PogiBlog

Békesi vágta, Bokros vágta, Bajnai vágta, Matolcsy vágta...

Magyarországon két évtizede fiskális szemléletű kormányzás folyik. Ez azt jelenti, hogy a költségvetési  szempontok minden másnál megfontolásnál erősebben meghatározták a kormányzatok gazdaság- és társadalompolitikai lépéseit. Ameddig létezett[i], a Pénzügyminisztérium minden más minisztériumnál erősebb volt, és általában felülbírálta más tárcák szempontjait, mindenek előtt a társadalmi igazságosságét és a fenntartható egyensúlyét. Ez annak ellenére igaz, hogy végül aztán a költségvetési fegyelmet nem sikerült tartani, az államháztartás gyakorlatilag folyamatosan negatívban volt (különösen választási években), és a folyamatos hiányok miatt a magyar államadósság ismételten elérte a rendszerváltáskor egyszer már maga mögött hagyott magas szintet.

1. ábra - Államháztartási hiányok és államadósság a GDP százalékában a rendszerváltás után, a gazdasági világválságig. A referenciaszint a maastrichti 60%.

A fiskális szemlélet elutasítása természetesen nem jelenti azt, hogy az állam féktelen költekezése helyes lenne.  Kétségkívül életfontosságú a magas fokú eladósodottság elkerülése, illetve annak sajnálatos kialakulta után a leküzdése. A 2000-es évek fiskális alkoholizmusa következményeképpen létrejött de facto államcsőd, amelyet csak a 2008-as IMF standby hitellel lehetett elkerülni, testközelből bemutatta a magyar politikai elitnek, hogy nem folytatható az akkor már sokadik évtizede folyatott eladósodási politika. Igen fontos eredménye ennek a válságának, hogy az adósságállomány növekedésének megállítása és a fenntartható költségvetési pálya általánosan elfogadott alapelvekké váltak a magyar politikában. Tisztán láthatóvá vált a saját bőrünkön és az eurózóna országainak (elsősorban Görögország, Írország, Portugália) kárán, hogy a magas eladósodottság olyan szűk mozgásteret hagy csak a gazdaságpolitika számára a globális gazdaság[ii] kontextusában, hogy az szinte kalitkának tekinthető. Az is nyilvánvaló, hogy egyetlen társadalom sem élhet tartósan az általa előállított erőforrásoknál többől. Ezért ennek elkerülése mindenképpen kívánatos, sőt, elvárt.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a fiskális fegyelem minden más alapelvnél magasabb rendű lenne. Akár csak egy Alkotmány esetén, a költségvetési politikában is számos egyenértékű alapelvet szükséges egyenértékűként összeegyeztetni. A fiskális fegyelem esetében a legfontosabb ilyen párhuzamos alapelv a fenntarthatóság elve. A tapasztalatok azt mutatják ugyanis, hogy a társadalom alrendszereire tekintettel nem lévő fiskális fegyelem, a folyamatos stabilizációk, megszorítások és elvonások aláássák a társadalmi alrendszerek működőképességét és fenntarthatóságát, és csak újabb megszorításokhoz vezetnek. Magyarországon sajnálatos módon 1978 óta a stabilizációk öt-hat hulláma olvadt össze egyetlen folyamatos megszorító politikává. Soha nem sikerült garantálni a társadalmi alrendszerek működőképességét, a folyamatos forráskivonás és a hatékonyságelvű áttekintés hiánya pedig mindenki által érezhetően vegetáló, alulteljesítő állami és társadalmi működést eredményezett a központi államigazgatásban ugyanúgy, mint az önkormányzatokban. A politikai elitnek nem volt meg a szaktudása és a bátorsága az alrendszerek meritokratikus átalakítására. Politikai túlélését legitimálandó ezért szimbolikus szekértáborharcba kezdett, miközben az ország gazdasági és társadalmi teljesítménye zuhant, kétségbe vonva rendszerváltás reményeit és támogatottságát.

A rosszul működő, és ezáltal egyre könnybben korrumpálható állam sajnálatos módon tovább erősítette sokakban azt az érzést, hogy  poszt-szocialista állam ugyanolyan rossz, mint az államszocialista, ezért leépítésre érdemes. Mivel a magyar állampolgárok túlnyomó többsége soha nem látott jól működő államot és önkormányzatokat (nem volt lehetősége Északnyugat-Európában járni például), ezért el sem tudta képzelni azt. A rendszerváltáskor létrejövő magángazdaság csillogását ezzel szemben észlelte, ezért megerősödött benne a meggyőződés: az állam csak rossz lehet, nem javítani kell rajta, hanem le kell azt építeni.

