjáéledését 2001 után általában két tényezővel szokták magyarázni. Az egyik a külföldi működő tőke megindulása Szlovákiába a már említett adóreform következtében. A második pedig a munka szociális ellenösztönzőinek megszüntetése. Vizsgáljuk meg hát ezt a két hatást. Az első mindenképpen hamis. A növekedés már 2001-ben megkezdődik, jóval a 2003-as adóreform előtt. Az adóreform nem lehetett tehát a növekedés újraindulásának az oka. Nyilvánvalóan hozzájárult a későbbiekben a kibocsátás növekedéséhez, azonban nem lehetet annak kiváltó oka, ahogy az alábbi grafikon szemlélteti:

Külföldi működő tőke állomány Szlovákiában, millió USD (Forrás: OECD)

Közismert, hogy Szlovákiába jelentős beruházások érkeztek, különösen az autógyártásba és a nehéziparba. A legnagyobb beruházók a US Steel, a Volkswagen, a Peugeot-Citroen, a KIA, a Hyundai és a Ford. Azonban ahogy a grafikon mutatja, már a Meciar időszakban folyamatos növekedés volt az FDI állományban, amely 2000 után még erőteljesebbé válik. A 2003-as adóreform semmiképpen nem okozhatta ezt a gyorsulást, sőt, 2004-ben még némi lassulás is látható.

(Érdekes azt is megfigyelni, hogy ha a beáramló külföldi működőtőke okozza a gazdasági növekedést, ahogy azt a közkeletű vélekedés tartja, illetve ha ennek fordítottjaként a működő tőke beáramlás visszaesése kibocsátás visszaeséshez vezet, akkor a magyarázatra szoruló 98-99-es visszaesést biztos, hogy nem a beáramlás visszaesése okozta. Ilyen ugyanis nem volt.)

Vizsgáljuk meg most azt a második vélekedést, amely szerint a szociális ellenösztönzők 2004-es megvonása nyomta volna vissza a munkaerőpiacra az eltartottakat, és ez okozta volna a gazdasági növekedést.

A foglalkoztatás alakulása Szlovákiában (Forrás: OECD)

Ahogy láthatjuk, a Dzurinda kormányok tulajdonképpen igen gyengén szerepeltek a foglalkoztatás tekintetében. Az első időszakban hatalmas visszaesést produkáltak, és bár később növekedésnek indult a foglalkoztatás, a második Dzurinda kormány végén még mindig nem érte el annak szintje a Meciar éra utolsó évének szintjét, nem is szólva a csúcs évekről. Ehhez hozzá kell még adnunk, hogy a Statisztikai Hivatal becslései szerint mintegy 174 000 szlovák (azaz a munkaerőpiac 7,4%-a) hagyta el az országot ez idő tájt, külföldön vállalva munkát. Mindez valószínűleg a 2004-es uniós belépés után történt, csökkentve a nyomást a szlovák munkaerőpiacon. Azaz a Dzurinda kormányok eredményei még csekélyebbek. Azaz megállapíthatjuk, hogy a „jóléti függőség” csökkentésére hozott kormányzati intézkedések foglalkoztatási hatásai nem okozhatták a jelentős növekedést.

Mi maradt tehát a Tátrai Tigrisből? Elfogulatlan szemmel nem látunk mást, mint egy amúgy is magas növekedési potenciálú országot, amelyet egy, a külföldi működő tőkével szemben retorikailag ellenséges kormány vezet a kilencvenes években.

Elemzői körökben elterjedt nézet szerint Meciarék mindenekelőtt befelé privatizáltak, politikai klientúrájuk irányába. Az adatok szerint azonban nem kizárólag, hiszen az ő időszakukban is folyamatosan emelkedik a külföldi működő tőke állomány. Aztán következik két év magyarázatra szoruló stagnálás a Dzurinda korszak legelején. A beáramló működő tőke visszaesése nem lehet kiváltó ok, ilyen ugyanis nem történt. A növekedés aztán 2000-től visszaáll a megelőző korszak szintjére (4-6%), sőt, pár évre efelé is megy. Ez idő tájt a működő tőke felé kifejezetten nyitott kormányzat vezeti az országot, sőt, Szlovákia a dependens versenyállam iskolapéldája lesz.

Mindez nem más, mint egy átlagos poszt-szocialista ország, magas növekedési rátával (3-4% növekedési előny Nyugat-Európához képest), két igen rossz évvel növekedés tekintetében, és három kiemelkedően magas évvel. Az utóbbi esetben egy olyan kormányzat regnálása alatt, amelynek hozzáállása a külföldi működő tőkéhez kifejezetten pozitív. Lehet persze amellett érvelni, hogy a Meciar időszak növekedése megalapozatlan, és a Dzurinda kormány első időszakának eredménye nem kevesebb, mint a Szlovák gazdaság magánosítása, átalakítása, racionalizálása. Ez okozza egy időre a kibocsátás csökkenését, majd még jobban megerősödik a beruházók bizalma, amikor a kormány konzekvensen a privatizáció és a külső nyitottság politikáját folytatja, maga mögött hagyva a Meciar időszak katasztrofális politikai örökségét. Nos, lehet, hogy valóban ez történt, ez azonban nem több, mint egyfajta elkésett gazdasági újjáéledés (recovery) egy megkésett racionalizálás után, mintegy egy parlamenti ciklussal a hasonló magyar átalakulás után. Az adórendszer adhatott egy újabb lökést a már beindult növekedésnek, de semmiképpen nem volt annak okozója. Azt is meg kell jegyezzük, hogy az adóreform utáni években érkező beruházások találtak megfelelő munkaerőt maguknak Szlovákiában, hiszen a gazdasági átalakulás éppen az azt megelőző években szabadított fel jelentős tömegeket.

Ezt azért fontos megemlíteni, mert az egykulcsos, alacsony adó stratégiáját az óta több állam is követte a régióban, és további államokban is napirenden van javaslatként. Többek között az olyan országokban is, mint Magyarország, ahol a gazdasági rendszerváltás már jóval korábban lezajlott, és ahol társadalom foglalkoztatható része már foglalkoztatva van. Azaz egyszerre van jelen a munkaerőpiacon a keresleti nyomás, illetve a felnőtt népesség egészét tekintve a rendkívül alacsony foglalkoztatás. Egy szlovák típusú reform az ilyen esetekben csak bevételkiesést okozna, a foglalkoztatás növekedésén keresztüli kibocsátás növekedés csatornája nem működne. A munkaügyi, oktatási és egészségügyi rendszerek átfogó reformja nem megspórolható.

Jelentős vita folyik arról, hogy milyen hatással volt a szlovák emberek életszínvonalára a Tátrai Tigris jelensége. Már említettük, hogy a Dzurinda évek egésze foglalkoztatás csökkenést hozott, azaz negatívan érintette a lakosság teljességének életszínvonalát. A gazdaság folyamatos növekedése sem jelenti automatikusan a lakosság életszínvonalának növekedését, avagy egy ország gazdagodását. A megtermelt jövedelem ugyanis eloszlik a háztartások jövedelmei, az állam adóbevételei és a cégek profitja között. Az éves reáljövedelmek alakulása váltakozó képet mutat, de nem egyértelműen pozitív:

Éves reáljövedelmek alakulása az előző évhez képest Szlovákiában, (Forrás: saját számítások OECD és CPI alapján)

Mindezek alapján arra a következtetésre kell jussunk, hogy a gazdasági növekedés hatása a lakosság életszínvonalára legalább is kérdéses.