Mindez beilleszkedett azokban a piaci orientációjú nemzetközi folyamatokba, amelyek a hetvenes években indultak el Chiléből, az Egyesült Államokból és az Egyesült Királyságból. Az ökopolitikához viszonyítva a piaci fundamentalizmus, amely egy életszerűtlenül leegyszerűsített társadalomképre építi vízióját, az egyéb szempontok figyelembevétele nélkül az állam visszaszorítását tűzi ki célul. Megállapít egy „helyes arányt”, amekkora az állami újraelosztás mértéke lehet a nemzeti össztermékhez képest, és szorgalmazza az egyes államok leépítését úgy, hogy azok a náluknál alacsonyabb újraelosztási rátákhoz közeledjenek. Mivel azonban a piaci fundamentalizmus ezt mindig mindenhol képviseli, még a legalacsonyabb újraelosztással rendelkező országokban is, ezért mindig minden országban folyamatos nyomás nehezedik a kormányokra az állam további leépítésére.  A folyamat vége megjósolható: állandó csökkentés, verseny a fenék felé.

Ráadásul ez a logika nincs tekintettel az adott ország társadalmi szükségleteire sem. Az újraelosztás nemzeti össztermékhez viszonyított mértéke nem hasonlít a testtömeg indexhez, ahol lenne valamifajta ideális test-magasság (újraelosztás-össztermék arány). A közgazdaságtan már sokféleképpen bebizonyította, hogy a magas újraelosztással rendelkező országok legalább olyan versenyképesek és fenntarthatóak tudnak lenni, mint az alacsony újraelosztásúak. Sőt, a negyvenes, ötvenes és hatvanas évek jóléti államai magasabb újraelosztási ráta mellett nagyobb gazdasági növekedést és magasabb foglalkoztatást eredményeztek, mint az őket követő neoliberális korszak leépített államai[iii]. Ráadásul az sem elhanyagolható szempont, hogy a magyar társadalom alapvető értékpreferenciája a jóléti fenntartása, és nem pedig annak felszámolása[iv].

2. ábra – A magasabb GDP-hez mért adóbevételek nem vezetnek alacsonyabb növekedési potenciálhoz, sőt, inkább enyhén nagyobbhoz. Ezzel szemben az ebből finanszírozott transzferek markánsan hozzájárulhatnak a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentéséhez (Filip Spagnoli, a belga jegybank statisztikusának közlése OECD adatok alapján)

  Ráadásul téves az a közkeletű mítosz is, hogy a folyamatos államháztartási hiányok a túlságosan magas kiadási oldal miatt következtek volna be. Amint az alábbi ábrákon világosan látszik, hogy a gazdasági szerkezetváltás (1996) és a gazdasági világválság (2008) között a magyar államháztartás bevételi oldala lényegében belesimult az európai OECD országok átlagába, attól csak választási években tért el jelentősen. Ráadásul a kiadási oldalban benne foglaltatik az államadósághoz kapcsolódó, ezer milliárdhoz közeli éves kamatteher is.  A lényegi eltérés a bevételi oldalon van, ahol a magyar államháztartás ebben a periódusban folyamatosan több százalékponttal alatta maradt az európai OECD országok átlagának.

3. ábra – A  gazdasági szerkezetváltás után, a gazdasági világválság előtt  a magyar államháztartás bevételei csak választási években tértek el az európai OECD országok átlagától, a kiadási oldal viszont folyamatosan több százalékponttal alatta volt.

 Az újraelosztás mértékének az adott társadalom szükségleteitől kell függenie. Ahol alacsonyabb a foglalkoztatás, öregebbek és betegebbek az emberek, fejletlenebb az infrastruktúra, és az általános képzettséggel is bajok vannak, ott óhatatlanul nagyobb arányban kell az államnak befektetnie a közjó érdekében, mint ahol mindezek a kérdések már megoldódtak. Az eladósodottság minden áron való, a jövő erőforrásainak felélésével történő csökkentése újabb és újabb stabilizációs szükséglethez vezet egyre nagyobb gazdasági elmaradottság mellett. Ez a stratégia a Nicolae Ceaucescu román diktátor által fémjelzett gazdaságpolitika megismétlésével egyenlő, annak minden eredményezett nyomorával együtt.