Gyakran hangzik el az a felvetés, hogy az alacsonyabb adókulcsok esetében nagyobb lesz az emberek adó befizetési hajlandósága is (a híres Laffer hipotézis). Ha az egykulcsos adónak lenne ilyen hatása, akkor azt várnánk, hogy a kormányzati bevételek legalább is szinten maradjanak. Erről azonban szó sincs: az adóreform alapja a zsugorodó szlovák állam volt. Ezt mutatja a teljes adóbevételek csökkenése az 1998-as 37%-os GDP arányos szintről a 2006-os 30%-os szintre (OECD). Érdekes módon a közkeletű híresztelésekkel szemben nem is annyira az egy foglalkoztatottra jutó költségek csökkentek. Ezek aránya csupán a teljes munkaerő költség 42%-áról 39%-ára csökkent 2000 és 2006 között, ami nem jelentős módosulás a bérterhekben. Ezzel szemben a jövedelmek és profit adóztatása a GDP 9.4%-áról 5.7%-ára csökkentek 1998 és 2006 között. (Érdekes lenne a kétféle adónem különválasztása, az OECD adatbázisa azonban ezt nem teszi lehetővé. Könnyen lehet, hogy az igazi csökkenés a profit adóztatásában zajlott le.)

Természetesen a bevételi oldal csökkenését a kiadási oldal csökkenésének is követnie kellett, hiszen Szlovákia prudens gazdaságpolitikával érhette csak el az euró bevezetését. Pozsony stratégiája tehát az volt, hogy megengedte az állam mértékének csökkenését annak érdekében, hogy ez lehetővé tegye az alacsonyabb adókat, amely elősegítette a gazdasági átalakulást.

Végezetül érdemes végiggondolnunk a másik kérdést is, a Kelta és a Tátrai Tigris közötti hasonlatosságokat és különbözőségeket. Mindkét kiugrás alacsony adóztatással igyekezett kihasználni a globalizáció és az egységes piac nyújtotta lehetőségeket, vonzóvá téve magát a külföldi működő tőke számára. A hasonlatosságok sora azonban nagyjából itt véget is ér. Írországba a legtöbb működő tőke az EU-n kívülről, az Egyesült Államokból érkezett. Szlovákiában a legnagyobb beruházók német, holland, osztrák és olasz cégek. Írország soha nem volt kimondottan alacsony bérezésű gazdaság, 1995-ben pedig az egy foglalkoztatottra jutó kompenzáció már az Egyesült Királyság hasonló mutatóját is meghaladta (OECD). Szlovákia mind a mai napig az alacsony béreivel versenyez.

A fő különbség azonban abban rejlik, hogy milyen típusú működő tőkét vonz a két gazdaság. Írország fantasztikus sikertörténetének az adott alapot, hogy ő volt az első alacsony adóztatású, angolul beszélő, feles munkaerővel rendelkező exportbázis az egységes piacon belül, közel az Egyesült Királysághoz, ahova az amerikai cégek magas hozzáadott értékű, magas bérezésű termelési fázisokat hoztak. Ez az exporthelyettesítő működő tőke klasszikus esete, amikor egy exportőr egy rivális gazdasági blokk magas vámjait igyekszik kikerülni azáltal, hogy annak területén telephelyet hoz létre. Szlovákia ezzel szemben elsősorban unión belüli cégek olcsó gyártó és összeszerelő telephelyévé vált, elsősorban alacsony béreivel vonzva a termelési tényező előnyöket kereső, Kojima típusú beruházókat. Ahogy azt maga Dzurinda ex kormányfő is elismerte, a Tátrai Tigrisnek szüksége van a hozzáadott érték szintjének emelésére. Jelenleg ugyanis klasszikus dependens (függő, kiszolgáltatott helyzetű) versenyállam. Kérdés, hogy Dzurinda hogyan próbálta volna a Dzurinda kormányzat emelni a szlovák munkaerő hozzáadott értékét. 2002-ben, újraválasztásuk évében Szlovákia az alacsony újraelosztási ráta miatt mindösszesen a GDP 3,6%-át költött oktatásra az Eurostat adatai szerint. Ennél kevesebbet az egész Európai Unióban csak Görögország költött, Dánia pedig többszörösen magasabb GDP-jének 7,7%-át költötte ugyanebben az évben oktatásra...

Az alacsony/egykulcsos SzJA védelmében gyakran halljuk, hogy a magas adóztatás visszafogja a gazdasági tevékenységet, így az adókulcsok csökkentése felszabadító hatással van a gazdasági növekedésre. (Ez a Laffer féle érvelés egyik eleme.) A felső jövedelemadó kulcsok csökkentésének gazdasági növekedésre gyakorolt pozitív hatását azonban az empíria cáfolja.

1. ábra – A legfelső adókulcs csökkentésének gazdasági növekedésre gyakorolt hatása az USA-ban 1979 és 2005 között inkább negatív volt, mint pozitív (Filip Spagnoli, a belga jegybank statisztikusának számításai)

2. ábra – A nemzetközi kitekintés sem erősíti meg a gazdasági növekedésre feltételezett pozitív hatást

Azt pedig már láttuk, hogy a sokat emegetett Szlovákia esetében hogyan nem hozott érdemi javulást az egykulcsos adó.

(Köszönet Kun Jánosnak, aki felhívta a figyelmemet Spagnoli tanulmányára!)

Talán sokaknak emlékezetes még Simor András jegybank elnök úr 2008-as kijelentése, amely bejárta a világsajtót: Magyarország nem Izland! És tényleg nem. A 320 000 fős kis atlanti sziget ugyanis egészen másért lett a pénzügyi válság áldozata, mint mi.

A történet azzal kezdődött, hogy az izlandi kormány a nagy neoliberális hullám keretében privatizálta a legnagyobb bankokat és deregulálta a pénzügyi szolgáltatásokat. A kis ország pénzügyi intézményei ezután olyan mértékben eladósodtak külföldön, főképp Hollandiában és az Egyesült Királyságban, hogy az többszörösen (!) meghaladta a teljes izlandi GDP-t…

Természetesen a rendszer a pénzügyi válság 2008-as kirobbanásakor beszakadt, annak ellenére, hogy a bankokat a KPMG auditálta és  rendben lévőnek találta, a minősítő cégek pedig a beszakadás előtt pár nappal is AAA/AA körül, azaz befektetésre kifejezetten ajánlottnak nyilvánították őket. Az izlandi nemzeti adósság visszafizetési valószínűségét szintén pozitívan ítélték meg (Fitch A+, Moody's Aa1, Standard&Poor A-, mind igen magasan vételre ajánlott!).

A bankrendszer adósságállománya több generációra adóssá tette Izlandot. Illetve csak tette volna, mert bár a kormány garanciát vállalt a hollandoknak és a briteknek, ám a köztársasági elnök úgy döntött, hogy népszavazás lesz a kérdésben. Azon pedig a szavazók 93,5%-os többséggel úgy döntöttek, hogy nem vállalják át a felelőtlen bankárok által létrehozott csődtömeget, hiszen annak létrehozásában sem volt semmi szerepük. Ez pedig igen ritka és merész kiállás annak fényében, hogy világszerte (USA, Görögország, Írország, Egyesült Királyság és de facto Spanyolország) az állam átvállalta a bankrendszer csődtömegét, mérhetetlen adósságállományt halmozva fel, és a görög és ír esetben kvázi államcsődbe is taszítva az országot.

Ezekután az izlandi kormány egy újabb csomagot tárgyalt le a hollandokkal és a britekkel, ám ezt a köztársasági elnök ismét népszavazásra bocsátotta, melyet ismét leszavaztak.

Békesi vágta, Bokros vágta, Bajnai vágta, Matolcsy vágta...

Magyarországon két évtizede fiskális szemléletű kormányzás folyik. Ez azt jelenti, hogy a költségvetési  szempontok minden másnál megfontolásnál erősebben meghatározták a kormányzatok gazdaság- és társadalompolitikai lépéseit. Ameddig létezett[i], a Pénzügyminisztérium minden más minisztériumnál erősebb volt, és általában felülbírálta más tárcák szempontjait, mindenek előtt a társadalmi igazságosságét és a fenntartható egyensúlyét. Ez annak ellenére igaz, hogy végül aztán a költségvetési fegyelmet nem sikerült tartani, az államháztartás gyakorlatilag folyamatosan negatívban volt (különösen választási években), és a folyamatos hiányok miatt a magyar államadósság ismételten elérte a rendszerváltáskor egyszer már maga mögött hagyott magas szintet.

1. ábra - Államháztartási hiányok és államadósság a GDP százalékában a rendszerváltás után, a gazdasági világválságig. A referenciaszint a maastrichti 60%.

A fiskális szemlélet elutasítása természetesen nem jelenti azt, hogy az állam féktelen költekezése helyes lenne.  Kétségkívül életfontosságú a magas fokú eladósodottság elkerülése, illetve annak sajnálatos kialakulta után a leküzdése. A 2000-es évek fiskális alkoholizmusa következményeképpen létrejött de facto államcsőd, amelyet csak a 2008-as IMF standby hitellel lehetett elkerülni, testközelből bemutatta a magyar politikai elitnek, hogy nem folytatható az akkor már sokadik évtizede folyatott eladósodási politika. Igen fontos eredménye ennek a válságának, hogy az adósságállomány növekedésének megállítása és a fenntartható költségvetési pálya általánosan elfogadott alapelvekké váltak a magyar politikában. Tisztán láthatóvá vált a saját bőrünkön és az eurózóna országainak (elsősorban Görögország, Írország, Portugália) kárán, hogy a magas eladósodottság olyan szűk mozgásteret hagy csak a gazdaságpolitika számára a globális gazdaság[ii] kontextusában, hogy az szinte kalitkának tekinthető. Az is nyilvánvaló, hogy egyetlen társadalom sem élhet tartósan az általa előállított erőforrásoknál többől. Ezért ennek elkerülése mindenképpen kívánatos, sőt, elvárt.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a fiskális fegyelem minden más alapelvnél magasabb rendű lenne. Akár csak egy Alkotmány esetén, a költségvetési politikában is számos egyenértékű alapelvet szükséges egyenértékűként összeegyeztetni. A fiskális fegyelem esetében a legfontosabb ilyen párhuzamos alapelv a fenntarthatóság elve. A tapasztalatok azt mutatják ugyanis, hogy a társadalom alrendszereire tekintettel nem lévő fiskális fegyelem, a folyamatos stabilizációk, megszorítások és elvonások aláássák a társadalmi alrendszerek működőképességét és fenntarthatóságát, és csak újabb megszorításokhoz vezetnek. Magyarországon sajnálatos módon 1978 óta a stabilizációk öt-hat hulláma olvadt össze egyetlen folyamatos megszorító politikává. Soha nem sikerült garantálni a társadalmi alrendszerek működőképességét, a folyamatos forráskivonás és a hatékonyságelvű áttekintés hiánya pedig mindenki által érezhetően vegetáló, alulteljesítő állami és társadalmi működést eredményezett a központi államigazgatásban ugyanúgy, mint az önkormányzatokban. A politikai elitnek nem volt meg a szaktudása és a bátorsága az alrendszerek meritokratikus átalakítására. Politikai túlélését legitimálandó ezért szimbolikus szekértáborharcba kezdett, miközben az ország gazdasági és társadalmi teljesítménye zuhant, kétségbe vonva rendszerváltás reményeit és támogatottságát.

A rosszul működő, és ezáltal egyre könnybben korrumpálható állam sajnálatos módon tovább erősítette sokakban azt az érzést, hogy  poszt-szocialista állam ugyanolyan rossz, mint az államszocialista, ezért leépítésre érdemes. Mivel a magyar állampolgárok túlnyomó többsége soha nem látott jól működő államot és önkormányzatokat (nem volt lehetősége Északnyugat-Európában járni például), ezért el sem tudta képzelni azt. A rendszerváltáskor létrejövő magángazdaság csillogását ezzel szemben észlelte, ezért megerősödött benne a meggyőződés: az állam csak rossz lehet, nem javítani kell rajta, hanem le kell azt építeni.

Mindez beilleszkedett azokban a piaci orientációjú nemzetközi folyamatokba, amelyek a hetvenes években indultak el Chiléből, az Egyesült Államokból és az Egyesült Királyságból. Az ökopolitikához viszonyítva a piaci fundamentalizmus, amely egy életszerűtlenül leegyszerűsített társadalomképre építi vízióját, az egyéb szempontok figyelembevétele nélkül az állam visszaszorítását tűzi ki célul. Megállapít egy „helyes arányt”, amekkora az állami újraelosztás mértéke lehet a nemzeti össztermékhez képest, és szorgalmazza az egyes államok leépítését úgy, hogy azok a náluknál alacsonyabb újraelosztási rátákhoz közeledjenek. Mivel azonban a piaci fundamentalizmus ezt mindig mindenhol képviseli, még a legalacsonyabb újraelosztással rendelkező országokban is, ezért mindig minden országban folyamatos nyomás nehezedik a kormányokra az állam további leépítésére.  A folyamat vége megjósolható: állandó csökkentés, verseny a fenék felé.

Ráadásul ez a logika nincs tekintettel az adott ország társadalmi szükségleteire sem. Az újraelosztás nemzeti össztermékhez viszonyított mértéke nem hasonlít a testtömeg indexhez, ahol lenne valamifajta ideális test-magasság (újraelosztás-össztermék arány). A közgazdaságtan már sokféleképpen bebizonyította, hogy a magas újraelosztással rendelkező országok legalább olyan versenyképesek és fenntarthatóak tudnak lenni, mint az alacsony újraelosztásúak. Sőt, a negyvenes, ötvenes és hatvanas évek jóléti államai magasabb újraelosztási ráta mellett nagyobb gazdasági növekedést és magasabb foglalkoztatást eredményeztek, mint az őket követő neoliberális korszak leépített államai[iii]. Ráadásul az sem elhanyagolható szempont, hogy a magyar társadalom alapvető értékpreferenciája a jóléti fenntartása, és nem pedig annak felszámolása[iv].

2. ábra – A magasabb GDP-hez mért adóbevételek nem vezetnek alacsonyabb növekedési potenciálhoz, sőt, inkább enyhén nagyobbhoz. Ezzel szemben az ebből finanszírozott transzferek markánsan hozzájárulhatnak a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentéséhez (Filip Spagnoli, a belga jegybank statisztikusának közlése OECD adatok alapján)

  Ráadásul téves az a közkeletű mítosz is, hogy a folyamatos államháztartási hiányok a túlságosan magas kiadási oldal miatt következtek volna be. Amint az alábbi ábrákon világosan látszik, hogy a gazdasági szerkezetváltás (1996) és a gazdasági világválság (2008) között a magyar államháztartás bevételi oldala lényegében belesimult az európai OECD országok átlagába, attól csak választási években tért el jelentősen. Ráadásul a kiadási oldalban benne foglaltatik az államadósághoz kapcsolódó, ezer milliárdhoz közeli éves kamatteher is.  A lényegi eltérés a bevételi oldalon van, ahol a magyar államháztartás ebben a periódusban folyamatosan több százalékponttal alatta maradt az európai OECD országok átlagának.

3. ábra – A  gazdasági szerkezetváltás után, a gazdasági világválság előtt  a magyar államháztartás bevételei csak választási években tértek el az európai OECD országok átlagától, a kiadási oldal viszont folyamatosan több százalékponttal alatta volt.

 Az újraelosztás mértékének az adott társadalom szükségleteitől kell függenie. Ahol alacsonyabb a foglalkoztatás, öregebbek és betegebbek az emberek, fejletlenebb az infrastruktúra, és az általános képzettséggel is bajok vannak, ott óhatatlanul nagyobb arányban kell az államnak befektetnie a közjó érdekében, mint ahol mindezek a kérdések már megoldódtak. Az eladósodottság minden áron való, a jövő erőforrásainak felélésével történő csökkentése újabb és újabb stabilizációs szükséglethez vezet egyre nagyobb gazdasági elmaradottság mellett. Ez a stratégia a Nicolae Ceaucescu román diktátor által fémjelzett gazdaságpolitika megismétlésével egyenlő, annak minden eredményezett nyomorával együtt.